A Ground Zero csendje – Látogatás a World Trade Center emlékhelyénél

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. július 27.

Stephen King egyszer azt mondta, egy írónak arról kell írnia, amit a saját szemével is látott, és tapasztalt. Én hittem ebben, hiszen a tapasztalás a megértéshez vezető legrövidebb út. Annak útja, hogy tisztább és teljesebb képet alkothassunk bármiről, és csak ez a teljes kép járul hozzá igazán akár saját jellemünk fejlődéséhez is ezáltal. Hogy mit is jelent egy nép kollektív, soha nem enyhülő gyásza, és nemzeti öntudatának megingása, azt két, betonnal kiöntött gödör mellett állva értettem meg igazán.

Pontosan emlékszem 2001. szeptember 11-ére. Épp csak elkezdődött az általános iskola nyolcadik osztálya, délután egy jóbarátommal épp hazafelé bicikliztünk, hogy felmarkoljunk egy focilabdát, és folytassuk utunkat az egyik közeli betonpályájára. Én a ház előtt várakoztam, míg jóbarátom odabent kereste a játékszert. Egyszer csak megjelent, futva, arcán furcsa arckifejezéssel, és azt kiabálta: „kitört a háború.” Délután 4 óra magassága lehetett, vagyis épp abban az időben dőlt össze a második torony az Atlanti-óceán túloldalán, és bár jóbarátom felkiáltása nyilván túlzás volt (bizonyos szempontból talán mégsem), éppen ennek köszönhető, hogy az a nap ennyire élénken él az emlékezetemben.

A Ground Zero emlékhely

A Ground Zero emlékhely

Hogy a 9/11-es események mögött pontosan milyen mozgatórugók is álltak, szerintem felesleges bemutatni, mind a patrióta dokumentumfilmesek, mind az összeesküvést sejtő kisebbség töviről-hegyire körbejárta már a témát. Rengeteg idő telt el azóta, ráadásul a merényletek kitervelőjét elfogták, és megölték, és ha európaiként tekintek a történtekre, a tragédiával együtt sem mindig tűnnek többnek, mint bármelyik merénylet az elmúlt fél évszázadból, és nem is maga a Ground Zero emlékmű teszi azzá, ami, és ad neki egy másfajta hangulatot.

Ahogy gondolom mindenki, úgy én is már számtalan emlékműnél jártam, legyen szó a Mohácsi Emlékparkról, vagy épp a Sasfészekről Bajorországban. Mindegyik magán viseli a múlt súlyát, mondhatni a történelem lábnyomain lépdelhetünk mi is, ha felkeressük ezeket a helyeket, és ez így van jól, éppen ez a funkciójuk, hogy az idő és múlt labirintusán átnyúlva megérintsenek, mi pedig így adjunk tisztelet azoknak, akik tetteit vagy áldozatait visszhangozzák ezek a helyek.

Mindazonáltal tartom magam ahhoz a megállapításomhoz, hogy egy-egy emlékhely hangulatát meghatározza maga az ország, vagy a szűkebb közösség, melyben megtalálható, illetve az oda látogató emberek is. Ebből a szempontból a Ground Zero kicsit más, mint ahogy korábban elképzeltem, és ennél fogva a látogatás során hamar elveszítette számomra emlékmű jellegét, de nem azért, amiért vélhetően gondolod.

A nevek őrzik a tragédia emlékét

A nevek őrzik a tragédia emlékét

Mert a Ground Zero nem emlékhely, sokkal inkább egy temető, már, ami a hangulatát illeti, bármennyire is idegennek tűnik ilyen megállapítást tenni. Ahogy belépsz a hatalmas betonkockákkal fedett, és fákkal sűrűn szegélyezett parkba, közeledve a két gigászi aknához, melyek helyén 17 évvel korábban a sokak által a kapitalizmus jelképének is nevezett Világkereskedelmi Központ két tornya állt, egyszer csak azt veszed észre, hogy egyre nagyobb, már-már áhítatos csend vesz körül. Zavartan körbe nézel, de a látvány nem változott, a téren rajtad kívül több száz turista sétálgat, és fotózkodik abban a pillanatban, mégis a beálló csendben te el tudod különíteni a cipősarkak kopogását is egymástól.

Mert a Ground Zerónál csend van. Emberek járják körül a hatalmas aknákat, melyek oldalain szüntelenül csorog le a víz, és melyek külső peremére több ezer nevet véstek fel. Azokét, akik 2001. szeptember 11-én a két torony valamelyikében tartózkodtak, és így a több mint 3000 halálos áldozat közé tartoznak. Pontosan csak egy részükét, hiszen a mai napig sok tucat áldozat van, akit nem tudtak azonosítani, és vélhetően most már nem is fognak. (Köztük van pl. A zuhanó ember című világhírű fotón is látható férfi.)

A neveket magában foglaló fekete táblák szinte fényesek, hamar rájöttünk, miért. Az emberek, akik elzarándokolnak ide, megérintik, végigsimítják őket, mintha így próbálnának osztozni azon a kilátástalan és tragikus helyzeten, mely a nevek tulajdonosainak utolsó perceit övezték. Ezek a táblák tulajdonképpen sírkövek, még inkább egyetlen hatalmas sírkő, hiszen egy jelképes temetőben állunk. A csend pedig egészen magával ragadó, ez valóban a tiszteletadás csendje. Olykor persze megszakítja egy-egy rövid suttogás, hallunk körülöttünk japán szót, spanyolt, portugált, franciát, németet, szlovákot, és persze magyart, ekkor arra gondolok, mégsem pusztán temetőről van szó. Emlékmű ez, azonban nem amerikai emlékmű. Kollektív emlékmű, olyasmi, mint Auswitz-Birkenau utókornak fennmaradt épületegyüttese, vagy a Perm-36 Gulag munkatábor kerítése. Nem egyszerűen az áldozatoknak állít emléket, sokkal inkább emlékeztet arra, mit képes elkövetni az ember az ember ellen, hogy számunkra nem létezik határ, melyet nem lépnénk át egy ideológia, egy eszme, vagy a nyereségvágy hatalmába kerülve, és nincs akadály, mely visszatartó tényező lehetne.

A One World Trade Center alig néhány száz méterre az eredeti tornyok helyétől

A One World Trade Center alig néhány száz méterre az eredeti tornyok helyétől

Mikor erre gondolok, egy idősebb pár lép mellém, spanyolul beszélnek, egy bizonyos Juant emlegetnek, és árgus szemekkel lépdelnek, szorgalmasan névről-névre a fekete táblák előtt, láthatóan keresnek valamit, egy nevet, talán egy rokont, egy fiút, egy unokát, egy testvért, de szemmel láthatóan valakit, aki azon a keddi reggelen 17 évvel ezelőtt ott volt, és érezte, ahogy megremeg a lába alatt a talaj, mikor az utasszállító becsapódik. Tragikus látni az arcukat, láthatóan először járnak itt, különben már tudnák, hova kell menniük, én pedig arra gondolok, a tragédia után talán 17 évre volt szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek elzarándokolni ide, és szembenézni egy számukra kedves ember végzetével.

Egy ásványvizes palackkal a kezemben olvasgatom a neveket, tovább a készülődő esőben, és mikor kiürül, elmegyek, hogy keressek egy kukát. A Ground Zero környékén azonban egyetlen nyilvános szemetes sincs, mígnem kisvártatva valami zajt hallok magam mögül. Megfordulok, és látom, hogy az egyik gondnok tart felém egy gurulós szemetessel, mosolyogva mutatja, hogy nyugodtan dobjam bele, majd mikor odaér hozzám, suttogva megköszöni, hogy nem dobtam el a téren. Mielőtt visszaindulnék, még felnézek a mögöttem az égbe nyúló One World Trade Centerre. Szép tiszteletadás, és az újrakezdés, a töretlen akarat jelképe is, hogy mindössze száz méterre húzták fel az eredeti tornyok utódját egy olyan térre, melyet egykor hónapokig elődje romjai takartak.

Rájövök, hogy ez tulajdonképpen egy üzenet. Egy üzenet arról, hogy az ember nem csak más emberek fölé tud kerekedni, de le tudja győzni önmagát is, ki tudja heverni a sokkot, a tragédiát, és erőt tud meríteni belőle. Ez ugyan nem az amerikai álom, az végleg összetört 2001. szeptember 11-én, amikor a világ vezető szuperhatalma rájött, hogy ő is sebezhető, ez annál valami sokkal kézzelfoghatóbb, sokkal reálisabb érzés, amit talán Ernest Hemingway fogalmazott meg a legegyszerűbb és legmaradóbb formában: „…az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában

A visszatérő műsor Csernus Imrével és Hajós Andrással

Álláspont Vélemény

2018. július 17.

Kulturális tarkólövés – A magyar televíziózás értékes, mégis megszűnt műsorai

Kulturális vállalkozások a valóságshow-k és tehetségkutatók árnyékában

Grecsó Krisztián

Álláspont Vélemény

2018. július 5.

A tehetség siratófala – Kifogytunk a jó magyar írókból?

Keresünk néhány példát arra, miért érdemes olvasni és olvasással támogatni honfitársainkat.

Max Schreck a vérszívó gróf szerepében

Álláspont Vélemény

2018. június 1.

Dracula, a legvámpírabb vámpír, akit Orloknak hívtak

Stoker legendáriuma, és egy közel száz éves filmalkotás, ami magára haragította az író örököseit.

Facebook