Az írók és a csereszabatos fantasztikum // Ecto:[Polis]

Az írók és a csereszabatos fantasztikum

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. május 17.

// Kategória Álláspont

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

A Kuczka Péter szerkesztésében 1969 és 1994 közt megjelenő Kozmosz, majd később Galaktika Fantasztikus Könyvek alighanem mind a mai napig a magyar fantasztikus könyvkiadás gyöngyszeme. Igen, a mai napig, mert bár több kiadó is próbálkozott nagyívű sci-fi sorozatok indításával (közülük talán az Ad Astra első két éve kiemelendő, illetve az Agave és a Gabo kiadók kezdeményezései), és bár a sorozatba bekerültek kétes minőségű művek is, azért jellemzően igen széles skáláról válogatott, minőségi, sőt, mára már kultusz státuszt elért regényeket vonultatott fel a széria. (Kuczka Péter állítólagosan szigorú szerkesztési és válogatási elvét egyelőre hagyjuk, tervezek majd a későbbiekben egy portrét a teljes sorozatról.)

Olyan, sokszoros díjnyertes regények jelentek meg a széria negyed százados történelme alatt (ráadásul ma már elképzelhetetlenül magas 20-30 ezres példányszámban), mint az Alapítvány-trilógia, a Solaris, a Randevú a Rámával, a Szép Új Világ, a Frankenstein, a Város, a 2001: Űrodisszeia, vagy épp Zsoldos Péter Gregor Man-trilógiája.

A sorozat sokrétűségéhez hozzátartozik, hogy az 1980-as évek elejétől filmregények megjelentése is szélesítette a palettát (Harmadik típusú találkozások, Star-Wars-regények, Alien-regények, Hegylakó), és kétségtelen, hogy bátran nyúlt a különböző országok fantasztikus irodalmához. Megtaláljuk a kötetek közt román (Mircea Eliade), francia (Pierre Boulle, Pierre Barbet), orosz (Sztrugackij-testvérek, Sergej Snyegov), bolgár (Ljuben Dilov), cseh (Ludvík Souček), német (Güntner Krupka, Wolfgang Jeschke), japán (Komacu Szakjó, Abe Kóbó) és természetesen honi írók műveit is (Zsoldos Péter, Csernai Zoltán, Nemere István, Lőrincz L. László).

Az otthon meglévő pár tucat kötetet épp valamelyik nap rendezgettem a polcon, miután visszatettem a többi közé Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című regényét, melynek újraolvasását a nemrég megtekintett, és egyébként meglehetősen széteső tévés adaptáció inspirált. Ahogy végignéztem a kötetek kopott gerincén, és láttam sorakozni az egyébként kétségtelenül halhatatlan neveket, rá kellett jönnöm, hogy ebben az esetben a halhatatlan jelző kézzelfoghatóbb, mint gondolnám.

Természetesen én is olvastam, és olvasom a legendás mesterek halálhírét, akik annak idején, valamikor az 1950-es és 1960-as évek táján olyan sokat tettek műveikkel azért, hogy a fantasztikum felkerüljön a világirodalmi térképre. Akadnak, akik már a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején itt hagytak minket, mint Alfred Bester, Robert Heinlein, Philip K. Dick, Frank Herbert, vagy Isaac Asimov, de egészen fájó az a tendencia, ahogy a sci-fi aranykorának alkotói az utóbbi tíz-tizenöt-húsz évben távoznak e világból.

Robert A. Heinlein (balra) és Isaac Asimov (jobbra) 1975-ben

Robert A. Heinlein (balra) és Isaac Asimov (jobbra) 1975-ben Forrás: babelniche.wordpress.com (Jay Klein)

2001-ben Douglas Adams, 2005-ben Robert Sheckley, 2006-ban Stanislaw Lem, 2007-ben Kurt Vonnegut, 2008-ban Arthur C. Clarke, 2009-ben J. G. Ballard, 2012-ben Boris Sztrugackij, Harry Harrison és Ray Bradbury, 2013-ban Frederik Pohl, 2017-ben Brian Aldiss, vagy legutóbb, idén januárban a fantasy nagyasszonya Ursula K. Le Guin. Az idő múlik, a régi nagyok közül kevesen maradtak még köztünk, úgy mint Harlan Ellison, Michael Morcock, Robert Silverberg, Samuel R. Delany vagy Larry Niven, akik még bábáskodtak a zsáner felett, mikor az épp csak kilépett a serdülőkorból.

Rock és metál zenével foglalkozó portálokon szokás felemlegetni az örök kérdést, vajon, ha a régi nagyok szögre akasztják a hangszert, ki lesz az, aki a Metallica, a Slayer, az Iron Maiden, vagy a Black Sabbath után megtölti majd embertömeggel a stadionokat. Mindazzal együtt, mennyire szomorúak az elmúlás tendenciái, a fantasztikum területén azért közel sem ilyen nagy a baj, és amikor a könyvespolcom másik felére nézek, ahol az aranykorhoz képest már 1-el, vagy 2-vel későbbi generáció művei sorakoznak, eszembe jut, hogy az örökség méltó helyre kerül.

Tulajdonképpen a folyamat már 80-as, 90-es évek óta észrevétlenül tart, számolatlanul bukkantak fel a sziporkázóan friss ötletek, melyek felrázták, kiszélesítették, és megújították a zsánert. 1984-ben megjelenik William Gibson műfajteremtő regénye, a Neurománc, 1985-ben Margaret Atwood neve alatt piacra kerül A szolgálólány meséje (melyet mostanság fedez fel igazán a világ, hála a Netflix adaptációjának), ugyanebben az évben Orson Scott Card is elővezeti emblematikus főhősét, Ender Wiggint a Végjátékban, 1989-ben pedig érkezik Dan Simmons monumentális vállalkozása, a Hyperion.

Az 1990-es években aztán felfut Neal Stephenson, David Brin, Robert J. Sawyer, Peter F. Hamilton és Kim Stanley Robinson neve, és ne feledjük, hogy ezidőtájt nem csak a sci-fi, de a fantasy is új erőre kap. 1995-ben Philip Pullman megírja az Arany iránytűt, 1996-ben megjelenik az első Trónok harca-kötet George R. R. Martin tollából, 1997-ben J. K. Rowling olvasási lázat indító Harry Potter és a bölcsek köve című regénye kerül a boltok polcaira, 1999-ben pedig a Patkánykirállyal bemutatkozik China Miéville, és megjelenik Neil Gaiman kultikus Tükör és füst című novelláskötete is.

A teljesség igénye nélkül a 2000-es évektől olyan szerzők lépnek a fantasztikum olvasótábora elé, mint John Scalzi (Vének háborúja-sorozat), Alastair Reynolds (Jelenések tere-sorozat), Paolo Bacigalupi, Hannu Rajaniemi, Robert Charles Wilson, Lauren Beukes, Brandon Sanderson, N. K. Jemisin, Robert Jackson Bennett, Lev Grossmann, Suzanne Collins, Jeff VanderMeer, Richard Morgan, Blake Crouch, Pierce Brown vagy Ted Chiang, és ez utóbbi nevekkel tulajdonképpen el is érünk napjainkig.

Robert A. Heinlein (balra) és Isaac Asimov (jobbra) 1975-ben

John Scalzi és Brandon Sanderson a Hugo-díjaikkal Forrás: brandonsanderson.com

Még mindig a polcot bámulom, és tulajdonképpen megnyugtató érzés száll meg, mely azért vegyül némi keserűséggel. Mint az old school fantasztikum megszállottja, Asimovnak, Herbertnek, vagy épp Lovecraftnak és Robert E. Howardnak mindig helye lesz a könyvgyűjteményben, de boldogan teszem mellé az újabb és újabb darabokat, napjaink kreatív jövőlátóinak merengéseit.

Végigfuttatom az ujjaimat a Kozmosz Könyvek gerincén, melyek aztán észrevétlenül átsiklanak Ian Mcdonald, vagy Ernest Cline regényeinek fényes borítójára, és tudomásul veszem, hogy ez így van rendjén. Ez a dolgok menete. A tematika, a törekvések maradnak, csupán a nevek és a címek változnak a borítón, de minden eltávozott úttörő műveinek hatása ott lapul majd az elkövetkezendő regények sorai közt is.

Az anyag nem vész el, csak átalakul.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában