JúeSzÉj, avagy a szórakoztatás egy másik dimenziója

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. március 27.

A zalaegerszegi vasútállomás északi csücskében állt egy bódé, ahol a kilencvenes évek végén, és a kétezres évek elején olcsón lehetett Fleer Ultra márkájú NBA kártyákat kapni. Miután saját kocsink épp nem volt, édesanyám, amikor csak ügyet kellett intéznie a megyeszékhelyen, leszállás után (vagy épp felszállás előtt) meglátogatta az újságárust, és hozott 1-2 csomag kártyát. Ahogy megláttam a fényes csomagolást, amint kiemelte a táskájából, majd feltépve megcsapta az orromat a kártyák jellegzetes nyomdaillata, azonnal beindult a nyálelválasztásom. Számomra akkor ez volt „amerika”.

Emlékszem a TV3-ról éjszakánként VHS-re vettem fel az adott NBA játéknap összefoglalóját, amiről legtöbbször még a magyar kommentár is lemaradt, és bár 10-11 évesen fogalmam sem volt, miről beszélnek, a dörgő zsákolások, gigantikus hárompontosok, és a parkettán csikorgó magasszárú cipők képkockái önmagukért beszéltek. Ez volt „amerika”.

A Barclays Center látványa, mely a metró Atlantic Avenue-n lévő megállójából kilépve fogad

A Barclays Center látványa, mely a metró Atlantic Avenue-n lévő megállójából kilépve fogad

Vidéki kisváros szülötteként hajlamos voltam elhinni, hogy a tv képernyője és a szemem közti egy méter a maximális távolság, amilyen közel tudok életem során kerülni egy NBA mérkőzéshez, aztán eltelt közel húsz év, mikor egyszer csak Brooklynban találtam magam, a városi szuperrangadón, a Brooklyn Nets és a New York Knicks összecsapásán, és bár a derbi „csupán” előszezoni meccs volt, mégis rá kellett jönnöm, hogy a tv képernyő hazudik, azonban közel sem úgy, ahogy gondolnánk.

Kezdjük azzal, hogy idehaza egy kvázi jelentéktelen előszezoni meccs látogatottsága még az egyébként nagy népszerűségnek örvendő sportágak (és nem a futballra gondolok) esetében sem jelent többet néhány tucat, vagy 1-2 száz főnél (tudom-tudom, mások a távlatok, mások a számok, de más a mentalitás is), odaát a tétnélküliségnek nincs különösebb jelentősége. A Barclays Center közel 18 ezer fős befogadóképességű aréna, a lelátón nagyjából 12 ezer fő foglalt helyet azon a csütörtök estén, a stadion előtt kulturáltan hömpölygött a tömeg, akik azt várták, hogy Brook Lopez és Carmelo Anthony végre összecsapjon a parketten.

Bár a Nets derekasan tartotta magát, leginkább Jeremy Lin ihletett játékának köszönhetően, az erősebb játékoskerettel bíró Knicks végül, ha kevéssel is, de bedarálta a városi riválist. Számomra az estből – noha gyermekkori álmom vált valóra, és a kezdő sípszó táján még bőven remegett a térdem az ülésen fészkelődve – mégsem elsősorban a dörgő zsákolások, gigantikus hárompontosok, és a parkettán csikorgó magasszárú cipők maradtak meg.

A szórakoztatás azon szintje, melyet a tengerentúlon művelnek, egészen új értelmet ad a szó jelentésének. A kulcs tulajdonképpen a néző, vagy résztvevő agyának folyamatos ingerlése, a külső behatások rendületlen fenntartása, hogy ha ott vagy, benne a történések sűrűjében, egyetlen pillanatra se érezd úgy, elhanyagoltak, vagy ne adjisten unatkozol. A két pálánk előtt melegítő játékosokhoz a mérkőzés előtt egy csapat iskolás futott oda, a hangosbeszélő bemondta az iskola nevét, és, hogy a srácok egy karitatív program keretében jutottak a lehetőséghez, hogy a profi játékosok kispadja mögötti első sorokban élvezzék végig a mérkőzést (ahova egyébként főszezonban alapjáraton több ezer dollárt kóstolnak a jegyek.) Persze volt pacsizás a nagyokkal, viccelődés, összenevetés, bohóckodás, néhány autogram, sőt, közös fotó is.

A Brooklyn Nets - New York Knicks rajtra készen

A Brooklyn Nets – New York Knicks rajtra készen

Pár perccel később a csapatok felsorakoztak a padok előtt, miközben a csarnok félhomályában is jól kivehetően a kezdőkörben három alak jelent meg. Ketten, kétoldalról a csillagos-sávos amerikai lobogót tartották, mialatt a tízezres tömeg elhalkult, és a zászlóvivők közt álló fiatal lányra reflektor fénye vetült, épp akkor, mikor az belekezdett az amerikai himnusz első sorába. A csarnok egy emberként állt fel, és néma csendben hallgatta ezt az egyébként angyali hangot, nekem pedig még úgyis a libabőr futkosott a hátamon, hogy egyébként sokszor kétkedve nézem a jenkik túlzásba vitt patriotizmusát.

A költő, Francis Scott Key utolsó, „land of the free” kezdetű soránál ujjongás, és tapsvihar tört ki a nézőtéren, az emberek elismerősen bólogatva néztek össze, viseljék akár a Knicks tengerkék, vagy a Nets fekete-fehér mezét.

Természetesen a szünetek sem teltek esemény nélkül. Az odaát igencsak komoly sport,- és iparágnak számító cheerleading képviselői következtek. Ahogy haladtunk előre, úgy kaptak szerepet az egyre nagyobb korosztályok. Előbb a tíz-tizenkét éves csoport, aztán a tizenhat-tizenhét évesek, végül a huszonéves profik mutatták meg mit tudnak, koreográfiájuk tűpontos volt, az egész brigád együtt mozgott, szinte egyetlen pattogó testként ötvözve a tánc, az akrobatika és a torna mutatványait.

A félidőben nem maradhatott el a kabalafigurák zsákolóversenye, és a nézők közt kihirdetett hárompontosdobó verseny sem, mielőtt pedig sor került volna a második játékrész kezdetét jelző sípszóra, teljes meglepetésemre visszatértek a himnusz alatt látott zászlóvivők, illetve a Nets hivatalos konferansziéja mikrofonnal a kezében. Az időzítés nem véletlen – itt minden tervezve van – ők is pontosan tudják, hogy az emberek ekkorra már hotdoggal és sörrel a kezükben visszatérnek székeikhez, amikor pedig ez megtörtént, a hölgy emelkedett hangnemben beleszólt a mikrofonba.

Közölte, hogy a mai egy különleges este, mert a körzet egyik rendőrhadnagya, aki nem mellesleg elkötelezett Nets-szurkoló, a héten vonul nyugállományba. Az említett hadnagy – egy kövérkés, látszólag ötvenes évei elején járó hölgy – totyogott be az öltözők felől széles mosollyal az arcán, és elfoglalta helyét a konferanszié mellett, a zászlóvivőktől közrefogva. A konferanszié felsorolta a hölgy érdemeit és eredményeit, a szolgálatban eltöltött idejét, a városért és a körzetért tett jócselekedeteit – merthogy itt kérem adományozni nem lehetőség, hanem kötelesség – melyet a tízezres tömeg – akik csak egy tét nélküli kosármeccs miatt jöttek el – felállva, percekig tartó tapssal jutalmazott meg. Igen, itt a rendőrt, a tűzoltót, a katonát mérhetetlen tisztelet övezi, valóban az önfeláldozás szimbólumaként tekintenek rájuk.

A mérkőzést követően a játékosok körbejártak a pályán, a tiszteletkör közben integettek a távol ülőknek, és pacsiztak az alsóbb sorokban ülőkkel, megköszönve, hogy megtisztelték (!) őket a jelenlétükkel, mindezt olyan átéléssel, mintha csak a Larry O’Brien-trófeát szerezték volna meg épp, majd levonultak a pályáról, a show pedig véget ért.

Hosszan ültünk még a helyünkön, beszélgettünk az élményről, arról, hogyan képzeltük el, és végül mit kaptunk, hisz, mi is csak egy szimpla kosárlabda meccsre jöttünk, én pedig lassan ráeszméltem, hogy a dimenzió, amelyben lebegtünk jóval túlmutat azon, amit gyerekként a tv képernyőjén láttam. Mert egy NBA meccs közben, a képcsöveken túl is zajlik egy show, mely legalább olyan fontos, legalább olyan magával ragadó, és mely valamelyest segít megérteni a keletről jött emberrel, miben is gyökerezik az amerikaiak feltétlen jókedve és optimizmusa.

És előszezonról lévén szó, mindez mindössze fejenként 5 dollárért.

Oh, és még egy apróság. Ahhoz, hogy elhagyhasd a csarnokot, kénytelen vagy átsétálni az ajándékbolton, miután pedig már telítődtél boldogsághormonokkal – főleg, ha az este gyermekkori álmod megvalósulása – akkor biztosan veszel néhány dollárért valami ártalmatlan vackot, ami majd évek múlva erre az alkalomra emlékeztet. Kitűnő taktika a marketingesek részéről, és ez náluk tendencia, mely ugyanígy megfigyelhető a One World Osbervatory-ban, vagyis a World Trade Center 100. emeletén, az Intrepid anyahajó múzeumában, vagy épp a National Library épületében.

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában

A visszatérő műsor Csernus Imrével és Hajós Andrással

Álláspont Vélemény

2018. július 17.

Kulturális tarkólövés – A magyar televíziózás értékes, mégis megszűnt műsorai

Kulturális vállalkozások a valóságshow-k és tehetségkutatók árnyékában

Grecsó Krisztián

Álláspont Vélemény

2018. július 5.

A tehetség siratófala – Kifogytunk a jó magyar írókból?

Keresünk néhány példát arra, miért érdemes olvasni és olvasással támogatni honfitársainkat.

Max Schreck a vérszívó gróf szerepében

Álláspont Vélemény

2018. június 1.

Dracula, a legvámpírabb vámpír, akit Orloknak hívtak

Stoker legendáriuma, és egy közel száz éves filmalkotás, ami magára haragította az író örököseit.

Facebook