Miért olyan pocsék a legtöbb Stephen King filmadaptáció?

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. november 8.

Becsült olvasási idő 8 perc

Az utóbbi egy-két évben megint igencsak megszaporodtak kedvenc, és már életében legendává vált horrorszerzőnk műveinek filmes adaptációi. Már-már elérjük a 90-es években mutatott dömping határát, és annak, bár kétségtelen, hogy gyöngyszemeket is fialt, végül nem lett jó vége, tekintve, hogy végérvényesen elkönyvelhettük, King a megfilmesíthetetlen szerzők közé tartozik, és slussz. Attól tartok azonban, hogy a képlet ennél egy cseppet bonyolultabb, és kísérletet is teszek rá, hogy ezt körbejárjam.

King életművének gyakorlatilag minimum a 85%-át megfilmesítették, aki pedig ismeri ezeket az igencsak hosszú, olykor nehézkes, de mindenképpen egyedi történeteket, az 2018-ra vélhetően eljutott oda, hogy már nem igazán reménykedik egy A remény rabjai, vagy Halálsoron szintű adaptációban. Csak legyintünk, hogy á, persze, King megfilmesíthetetlen, pedig én amondó vagyok, bármennyire is blaszfémiának hangzik majd a King-rajongók körében, az öreg mesemondónak legalább akkora része van saját katasztrofális adaptációiban, mint annak, aki a rendezői székben ül.

A XX. század egyik legolvasottabb szerzője

A XX. század egyik legolvasottabb szerzője Forrás: www.followingthenerd.com

A népszerűségért bármit

King első regénye 1974-ben jelent meg, ez volt a Carrie, aminek megfilmesítési jogai hamar elkeltek, a rendezői székbe pedig a kiváló névnek számító Brian De Palma ült be. Korrekt adaptációról beszélünk, ez az első „Stephen King-film”, melyet millió meg egy követett, és King alighanem itt megérzett valamit. Egy tavalyi interjúban azt nyilatkozta, a Carrie jogait kizárólag a pénz és a népszerűség ígérete miatt adta el. Aki akár felületesen is olvasott már King életéről, tudja, hogy a főállású íróvá válásig meglehetősen rögös és szegényes út vezetett, így végeredményben ezért a döntéséért eszemben sincs hibáztatni, alighanem minden józan gondolkodású ember ugyanígy döntött volna.

Az 1976-os film nem kapott rossz kritikákat, ráadásul egy feltörekvő rendező készítette el, akinek pályáján ugyan még messze volt A sebhelyesarcú, no meg az Aki legyőzte Al Caponét, de akkor sem jött éppen rossz ajánlólevelekkel. A filmben a főszereplő Sissy Spaceken kívül feltűnt még Piper Laurie, Nancy Allen és John Travolta is, ráadásul a mozi még egy jelentéktelen amerikai filmfesztivál fődíját is elhozta. Ki ne kapott volna vérszemet ettől íróként, nem igaz?

1974 óta nem telt el év Stephen King regény nélkül

1974 óta nem telt el év Stephen King regény nélkül Forrás: youtube.com

Hit a filmformátum erejében, és a delíriumos döntések

King generációja gyakorlatilag együtt nőtt fel, és öregedett meg a televízió és a mozi térhódításával, és a Dance Macabre című életrajzi elemeket is tartalmazó non-fiction írásában rá is világít, mennyire szereti a filmeket, és a mozi világát, és mennyire az irodalommal egyenrangú csatornának tekinti azt. Következésképpen elmondható, hogy King abszolút hisz a televízió, és a filmformátum erejében. Ez még önmagában nem is lenne probléma, de mint tudjuk, King a 80-as éveket, amikor megalapozódott a teória, miszerint King-film csak pocsék lehet, drogos delíriumban töltötte, és saját bevallása szerint is szinte bármilyen megkeresésre igent mondott.

Ha elhisszük, hogy kedvenc szerzőnk nem emlékszik a Cujo, vagy A rémkoppantók megírására (pedig utóbbi esetében egy közel 1000 oldalas monstrumról beszélünk), és miközben ezeket írta, folyton vattacsomók lógtak az orrából, hogy elállítsák a felszippantott kokain miatti orrvérzést, akkor könnyedén elhihetjük azt is, hogy Kinget nem igazán kellett győzködni, mikor egy-egy produkciós cég bekopogott az ajtaján és a hozzájárulását kérte.

Jelenleg a világ egyik legnépszerűbb filmjének számító A remény rabjai

Jelenleg a világ egyik legnépszerűbb filmjének számító A remény rabjai Forrás: ascmag.com

Szereti, de nem ért hozzá

Igen, King szereti a filmeket, de mondjuk ki nyíltan, abszolút nem ért hozzá, erre pedig rögtön két példát is tudok hozni, miért gondolom így. Először is, emlékeztek az 1986-os Maximális túlhajtás című filmre, ahol egy csapatnyi túlélőt vérszomjas kamionok tartottak terrorban egy benzinkúton? A film alapjául szolgáló novellát King írta, ő adaptálta a forgatókönyvet, rendezte a filmet, és még egy nyúlfarknyi mellékszerepet is vállalt benne. Sajnos hiába szimpatikus fickó Emilio Estevez, és az alapötlet bármennyire is működőképes lehetne egy tökös trashfilmben, King kezében darabjaira hullott, és hálisten egy életre elriasztotta a rendezői széktől.

Másodszor, emlékeztek-e az 1980-as A ragyogás című filmre? Stanley Kubrick, minden idők egy legjobb rendezője a maga maximalizmusában készítette el, legendás alkotás, legendás jelenetekkel, a mai napig hatásos és hátborzongató. Igen, Kubrick eszközölt pár változást, de kétlem, hogy azok nem váltak volna a film javára. King ellenben szívből gyűlölte Kubrick fantasztikus filmjét, és, hogy elhalványítsa a fényét, a 90-es években egy négy órás adaptációban megírta a saját verzióját. Ami azt annak rendje és módja szerint el is bukott, ráadásul megérdemelten.

King egyetlen rendezése, a pocsék Maximális túlhajtás

King egyetlen rendezése, a pocsék Maximális túlhajtás Forrás: imdb.com

Adaptálhatatlan ötletek

Aki az eddigiek alapján úgy gondolná, haragszom Kingre, szó sincs róla, vélhetően mindig is nagy kedvencem marad, éppen ezért is meg kell adnom neki azt, ami az övé. Ami ugyanis páratlan jellemvonása tetemes életművének, hogy sosem lopott toposzokkal és eszközökkel dolgozott, mindig egyedi ötleteket talált ki, még akkor is, ha olykor ismerős alaphelyzetből indult. Gondoljunk csak a Setét Torony-sorozatra, az a hét (most már nyolc) kötet a fantasy irodalom csúcsteljesítménye, számomra valahol A Gyűrűk Ura, és a Trónok harca környékén helyezkedik el, de számtalan példát mondhatnánk még.

Ott van az Az 27 évente feléledő gonosz entitása, a Talizmánból ismert Territóriumok, a Végítéletből Randall Flagg alakja, a langolierek, a ragyogás, mint tulajdonság, a megvaduló autó a Christine-ben, az Állattemető visszatérő élőholtai, A rémkoppantók idegenjei, vagy ép a Tortúrából ismert Annie Wilkes. Mind-mind egyedi, és azóta már sokat másolt karakter, vagy eszköz, és ezek egy része bizony valóban kizárólag egy könyv lapjain mutat jól, de ott sem maga a jelenség adja az egyediséget, sokkal inkább a környezet, és a karakterek, melyeket King köré épített. És ez utóbbiak azok, melyet átemelhetetlenek a filmes környezetbe. Erre egyébként az utóbbi időben kezd ráébredni a filmes szakma, és King némelyik műve nem filmként, már nem is minisorozatként, sokkal inkább teljes évados szériaként jelenik meg. Ez járható útnak tűnik.

King által utált, a rajongók által magasztalt A ragyogás

King által utált, a rajongók által magasztalt A ragyogás Forrás: arsboni.hu

Nincs érdek, nincs beleszólás

Kinget saját bevallása szerint egy-egy újabb adaptáció előtt folyton arról győzködik, hogy szóljon bele a forgatókönyv alakulásába. Erre a kérdésre egy interjúban annyit mondott, nem kéri, hogy legyen beleszólása, ha mégis, általában minden ötletre rábólint. Az ok igen egyszerű, King évente 1-2 regénnyel jelentkezik, mellette állandó rovatot vezet, néha fiaival közösen is összehoz egy-egy kisregényt, vagy novellát, és tekintve, hogy a popkultúra legolvasottabb szerzőjének számít, semmiféle érdeke nem fűződik hozzá, hogy a regényeit hűen, tartalmasan, de főleg minőségi megvalósítással vigyék vászonra.

William Peter Blatty, aki Az ördögűzőt írta, folyamatosan ott bábáskodott William Friedkin mellett az adaptáció forgatásakor, mert úgy érezte, az az ő gyermeke. King úgy fest, nem kötődik ilyen heves érzelmekkel saját teremtményeihez, de az is lehet, hogy egyszerűen csak le tudja egymásról választani az alapanyagot, mely színtiszta irodalom, és az adaptációt, mely egy filmművészeti alkotás.

King és Frank Darabont, a Halálsoron, és A remény rabjai rendezője

King és Frank Darabont, a Halálsoron, és A remény rabjai rendezője Forrás: cellulord.blogspot.com

Amelyik sikerül, miért sikerül?

Egyértelműen megmutatkozik, hogy King mely művei valók igazán a vászonra. Azok a történetek, melyek jobbára a szereplők sorsával, tragédiájával foglalkoznak, és melyek 90%-ban, vagy akár egészen nélkülözik a fantasztikus elemeket. Éppen ezért működőképes A remény rabjai, a Halálsoron, a Tortúra, vagy épp a kevésbé ismertek közül Az eminens, mert itt egyszerű emberek a főszereplők, akiket semmiféle szörny, vagy gonosz, nem evilági entitás nem támad meg, ahol a gonosz az emberben lakozik, hiszen tudjuk, hogy King kiválóan ért a jellemábrázoláshoz.

Mondhatnátok, hogy bezzeg az új Az film rám cáfolt, nos, sajnos nem. Itt ugyanis a képlet megfordult, a fantasztikus elemek nem tűntek olyan nevetségesnek, amilyennek korábbi adaptációkban láttuk, de talán éppen ezért a gyerekek jelleme, és a karaktereik közti dinamika nem kapott olyan hangsúlyos szerepet, mint a regényben, és a csapat egymás közötti kapcsolatrendszerét csak töredékében tudta átadni. Mielőtt azonban úgy tűnnék, mint, aki mindenen fanyalog, nekem már a pocséknál egy fokkal jobb adaptáció is tökéletes, ha Kingről van szó, a film az úgyis csak film, én a mestert nem ezekért szeretem, ahogy nagyon remélem, ti sem.

Hanem a regényeiért, amiből a legközelebbi november végén érkezik az Európa Kiadó jóvoltából Csipkerózsikák címmel. King, ezt Owennel, legkisebb fiával együtt jegyzi, és a fülszöveg alapján kimondottan tetszősre sikerült, úgyhogy irány a könyvesbolt.

 

Tetszett a cikk? Akkor olvasd el ezeket is, és nyomj egy LIKE-ot, hogy ne maradj le a legújabb írásokról!

Az olvasott rettegés – A horrorirodalom evolúciója

A legjobb Stephen King-sztorik, melyekből sosem készült film

Fóbiafilmajánló – Avagy filmek, melyek ösztönös félelmeinkhez kötődnek

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában