„A fantasy remek eszköz a valóság problémáinak megértésére” – Interjú Moskát Anita íróval, a Bábel fiai és a Horgonyhely szerzőjével

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. május 30.

// Kategória Eszmecsere

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

Idehaza nem könnyű a különböző zsánerekben – mint a sci-fi, vagy a fantasy – alkotó írók sorsa. Lehetőségeiket behatárolja a viszonylag szűk piac, és az általuk választott tematikát sokszor a mai napig átható sztereotípiák. Szerencsére azonban az utóbbi évek pozitív könyvpiaci változásai és a kiadók olykor kísérletezőbb hozzáállásának hála körvonalazódik némi felívelő tendencia, így már nem kizárólag kiváló angolszász, de egyre több magyar szerző kötete is a boltok polcaira kerül.

Ehhez viszont kétségtelenül szükséges, hogy minőségében hasonló művek szülessenek a szerzők boszorkánykonyháiban, mint akár a tengerentúlon. A maximalizmus szinte már alapkövetelmény, és mai interjúalanyunk ebből a szempontból kíméletlenül is bánik önmagával annak érdekében, hogy kisajtolja a lehető legjobbat a készülő munkáiból. Első két regénye egyöntetű kritikai és közönségsikert aratott, az olvasók pedig immáron három éve várnak a folytatásra, mely már közelebb van, mint gondolnánk. Moskát Anitával beszélgettem.

Az írónő 2009-ben bukkant fel a Preyer Hugo tiszteletére kiírt pályázaton győzelmet aratott novellájával

Az író 2009-ben bukkant fel a Preyer Hugo tiszteletére kiírt pályázaton győzelmet aratott novellájával

Egy interjúban egyszer azt mondtad, hogy gyerekkorodban szerettél balettozni, rajzolni, zenélni és írni is. Mikor és hogyan tudatosult benned, hogy az írás nem csak átmeneti, gyerekkori hóbort?

Mindenfélébe belefogtam, de nagyon hamar csökkent a lelkesedésem, 2-3 évnél tovább semmi sem tartott ki, és úgy gondoltam, az írás is csak fellángoló hóbort lesz. 12-13 éves korom táján jutott eszembe, hogy én most regényeket akarok írni. Féltem tőle, egyáltalán be tudok-e fejezni egy regényt, ezért megfogadtam, hogy amíg el nem készülök az elsővel, nem is árulom el senkinek, hogy írok. Végül két és fél kéziratom készült el, mire elmeséltem a szüleimnek. Édesanyám azt válaszolta, „de aranyos, kamaszkoromban én is írtam regényt”. Neki ez afféle komolytalan hóbort volt a lánya részéről, de bennem abban a pillanatban tudatosult, hogy mennyivel komolyabban veszem ezt, mint minden mást.

Blogodból, és interjúkból is tudjuk, hogy olvasóként afféle mindenevő vagy. Íróként hogyhogy a fantasyban találtad meg az utadat?

Két részre bontanám a választ. Az egyik, hogy bármit is ír az ember, szerintem olvasson mindenfélét. Lehet, hogy valaki csak krimiket akar írni, de sokkal változatosabb eszköztárra tehet szert, ha szépirodalmat, verseket, drámákat is fogyaszt mellé. Mindemellett persze a saját zsánert is alaposan ismerni kell. Olyan nincs, hogy valaki science fictiont akar írni, de nem tudja, hogy a kortársai épp milyen ötletekkel állnak elő, így pedig megír egy olyan történetet, amely már harminc éve is porosnak számított. És hogy miért fantasy? Talán David Bowie tehet róla. Kislányként láttam a tévében a Fantasztikus labirintust, ez az első élményem, amikor azt éreztem valami kapcsán, hogy úristen, ez pont nekem szól. De édesapám nem szerette Bowie-t, mindig kikapcsolta a tévét, így nagyjából három részletben, évek alatt sikerült csak végignéznem. Talán ezért is ragadt meg annyira. Akkor még nem is tudtam, hogy ezt fantasynek hívják. Csak olyan 12 évesen, amikor elolvastam A Gyűrűk Urát, akkor jöttem rá, hogy ez egy létező zsáner, és hogy engem ez nagyon érdekel.

Az, hogy biológusként végeztél, és az a fajta analitikus szemlélet, amit megkövetel ez a tudomány, mennyiben segítette, vagy alakította a módszereidet, mint író?

Nagyon. Rendkívül emocionális vagyok, teljesen magával tud ragadni egy sztori érzelmi része. Ha olvasok egy történetet, ami érzelmileg megérint, akkor meg tudom bocsátani, ha akad benne logikátlanság, vagy a világábrázolás nem tökéletes. Ha ellenben olvasok egy rendkívül jól kidolgozott regényt, ami érzelmileg steril, arra biztosan nem fogok emlékezni két év múlva. Ezt a beállítottságomat pont jól kiegyensúlyozza a természettudományos képzés. Segít abban, hogy alaposan átgondoljam a világépítést, legyen mellé egy elemző szemlélet, feltegyek egy rakás kérdést a saját világom összefüggéseivel kapcsolatban, mintha biológusként tennék fel a való világról.

Mikor még első regényed, a Bábel fiai megjelenése előtt beszélgettünk, emlékszem, hogy valósággal rettegtél, mit szólnak majd hozzá az olvasók. A kritika volt az érzés kiváltó oka, vagy inkább a tény, hogy el kell engedned a történetet, és a szereplőket, hogy azok a maguk útját járják?

Utólag visszagondolva, valóban irracionálisan rettegtem. Talán az is közrejátszott, hogy akkor már tíz éve írtam, és olyan volt az egész, mint egy sportolói felkészülés, amikor minden hajnalban edzeni jársz, és nem tudja senki, hogy te ezt csinálod, egyedül vagy. Előtte alig néhány ember olvasta csak az írásaimat, barátok, írókörös ismerősök, és aztán hirtelen odakerültem a tétmeccsre, ahol ki fog derülni,  van-e értelme annak, hogy ezt csinálom. Nagyon végletesen láttam az egészet, mintha bírósági ítélet lenne, ami eldönti, foglalkozhatok-e az írással vagy sem. Ez volt az igazán ijesztő.

Dedikálás a 2015-ös Ünnepi Könyvhéten

Dedikálás a 2015-ös Ünnepi Könyvhéten

Miután mindkét regényed kiváló értékeléseket kapott, mind szakmai, mind olvasói oldalról, ez végül megnyugtatott valamelyest? Tudtad azt mondani magadnak, hogy igen, jó úton járok, vagy azért még mindig óvatosan kezeled a dolgot?

Sok minden a helyére került időközben. Eleinte a pozitív kritikákat hajlamos voltam elengedni a fülem mellett, ha viszont valaki valamit kifogásolt, azon hetekig marcangoltam magam. Folyamatosan arra vártam, vajon mikor fogok lebukni, mikor jönnek rá az emberek, hogy amit írtam, az valójában rossz. Mostanra azért javult a helyzet, sokat segített az is, amikor személyesen találkoztam olvasókkal, akik elmondták, hogy számukra mit jelentett a regény. Mostanra kialakult egy egészséges egyensúly: még mindig azt nézem elsőként, mit tanulhatok egy kritikából, de már könnyebben el tudom fogadni a dicséretet is.

Évekig dolgoztál szerkesztőként a Könyvmolyképző Kiadónál. Ez alatt az idő alatt képessé válik az ember külső szemlélőként, kvázi szerkesztőként figyelni a saját írását?

Teljesen kívülről soha senki nem fogja látni a saját szövegét. A szerkesztői látásmód a saját szöveggel kapcsolatban talán inkább az írókörből fakadt, ami még a kiadói munka előtt kezdődött. Ott lényegében azt tanultuk meg, hogyan legyünk végletekig kritikusak a saját szövegünkkel. Hogy rengeteg kérdést kell feltennünk saját magunknak. Leginkább azt, hogy miért? Miért írom ezt így? Miért így történik, mi a következménye? Ez sokat segített. Maga a szerkesztői munka ezen már szerintem nem változtatott sokat, ott inkább az volt  érdekes, hogy rengeteg nagyon különböző munkamódszerű írót láttam, nagyon különböző személyiséggel, és ez persze engem is formált és inspirált.

Aki ismer, tudja, hogy állandó résztvevője vagy vitaköröknek, írótalálkozóknak, írással kapcsolatos rendezvényeknek, akár mint résztvevő, akár mint néző. Az, hogy ilyen sok időt töltesz “szakmabeliek” közt, mennyiben átok, vagy épp áldás?

Az átok részét nem tapasztaltam szerencsére. Miután az írás a hobbim is, ez érdekel a legjobban, ezért nagyon jó, hogy vannak körülöttem olyan emberek, akikkel ezt meg tudom beszélni, akik értik, hogy milyen az, ha egy hétig nem lehet hozzám szólni, mert teljesen belefeledkezem valamelyik képzeletbeli karakterem életébe. Az alkotással járó kétségeket legjobban olyanokkal tudom megbeszélni, akik maguk is hasonló gondokkal küzdenek. Rengeteg barátot köszönhetek ennek.

2009-ben egyik novelládért elnyerted a Preyer Hugo-díjat. Mit jelentett a kitüntetés akkor, és mit jelent most, lassan tíz évvel később, amikor ilyen ellentmondásos viták alakulnak ki pl. a Zsoldos Péter-díj körül?

Ez volt életem legelső pályázata, el sem akartam hinni, hogy megnyertem. Akkor ez hatalmas dolog volt számomra, ez hozta az első publikációt, először kaptam szerkesztést, visszajelzést. A Preyer Hugo-pályázat ma is kiváló lehetőség kezdő íróknak a megmérettetésre, akkor viszont szinte tényleg az egyetlen rendszeresen megrendezett sci-fi pályázat volt. A Zsoldos Péter-díj már más kérdés. Valóban évek óta húzódó viták övezik, és egy ilyen helyzetet már csak a díj drasztikus megreformálása, vagy egy másik magyar science fiction (és fantasy és horror) díj alapítása oldhatna meg.

A Horgonyhely az utóbbi évek kétségkívül egyik legeredetibb magyar fantasy regénye

A Horgonyhely az utóbbi évek kétségkívül egyik legeredetibb magyar fantasy regénye

Laikusok a fantasyt manapság is hajlamosak Harry Potterrel, és A Gyűrűk Urával azonosítani, de a Te regényeid is jól mutatják, hogy egy fantasy történet lehet nagyon is aktuális, és reflektálhat a társadalom jelenlegi problémáira. A Bábel fiai a vallás hatalommal való visszaélésével foglalkozott, míg a Horgonyhely a nemek közti egyenlőtlenségek kérdésével. Miért fontos, hogy ehhez hasonló érzékeny témákat boncolgasson egy olyan zsánerben született mű, melynek alapja többek közt a mágia?

Sajnos a fantasyről még ma is sokan azt gondolják, hogy lovagokról meg sárkányokról szóló mesék gyerekeknek. A Harry Potter és A Gyűrűk Ura pont több ennél, rengeteg mélység van bennük, lehet elemezni a rétegeit, elég akár A Gyűrűk Ura nyelv- és mitológiateremtésére gondolnunk. A fantasy remek eszköz a valóság problémáinak megértésére. Ugyanazt a helyzetet kicsit kifacsarva, más szemszögből mutatva új oldalait világíthatja meg, új szempontból vizsgálhatjuk meg. Ez formálhatja is úgy az olvasót, hogy esetleg a való életre is másként tudjon tekinteni.

Mit gondolsz, minőségében a nemzetközi viszonyokhoz képest, hol tart a magyar fantasy, el tudod-e helyezni a térképen?

Ha N. K. Jemisinhez, Lev Grossmanhez vagy Brandon Sandersonhoz akarjuk mérni magunkat, akkor nagyon fel kell kötni a gatyát – és ha mi nem is akarnánk összehasonlítani egy magyar szerzőt egy külföldivel, az olvasó meg fogja tenni, amikor a könyvesboltban választ. De ha azt nézzük, hogy tíz évvel ezelőtt a magyar fantasy írónak elsősorban akkor volt esélye a megjelenésére, ha már egy létező logós világra írt, akkor nagyon nagy előrelépés történt azóta. Egyre több szerző jelenhet meg saját kötettel, saját világokkal, szerintem épp felfutó időszaka van a magyar fantasynek. De még rengeteget kell dolgoznunk azért, hogy a közelébe férkőzzünk a fenti íróknak.

Legújabb regényed Irha és bőr munkacímen fut, melyre most már harmadik éve vár az olvasóközönséged. Van valamilyen különleges oka, hogy ilyen sokáig készül, illetve mit kell tudnunk róla, mikor olvashatjuk?

A Bábel fiai és a Horgonyhely egymás után gyorsan jelentek meg, de valójában ezek is hosszú ideig készültek. Amikor a Bábel megjelent, a Horgonyhely már tulajdonképpen készen volt. Mindkettő megírása 2-3 évbe telt, tehát nem érzem úgy, hogy olyan extra hosszú ideig készülne az Irha és bőr. Fantasy regény lesz ez is, egy olyan alternatív jelenben játszódik, ahol új teremtések kezdődnek, és időnként állatok valamilyen szinten emberivé alakulnak. Az ő gyökértelenségük, identitáskeresésük áll a középpontban. Sok verziót kipróbálok írás közben, máshonnan indítom a cselekményt, megváltoztatom a szereplők viszonyát, ezért tart ennyi ideig. Szeretném idén befejezni, remélem, 2019-ben megjelenhet.

Hogy látja magát Moskát Anita tíz év múlva, milyen távlati terveket dédelgetsz?

Jó kérdés, és egyben aktuális, mert jövőre harminc éves leszek, és valahogy mindig is évtizedes tervekben gondolkodom. A húszas éveimre az volt a terv, hogy leküzdjem az önbizalomhiánnyal kapcsolatos dolgaimat. Egy csomó harag volt bennem saját magam felé, amiért nem vagyok elég jó, nem csak írás kapcsán, az élet más területén is. Szeretném kicsit megengedni magamnak a tökéletlenséget. Írás tekintetében pedig annyi a célom, hogy minden következő regényem kihívást jelentsen. Nem feltétlenül lesz mindig jobb, mint az előző, de soha ne elkényelmesedve, megszokásból írjak, mindig tegyem kicsit magasabbra a lécet, aztán meglátjuk, sikerül-e megugranom.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában