„A korlátokat mi állítjuk fel saját magunknak” – Interjú Lázár Gergely, pszichológussal, a Randi Doctor blog vezetőjével

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. május 16.

Rovat Eszmecsere

Hozzászólás Nincs

Címkék

Ahhoz, hogy valaki a saját maga választotta hivatásban hosszútávon is megállja a helyét, alighanem egyetérthetünk, hogy nem kevés szakmai ambíció és kitartás szükségeltetik. Amerikai motivációs trénerek általában úgy fogalmaznak: „maradj mindig éhes”. Ugyan a karriercélok eléréséhez az ambíció önmagában természetesen kevés, mégis akadnak példák, mikor a sikersztorik hátterében végeredményben mégis ez bújik meg.

Interjúalanyom alig harmincéves korára kitartással, türelemmel, és rengeteg munkával építette fel magát. Munkával, amely nem kizárólag a szakmai tanulásban, de az önismeret és személyiségfejlesztésben, és önelemzésben is megnyilvánult, így igyekezvén a lehető legkomplexebb szakemberré és emberré fejleszteni magát. Bár még mindig a pályája elején jár, tökéletes példa arra a fentebb felvázolt egyszerű motivációs tanácsra, és ki tudja, ha így folytatja, milyen kapuk nyílhatnak még meg előtte. Lázár Gergely pszichológussal, a Randi Doctor blog vezetőjével beszélgettem.

Mostanság egyre több helyen látlak a televízióban, különböző reggeli műsorokban, vagy a Ridikül magazinban. Mondhatjuk, hogy egyfajta tudatos karrierépítés hatása kezd most beérni?

Igen, a különböző szereplések elvállalása abszolút tudatos döntés a részemről, bár a lehetőségek jórészt maguktól találtak meg. Meghívtak egy-két műsorba, van, ahol szinte állandó vendéggé váltam (pl. Fem3), máshova alkalmi jelleggel invitálnak. Szponzorom, előzetes médiakapcsolataim nem voltak, de célommá vált, ha adódik lehetőség, akkor szeretnék azzal élni, mert fontosnak tartom a pszichológia népszerűsítését, azt, hogy az emberek a tevékenységem által megszeressék ezt a tudományt, mert sokat épülhetnek, profitálhatnak belőle. Szócsőként megfelelőnek tartottam magam erre a feladatra, úgy voltam vele, ha ezt mások is így látják, miért ne csinálhatnám?

Már visszatérő vendégként a Rock Rádió stúdiójában

Már visszatérő vendégként a Rock Rádió stúdiójában

Nagyon fiatalon kezdted a pályát. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy a pszichológia lesz számodra a megfelelő irány? Volt esetleg valamilyen indítóélményed?

Nem volt egyszerű „szülés”. Kezdtem elsőként a jogi karon, majd jött a gazdálkodás és menedzsment vonal. Egyiket sem végeztem el. A színművészet érdekelt, ott sikerült is továbbjutnom a nehéz felvételi eljárás során, de utólag visszatekintve, nem voltam kellőképpen elhivatott, így oda meg nem vettek fel. Problémáim voltak az énekléssel, nem gyakoroltam eleget és a szorongásaimat sem tudtam megfelelően kezelni, így akkor játszottam jól a színpadon, amikor épp „nem voltam befeszülve”. Egy teljesítményhelyzetben, felvételin pedig ezt nehezen tudtam elkerülni. Valószínűleg, ha a legmélyebb vágyaim alapján választok, akkor most előadóművész, zenész, színész, vagy író lennék. Ezeket az álmaimat nem dobtam ki, nem véletlenül tanulom évek óta például a pszichodrámát (pszichodráma csoportok vezetését tervezem hamarosan) és publikálok rendszeresen különböző oldalakon. De akartam valami „polgárit” is találni, ami felkelti az érdeklődésem, és amire a személyiségem alapján alkalmas lehetek. A jogi pálya egyáltalán nem stimmelt. Érzékeny vagyok, nem bírom az igazságtalanságot, képtelen lennék a precíz, aprólékos és monoton papírmunkákra és a tárgyalóterem dörzsölt és érdekvezérelt közegében otthonosan érezni magam. Aztán jött a pszichológia, egy kommunikációs tréningeket tartó cég (férfiakat treníroztak arra, hogy képesek legyenek könnyebben kapcsolatot teremteni a másik nemmel) alkalmazott először különböző feladatokra (CD-k írása, videók vágás, stb.), én pedig ingyen követhettem ennek fejében az általuk szervezett programokat. Ott megtetszett a dolog és azt mondtam, én is hasonló munkát akarok végezni. Akkor döntöttem úgy, hogy pszichológus leszek. Természetesen a magánéletem is adott löketet: a szorongásaim, a későbbi depresszióm miatt állandó gondjaim voltak az érzelmeim megélésével és megfelelő kezelésével, főleg a párkapcsolataimat illetően. Ezekkel a nehézségekkel is akartam valamit kezdeni, perfekcionista ember lévén, nem bírtam elviselni azt, hogy ezen a területen mindig kiüt az élet.

Akkor, amikor valaki viszonylag fiatalon kerül reflektorfénybe, mennyire kell megküzdenie az előítéletekkel? Tartottál esetleg tőle, hogy tapasztalatlannak bélyegeznek?

Persze, de ez különösebben nem érdekel. Furcsa kettősség, hogy a nyilvánosság, szemben például a párkapcsolataimmal, sosem aktiválta a megfelelési kényszerem (vagy csak minimálisan). Mindig önbizalommal álltam mások elé és mondtam el a gondolataim. Évekkel ezelőtt ebből hiányzott az érettség, úgy beszéltem, mintha tudnám a „tutit” sok mindennel kapcsolatban. Azóta szerencsére sikerült alázatot tanulnom és inkább úgy gondolkodom: van egy érdekes és az emberek számára befogadható szempontrendszerem az életre vonatkozóan, de bőven van még mit tanulnom. Ez az attitűd megnyilvánul az előadásaim során például az öniróniámban és abban is, ha valakinek a direkt kérdésére egyszerűen csak annyit mondok: „nem tudom”. Olyan témákban egyébként nem nyilatkozom, amihez semmilyen módon nem tudok kapcsolódni. Közszereplői feladatom során szerintem nem az a dolgom, hogy mindenki előítéleteivel foglalkozzam. Abból a szempontból mindenképp kihívás nekem ez a tevékenység, hogy, ahogy gyűlik azok száma, akik kedvelnek és követnek, belefutok olyanokba is, akik pont az ellenkezőjét érzik. A kritikákat mindig meghallgatom, igyekszem nem elutasítónak lenni, hanem, ha kellemetlenül is érint valami, inkább elgondolkodni. De, ha ezek után nem tudom a saját koordinátarendszerembe behelyettesíteni a másik visszajelzéseit, akkor azzal lépek tovább, hogy elfogadom: nem tudok felelősséget vállalni minden ember projekciójáért, elég a klienseim rám kivetített tartalmait befogadnom és megfelelően kezelnem.

Huszonévesen már közös előadást tarthattál pl. dr. Bilkei Pállal. Az ehhez hasonló élmények mennyiben befolyásolták a szakmához való hozzáállásod?

Mivel személyiségemből fakad, hogy érzékeny vagyok az autoritásra, a tekintélyre (ezzel sok munkám volt és van is), nekem sok erőt adott az, mikor egy nálam jóval nagyobb tudású, tapasztalt ember azt mondta, látja bennem a lehetőséget. Az különösen megerősít, mikor olyan valaki keres meg a praxisomban, vagy egyéb munkám során, aki idősebb nálam, akár 10-20 évvel és ez a tény egyáltalán nem befolyásolja a foglalkozások sikerességét. Mert a kortól eltekintve, ugyanabban, az ember-ember minőségben ülünk egymással szemben.

Sajtótájékoztatón Orosz Barbarával

Sajtótájékoztatón Orosz Barbarával

A pszichológusi címhez vezető úton először egy NLP Master képzéssel indultál el? Miért épp a neurolingvisztikus programozást választottad?

Érdekesnek találtam korábban Anthony Robbins könyveit, aki ebben a módszerben nagyon járatos. Akkor tetszett meg. De nem ez volt egyetlen, ami megfogott, a teljesség igénye nélkül találkoztam még pszichodrámával, családterápiával, erőszakmentes kommunikációval, tranzakció-analízissel, kognitív-viselkedésterápiával, most jelenleg a hipnoterápia alkalmazási lehetőségeit sajátítom el, azon belül elsősorban a KIP (katathym-imaginatív pszichoterápia), az ego-state és NLP módszerekkel vegyítve.

A nevedhez köthető egyik legnépszerűbb fórum a Randi Doctor. Valóban ennyire égető a társkeresés problémája manapság, hogy szükséges speciális tréning hozzá?

Azt gondolom, hogy igen. Az embereket életük egyik „fő projektjében” a pártalálásban folyamatos frusztrációk és veszteségek érik, melyek összeállnak nyilván szociális, társadalmi és személyiségbeli elemekből is, de gyakran érzik magukat elveszve, eszköztelenül ezen a téren, ezért gondoltam korábban arra, hogy létre lehetne hozni egy hasonló szolgáltatást.

A Randi Doctoron belül volt egy ún. Szociális Szabadság nevű gyakorlatod, ami számomra nagyon érdekesnek tűnt, mit kell tudnunk róla?

Ezt már régóta nem csinálom, sajnos az időmbe nem fér bele, de a lényege az volt, hogy a szociális szorongásaikkal küzdő férfiakat elkísértem különböző nyilvános helyekre, ahol feladatokat kaptak. Például: látszólag értelmetlennek tűnő kérdéseket kellett feltenniük idegeneknek, volt, aki nyilvánosan táncolt, ismerkedni próbált nőkkel, különböző módokon. Természetesen arra mindig figyeltem, hogy ez ne sértse, se mások, se a kliensek személyes integritását és méltóságát, de a komfortzónájukból lépjenek ki és éljék át azt, hogy – egyszerűen fogalmazva – attól még, hogy valaki „hülyének nézi” őket, nem dől össze a világ, vagy azt, hogy szorongásos gondolataik, azzal kapcsolatban, hogy mások megítélik őket, adott helyzetekben teljesen indokolatlanok. Ehhez a szociális szabadság gyakorlathoz én gyakran kötöm azt a kérdést, amivel kliensek is meg szoktak találni: „Gery, mondd már meg, hol lehet manapság ismerkedni?” A válaszom: bárhol. A szociális szabadság számomra annak a hiedelemnek a lebontása, hogy gátolva vagyok abban, hogy különböző emberekhez, akár nőkhöz eljussak, mert ilyen-olyan falak állnak kettőnk között. Miért lennének falak? Egyetlen fal létezhet csak, ha az illető nem kíván velem kapcsolatba lépni. Azt nyilván tiszteletben tartom. Volt már kapcsolatom, ami metrón, bevásárló központban, utcán, interneten, iskolában, stb. indult. A korlátokat mi állítjuk fel saját magunknak és nemegyszer lusták vagyunk annyi energiát beletenni a gyakorlásba, ami szükséges lenne ahhoz, hogy egy viszonylag elfogadható „szorongásszinten” bele tudjunk vágni egy ismerkedésbe.

Mik a tapasztalataid, férfiak és nők milyen arányban fordulnak hozzád, illetve a párkeresés-párválasztás probléma leginkább melyik korosztályt érinti?

Nagyon vegyes. Az utóbbi időben talán több a nő. Mindegyik korosztály érintve van, a problématudat másként fogalmazódik meg a különböző rétegeknél, az adott nyomás más irányból érkezik: még egy 35 éves társtalan nő azzal küzdd, hogy mi lesz, ha nem kel el, egy 50 éves hölgy szeretné valakivel megosztani az idejét, miközben egy férfiasságát próbálgató huszonévesnek lehet, hogy az a legfőbb célja, hogy megélje: képes „hatni” a másikra.

Emberi gonoszság előadás a Lurdy Házban

Emberi gonoszság előadás a Lurdy Házban

Jelenleg főállásban szenvedélybetegekkel is dolgozol. Mint szakember mennyiben más ez a terület, mint mondjuk a párkapcsolati pszichológia területe, és mennyiben követel meg más attitűdöt?

Mindkét „működésemben” felnőttekkel kerülök kapcsolatba, így a hasonlóság a hozott problémák jellegében némileg megvan. A fókusz és a keretek azonban eltérnek: intézményi közegben például magázódom és talán kicsit szigorúbban is lépek fel, pontosan azért, mert függőkkel a keretek, határok elvesztése, feszegetése általános probléma. Ott lényeges, hogy van egy állandó téma: ez maga a függőség és az azzal való munka. Magánban ennél kicsit nyitottabban, lazábban állok a kérdéshez (természetesen ott is vannak keretek). Alapvetően elutasítok mindenféle számomra felesleges formaságot (a magázódásra visszatérve, ha valaki nem kéri egy önálló tanácsadói folyamatban, akkor nem szoktam). Ugyanakkor nekem is fontos alkalmazkodnom. Nem gondolom, hogy attól egyéniség lennék, hogy „megmutatom, hogy én másképp csinálom”. Nem azért követek valamit, mert azt ÉN kigondoltam. Hanem, mert úgy látom értelmesnek. Ha egy rehabilitációs intézményen belül az a szokás, hogy magázódunk és kicsit erősebb határokat állítunk, akkor nem leszek rebellis, hiszen tanulni szeretnék. Hogy a saját praxisomon belül hogyan működöm, az viszont hadd legyen a saját döntésem.

Előadásaidnak olykor egészen meglepő témákat választasz, mint pl. az emberi gonoszság mibenléte. Fontos, hogy egy pszichológus viszonylag szerteágazó területekkel is foglalkozzon, melyek nem feltétlenül tartoznak a saját területéhez?

Talán itt jelenik meg leginkább a művészetekhez való kapcsolódásom, a kreatív alkotás szerepe az életemben. Ha megtetszik egy téma, ami valamiért vonzz, megkeresem az életemben az ezzel összefüggő referenciapontokat és kidolgozom. A munkám fő csapásirányai megvannak, hogy mik azok az üzenetek, amik ismétlődnek, amik állandóak, de úgy érzem, úgy tudom magam megújítani, hogy időnként eltérek a szokásostól és azzal foglalkozom, amihez kedvem van.

A főállásod, a vállalkozásod, a televíziós szereplés, és az előadások után mennyi szabadidőt marad, és azt mivel tudod eltölteni?

Törekszem rá, hogy maradjon, de ez csak úgy sikerül, hogy napirend alapján, strukturáltan élek. Napi 2-3 óra kell, sportra, magánéletre, olvasásra, vagy arra, ami éppen tölteni tud. Hétvégén azért ennél többet hagyok a regenerálódásra.

Az, hogy egy nagyon speciális terület szakértője vagy, mennyiben befolyásolja a magánéleted. Ismerkedéskor nem ijednek meg a hölgyek, ha megtudják, mivel foglalkozol?

A tapasztalatom eddig az volt, ha megfelelően érett nővel kerültem szembe, ez egyáltalán nem jelentett problémát. Hiszen kellően stabilnak és tapasztaltnak látta magát ahhoz, hogy az én „plusztudásom, rálátásom” helyzetekre ránézve nem fenyegető, sőt, bizonyos tekintetben még nagyobb „bénázásaim” is lehetnek, mint neki (amiket általában fel is vállalok) és amikkel együtt attól még megfelelőek lehetünk egymás számára. Ugyanúgy tévút az is, ha idealizálnak. Én ezt teherként élem meg, mert gyakran tapasztaltam, hogy csak addig voltam érdekes, amíg a sikeres pszichológus imidzset táplálta magában valaki. Ezek a nők mindig hamar el is tűntek az életemből. Az ilyen szobrokat (amiben ilyen-olyan szuper vagyok) igyekszem mihamarabb lerombolni, hogy lássa a másik: attól még, hogy rendelkezem esetleg, ahogy fentebb fogalmaztam, „plusz szemüveggel” arra vonatkozóan, hogyan működhetnek az emberi kapcsolatok, semmivel sem tudok többet nála az életről.

Önálló előadáson a Kánya Kata Társkereső Klubnál

Önálló előadáson a Kánya Kata Társkereső Klubnál

Lassan-lassan állandó televíziós szakértő leszel, különböző magazinokban jelennek meg cikkeid, és az előadásaid is telt házzal futnak, alig 30 éves korodra mondhatjuk, hogy meglehetősen sok mindent elértél már. De mik a távlati terveid, hogy látja magát Lázár Gergely mondjuk 20 év múlva?

Ez egy fontos kérdés. Mindenképp folytatni szeretném ezt az utat. Ha a karrieremet nézem, pszichoterapeuta szeretnék lenni, minél nagyobb kört elérni a mondanivalómmal, gondolataimmal. Valószínűleg életem végéig dolgozni fogok, képtelen vagyok azonosulni azokkal a tervekkel, mikor valaki arról beszél, hogy felépít egy vállalkozást és aztán csak élvezni fogja a passzív jövedelmét. Azt hiszem, én pont ettől lennék depressziós (nem mintha a passzív jövedelmet egyébként rossznak tartanám). Szükségem van arra, hogy azt csináljam, amit szeretek, a pszichológus hivatásom, mert csak akkor érzem, hogy igazán élek.

Ha valakinek segítségre van szüksége, vagy csak szeretné felvenni veled a kapcsolatot, milyen fórumokon tud elérni?

Elsősorban interneten, weboldalon (www.gery.hu), vagy akár a Facebookon is megkereshet. Erre is nyitott vagyok, bár természetesen utóbbi nem az a felület, ahol részletesen belemehetünk a problémákba.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában