„A tudás, a munka és a tehetség eredője” – Interjú dr. Kemény Dénessel, a magyar vízilabda válogatott háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitányával

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. szeptember 6.

// Kategória Eszmecsere

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

(becsült olvasási idő: 14 perc)

A magyar olimpiai aranyakról alighanem mindenkinek van egy sztorija. Van, aki baráti társasággal nézte, van, aki a családdal szurkolt, mások a szabadtéren egy kivetítő előtt. Én világosan emlékszem az átmulatott éjszakára, és arra, milyen nehéz volt reggel ébren maradnom, míg 2008-ban arra vártam, hogy elinduljon a beúszás a labdáért a pekingi medencében, és a magyarok megkezdjék a harcot az Egyesült Államokkal a sporttörténelmi sikerért.

Jól emlékszem az emblematikus vízbe ugrásra, az aranyérmek nyakba akasztására, és rémisztő belegondolni, hogy azóta már tíz év telt el. Most kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy leülhettem az akkori hihetetlen sikerek letéteményesével, akinél kevesen tettek többet a magyar vízilabdasikerekért, és akinek hála volt olyan évekig tartó időszak, amikor leginkább áhított trófea a magyar férfi vízilabda válogatott legyőzése volt. Dr. Kemény Dénessel, a Magyar Vízilabda Szövetség elnökével beszélgettem a szövetség Margit-szigeti székházában.

Az első edző a sporttörténelemben, aki három egymást követő olimpiai aranyhoz vezette csapatát

Az első edző a sporttörténelemben, aki három egymást követő olimpiai aranyhoz vezette csapatát Forrás: pinterest.es

Az az apai örökség, amit cipel magával, mennyire nyomta rá a bélyegét a saját magával szemben támasztott elvárásokra a pályája elején?

Azt gondolom, hogy ezek nem elvárások voltak, hanem egyeztetett és indokolt célok. Apám élsportoló volt, ráadásul vízilabdában, első osztályban játszott, és kapus volt. A helyzet úgy hozta, hogy nekem az elvárásaim az ő szintjéhez igazodtak. Legyek kiváló vízilabdás, és diplomás, ráadásul az volt a helyzet, hogy mi ketten maradtunk hároméves koromban. Ami különleges helyzet, mert ha ilyen korban válnak a szülők, akkor a gyerek általában az anyukával marad, ehhez képest én a Fecsóval maradtam, és így az én mintám ő volt. Olaszországban hallottam egyszer a tévében, hogy nem magyarázni kell a gyereknek, hogy ne vegye a kést a szájába, hanem megmutatni, hogy apuka sem veszi a kést a szájába, amikor ebédelnek. Azért sem volt nehéz ez az örökség, mert mindennel egyetértettem. Az, hogy én válogatott lettem, ő pedig B válogatottig jutott az egy szerencse-balszerencse kérdése. Neki nem volt jó a szeme, és a szíve sem volt jó az állóképességhez, ezért is lett kapus. Borzasztó robbanékony volt, és egy kapusnak gyorsnak is kell lenni. Érdekes, hogy messzebbről sebezhetőbb volt, később látta meg a labdát, de miután kiváló lábtempója volt, közelről bravúrkapus volt, mert nem számított, hogy nem lát messzire. Ő benne volt abban a 70-80 játékosban, aki akkoriban számított a magyar bajnokságban. Persze kritikus volt, sokat beszélgettünk, néha dicsért, instrukciókat adott, de igazából nem tudta rajtam számon kérni, hisz nem ő volt az edzőm, de atyai intelmek alapján mindig figyelembe vettem azt, amit ő mondott.

Úgy tudom, hogy gyerekként Önökkel szemben lakott Albert Flórián, akitől játékosként már számos dicséretet kapott. Amikor egy ekkora formátumú, aranylabdás játékos és sportember ad pozitív megerősítést, attól nem tud elszaladni az emberrel a ló?

Nem, ez inkább csak simán megtiszteltetés volt. Szemben laktunk egymással, reggel az első dolga mindig az volt, hogy a 65-os busszal lement a Kolozsi térre, és megvette a Sportot. Nagyon jó fej volt, mondom, tömegközlekedett, mindenki meg volt hatódva tőle. Ilyenkor, mire én vasárnap felkeltem, átkiabált, és gratulált a gólokhoz, vagy hogyha esetleg az újságíró kiemelte a lapban, hogy jól játszottam. Meg aztán átjárogattunk egymáshoz, főleg ő a Fecsóhoz esténként, és elbeszélgettek, megittak egy hosszú lépést nyáron, télen egy fröccsöt, én meg csak ültem, ha otthon voltam, és hallgattam, meg sem mertem szólalni, pedig már első osztályú játékos voltam, de hát akkora tisztelet övezte, és annyira szimpatikus volt nekem. Pedig más világ volt. Akkoriban még 80 ezer ember ment ki egy bajnoki rangadóra, és hiába volt rivalizálás a szurkolók közt, ehhez képest a Flóri óriási szeretettel beszélt a Vasas, vagy a Dózsa játékosairól, akikkel együtt játszott a válogatottban, miközben nyilván a mérkőzésen mindent megtettek egymás ellen. Nekem az egy nagyon pozitív sportemberi hozzáállás volt, és igyekeztem ezt elsajátítani. Sokszor az újságírók szembe állították vele akár Farkas Jancsit, vagy a Bene Ferit, vagy a Dunai Antit, akik ugyanúgy góllövők voltak, de ő róluk mindig tisztelettel, szeretettel, és elismeréssel beszélt és biztos vagyok benne, hogy így is gondolta. Nekem ez egy nagyon jó iskola volt, az, hogy én már első osztályú játékosként ezekkel a futball sztárokkal lehettem egy társaságban, mint a Flóri, vagy a Dunai Anti.

Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy akkor, amikor átvette a csapatot 1997-ben, azt látta, hogy nagyon minimális változásokra van szükség, hogy akár olimpiai bajnok csapattá formálódjanak. Ezek a változások inkább sportszakmai, vagy emberi tényezőkre vonatkoztak?

Én azt hiszem, hogy generálisan kellett valahogy máshogy megközelíteni az egészet. A magyar válogatott játékosok tudása az atlantai olimpián – de vehetem akár a barcelonai olimpiát is – nem volt alacsonyabb szintű, mint a Sydney-csapaté. A Sydney-csapat olyan dolgokban tért el ez előző csapatoktól, hogy például a generációs szituációkat nagyon homogén módon tudta kezelni. Nem voltak klikkek – bár azok talán korábbi csapatokban sem – de nem voltak a játékosok különböző csoportokra szétszigetelve, akár játéktudás, akár bármi más alapján. Nálunk nagyon egységes lett a csapat, feloldódtak a szoros barátságok a csapaton belül, hiszen az is zavaró tud lenni, ha két játékos barátsága nagyon erős, és a maradék tizenegy ebből kizárva érzi magát. Én kértem tőlük bizonyos dolgokat, és ezt betartva a csapat tagjai nagyon összetartók lettek. Ez nehéz helyzetekben azért nagyon fontos, mert ha ott vagy, hogy a torkodon van a kés, akkor bárki meglökheti a szekeret, hogy nyerjünk. De akkor tudja bárki meglökni, ha mindenkinek megvan hozzá a saját fontosságérzete. Nyilván egy Kásásnak, egy Benedeknek, Kiss Gergőnek megvolt, egy Biros Petinek megvolt, de voltak olyan játékosok, akiknek, hogyha nem ügyelünk arra, hogy meg legyen, akkor nem lett volna meg. A korábbi válogatottakból ez hiányzott. Voltak olyan játékosok, akik fel voltak mentve az alól, hogy ők kritikus helyzetben, nehéz szituációkban vezéregyéniséggé váljanak. Volt a csapatnak egyharmad része, akinek ki volt osztva, hogy vezéregyéniség vagy, a többinek pedig ilyen szerep nem jutott. Nálunk mindenki érezte, hogy lehet, hogy nem tudok annyit, mint az egyik társam, de amennyit tudok, az kell a csapatnak, és az fontos. Tehát mi a dolgom? Hogy borzasztóan készüljek arra, hogy amit csinálnom kell, azt meg is tegyem. Amire képes vagyok, az fontos a társaimnak, fontos az edzőmnek, fontos a szurkolóknak, és abban a pillanatban, amikor valaki fókuszáltan edz, dolgozik és felkészül a mérkőzésre, hogy nehéz helyzetben ő is tudjon segíteni a csapatnak, akkor azt meg is tudja valósítani. Meg kellett értetnem a játékosokkal, hogy mindenki ugyanolyan fontos a saját tudásával, mint a többiek. Ezek a meccsen gólnyi különbséget jelentenek, és nem elég, hogy ezt én mondom, a társaktól is éreznie kell. Persze, ez csak akkor számít, ha minden más: erőnlét, taktika is rendben vannak.

Az ikonikus vízbeugrás minden egyes aranyérem alkalmával

Az ikonikus vízbeugrás minden egyes aranyérem alkalmával Forrás: menstyle.hu

Akkor, amikor a magyarok ülnek a vízilabda trónján, és minden nemzet minket akar megverni, kellett utána a földön tartani a csapatot, vagy épp motiválni?

Ilyen probléma nem volt. Már ott rájöttek, hogy földön kell maradjanak, amikor esetleg kikerült egy társuk a keretből vagy a csapatból. Őt nem azért hagytam ki, hogy figyelmeztessem a másik tizenkettőt, hogy olimpiai arannyal is ki lehet kerülni a csapatból, hanem azért, mert a vetélkedésben valakivel jobb lett a csapat, mint az elődjével. Ilyenkor néztek rám, és azt mondtam, hogy hát ne haragudj, de egyszer, valamikor te is kiszorítottál valakit. És nem biztos, hogy azért szorítottad ki, mert jobb voltál nála, hanem elsősorban azért, mert veled lett jobb a magyar válogatott, és az edző hülye lett volna nem betenni. És ez veled is előfordulhat. Ez egy annyira erős motiváltság, hiszen egy olimpiai aranyérmes játékos nagyon sokáig szeretne válogatott lenni annak összes előnyével, a népszerűséggel, a bankszámlával, a világlátással együtt, hogy ezt ők nagyon hamar észlelték. A csapatba bekerülés, vagy bent maradás harca az legalább olyan erős volt, mint a világversenyen a csapatok legyőzése. Kis különbségeket, vagy a bírói részrehajlást a pillanatnyi forma el tudja tüntetni.

Az interjúkat olvasva nekem egy rendkívül tudatos ember alakja rajzolódik ki, ez a fajta eltántoríthatatlanság vezethet a hihetetlen sikerekhez?

Ha nincsen cél, akkor hova megyünk? Csak élnénk egyik napról a másikra. Mikor engem elnöknek kiválasztottak, akkor ezt fel is hánytorgatták, hogy nekem nem volt programom. Azt feleltem, hogy kapitányként volt programom, azért jöttem haza Olaszországból, hogy  Sydneyben megnyerjük az aranyat, ezt le is írtam, el is mondtam mindenkinek, ez a célom. Ezt a játékosokkal megértettem, azt felelték, csomó erős csapat van, én meg azt, hogy jó, de van rá négy évünk. Az elnöki munkát nem ismertem. Azt, hogy a kispadról egy elnök munkáját fel tudjam mérni, az azt jelentette volna, hogy a saját munkámat nem csinálom rendesen, mert nem azzal foglalkozom. Így azért nem volt programom, mert nem tudtam, hogy ez mi. Na, eltelt három-négy hónap, addigra lett programom az agyamban, mert feltérképeztem a feladatokat, és láttam, hogy ez jó volt, megtartjuk, javítjuk, ez közepes volt, ezen sokat javítunk, az nem volt jó, azt töröljük és mást csinálunk helyette. Úgy voltam vele, hogy sok minden hiányzott a szövetség tevékenységi köréből, azokat meg ki kellett alakítani. Amikor kapitány lettem, volt célom, sőt, lehet, hogy ezt inkább víziónak nevezném. Az olimpiai arany azért volt vízió, mert még nem volt reális, mert volt két-három csapat, amelyeknek nagyobb esélyük volt a győzelemre, mint nekünk. Célokkal töltöttük meg a víziót. Azt mondtuk, hogy nyárra legyen a csapat egységes, és fizikailag jól felkészült, legyen egy alap taktikai tárháza. Következő nyárra bővítjük a tárházat, több tehetséges fiatalt kipróbálunk, mert a belső rivalizálással javul a tudásuk, hisz a tehetség egy dolog, a tudás az egy következő. A tudás a munka és a tehetség eredője. Ezek már célok. És így, hogy meg tudtuk tölteni a négy évet célokkal, útközben a vízió is reálissá vált.

Másképp veszi igénybe az embert a 16 év szövetségi kapitányi időszak, illetve mondjuk az elnöki tisztség, és ez miben mutatkozik meg?

A kapitányi stressz az nagyon hullámzó, és a csúcspontjai nagyon magasak. Az elnöki stressz az teljesen monoton, nem annyira magas, viszont nincs szabadnapod. Elmentem kétszer öt napra nemrég a Balatonra, napi tizenöt munka e-mail, sürgősek, fontosak, azonnal megválaszolandók, és mindez elszórva a nap folyamán. Nem az van, hogy reggel egy órát foglalkozol vele, és tíztől nyaralsz. Sajnos már a telefonon utolér az e-mail, és hiába kell csak két szót válaszolni, kizökkensz a nyaralásból, a pihenésből. Egy újságíró megkérdezte, hogy október 1-től, ha már nem leszek elnök, belefér-e az időmbe Niue-szigete. Ez egy sziget a Csendes-óceánon, ahol nincs se internet, se mobiljel. Hát most már bele fog férni. A kapitánykodás olyan, mint a Forma 1-ben, hetente, kéthetente a Ferrarit vezetni. Óriási figyelemmel kell lenni, és borzasztó gyors minden. Az elnök meg ül egy döcögő kamionon, ami oda-vissza megy Rotterdam és Kijev között, és néha alszik is egy kicsit.

A Sydney-csapat 2000-ben a döntő után

A Sydney-csapat 2000-ben a döntő után Forrás: origo.hu

Mi volt a legemlékezetesebb a három olimpiai bajnoki címből? Van olyan momentum, amit akár legnagyobb sikerként, akár legkedvesebb emlékként ki tud emelni?

Az első olimpiai arany az olyan, mint egy fiúnak, vagy lánynak az első élmény. Maradandó, sosem felejti el. Hiába nyertünk három aranyat – két EB-t és egy világkupát – az olimpiai ciklusban, mégiscsak egy ezüst az olimpián törölte volna a pozitív élményeket. A második olimpia a körülmények miatt emlékezetes, hogy végig le voltunk maradva, és a végén tudtunk fordítani, az megint csak nagyon különleges élmény volt. A harmadik meg azért, mert az meg sporttörténelmi pillanat lett azzal, hogy ugyanaz az edző, ugyanazzal a csapattal zsinórban hármat nyer. Ilyen nem volt, és nem is nagyon lesz, mert akinek legutóbb Rióban lett volna esélye, elszalasztotta. Hármat azért nehéz nyerni, mert az három egymást követő olimpián három-három-három meccset jelent, amit nem ronthatsz el. Csoportmeccset elronthatsz, de a negyeddöntőt, elődöntőt, és a döntőt meg kell nyerned az aranyhoz. Hasonlóan emlékezetes volt – bár akkor még nem érzékeltük – amikor a VB arany hiányzott, és végül 2003-ban Barcelonában megnyertük. 2001-ben úgy mentünk ki Fukuokába a pesti Eb-bronz után, hogy Eb-aranyunk van, világkupa aranyunk van, olimpiai aranyunk van, vb arany hiányzik, és úgy mentünk, hogy ezt akkor most megnyerjük, és akkor megvan a Grand Slam. Ötödikek lettünk, elrontottuk az olasz meccset, és a csapat sem volt jó állapotban. A pesti Eb szereplésnek meg az volt az oka, hogy nagyon kevés idő telt el az olimpia után. Azzal, hogy megnyertük az olimpiát, kiderült, hogy nem tudjuk lelkileg kezelni a dolgot. Októberi olimpiáról beszélünk, nem júliusiról. Mire észbe kaptunk, már karácsony volt, ment a klubszezon, nem tudták kipihenni magukat a fiúk, nem tudták megünnepelni, megemészteni az élményt, és el kellett kezdeni készülni a budapesti EB-re úgy, hogy volt négy hetünk. Én olyan edző voltam, akinek minimum 5-6 hét kellett ahhoz, hogy szépen mindent a helyére rakjon csapaton belül. Ráadásul azt sem gondoltuk volna, hogy mi valaha elcsúszhatunk. Ez a csapat egy budapesti EB-nél elképzelni sem tudta, hogy nem aranyérem lesz a vége.

A jövőbe tekintve egy kicsit. Nemrég volt a pekingi, legutóbbi olimpiai arany 10 éves évfordulója, tavaly ugyan jött itthon egy világbajnoki ezüst, idén viszont kevesen számítottak volna az Európa-bajnoki nyolcadik helyre. Hogy látja jelenleg a sportág, és a nemzeti csapat jövőjét?

Azt gondolom, hogy a sportág most komoly átalakulás alatt van. Vannak próbálkozások a szabálymódosításokra, ennek kapcsán decemberben lesz egy kongresszus Kínában, az eddigi két utánpótlás válogatott versenyen kipróbált módosításokat most két felnőtt tornán is kipróbálják. Ez rengeteg meccs, ennek a tapasztalata alapján bizonyos módosításokat már elfogadnak, és ezek érvényesek lesznek a 2019-es Gwangju-i világbajnokságon, és 2020-ban Tokióban is. Ezek adhatnak valami lökést, de drasztikusan nem változtatnak semmin. Ezt elmondtam a kongresszuson is, elmondtam újságíróknak is, nem változott a véleményem. A szabálytalanságról és kiállításról szóló irányelveket 80 éve írták le, azóta viszont 150-szer változott a játék, vagyis, amit a bíró fúj, az nem felel meg a leírt szabályoknak, viszont még mindig ez az egy szabály van, ami le van írva. A pólósok, a póló szurkolók értik, hogy mit miért fúj a bíró, de aki nem és elolvassa a szabályt – mert valamit tisztázni akar magában, mert mondjuk látott egy ítéletet – az még kevésbé fogja érteni, mert rájön, hogy volt az egész meccsen nyolc ítélet, ami a leírt szabály szerinti volt a nagyjából hetvenből. Ez egy komoly probléma, ezt kellene sokkal inkább megoldani, nem pedig azt, hogy most a félpályánál cserélsz, vagy a sarokban, vagy a kapus felmehet-e hetediknek, vagy sem. Ezek nem változtatják meg a vízilabdázást, ahogy a szabaddobás utáni önszöktetés sem változtatta meg a játékot. Meglátjuk, a póló jövője számomra, ha teszünk egy-két fontos lépést – közelebb hozva a nagyközönséget a bíráskodás érthetőbbé tételével – akkor jó a jövőképe. Én nem a marketingben látom a lehetőséget, ebben sokat haladtunk amúgy is előre.  Minden meccset nézhetsz streamen a telefonodon, tehát a népszerűsítés az megvan, ez látszik a szövetségi Facebook követések számán is ami 300 ezer fölé duzzadt, de ez nem véletlen, nyilván dolgoztunk rajta. A válogatottról azt gondolom, hogy nem volt reális az EB eredmény, nem játszott három olyan játékosunk, aki vezéregyéniség, és más nem tudott előrelépni annak, így pedig mindenkinek gyengült a teljesítménye. Akik nagyon meghatározóak tudnának lenni, és remélem, jövőre is játszanak a válogatottban, a Varga Dénes, a Hosnyánszky Norbi és a Hárai Balázs. Ha ők visszajönnek akkor a csapat bárkivel felveheti a versenyt, és persze mint mindig, rengeteg múlik majd a kapusok teljesítményén is, Nagy Viktor kiegészülve Kardossal és Vogellel garancia lehet a sikerre, de persze lehetséges, hogy itt már a Tokiói olimpia utáni időkről beszélünk. Ha lesz két jó kapusunk, bárkit meg fogunk verni, a kapusnál fontosabb poszt jelenleg nincs.

A miskolci uszoda bejárata, mely a nevét viseli

A miskolci uszoda bejárata, mely a nevét viseli Forrás: wikipedia.hu

Dr. Kemény Dénes tagja a Tudományos Stand Up nevű kezdeményezésnek, olyan nevekkel együtt, mint Mérő László, Kürti Sándor, vagy Szendi Gábor.

Ne feledjétek, hogy a Tudományos Stand Up keretében személyesen is találkozhattok a már életében legendává vált kapitánnyal 2018-ban két alkalommal is, október 16-án Székesfehérváron, november 29-én pedig Szegeden.

 

Tetszett a cikk? Akkor olvasd el ezeket is, és nyomj egy LIKE-ot, hogy ne maradj le a legújabb írásokról!

„Nem hiszek benne, hogy munka nélkül van siker” – Interjú Jakupcsek Gabriella újságíró, műsorvezetővel

„Ami a világban történik, az előbb-utóbb Magyarországon is megtörténik” – Interjú dr. Mérő László, matematikus, publicistával

„Nem az számít, honnan jöttél, hanem, hogy hogyan dolgozol” – Interjú Jánvári Zsolttal, a Forma 1-es Haas Ferrari magyar szerelőjével

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában