„A zenélés a pillanat művészete” – Interjú Bolyki László, zenésszel, a Bolyki Brothers tagjával

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. július 25.

// Kategória Eszmecsere

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

A tehetség fogalma általában négy meghatározásban fogalmazódik meg a legtöbb pszichológiai kézikönyvben: átlag feletti általános képességek, átlag feletti speciális képességek, elkötelezettség és kreativitás. Filozófusok vitáznak azon, vajon életünk nem túl rövid-e ahhoz, hogy ne csak egyetlen dologban lehessünk igazán tehetségesek, és még inkább sikeresek, de nem kell a tengerentúlra mennünk, hogy rájöjjünk, mi a válasz erre a kérdésre.

Interjúalanyommal 2011-ben ismerkedtem meg, és már akkor feltűnt, hogy annak ellenére, milyen sikeres pályafutás áll mögötte, még mindig ugyanolyan szerénységgel és végtelen alázattal viszonyul a világhoz, a barátokhoz, vagy a családhoz. Ez a karrier azóta még inkább szerteágazóvá vált, és akár példaként is állhat a mai fiatal generációk előtt, bizonyítván, hogyha a tehetség szorgalommal és így rengeteg munkával társul, bármi elérhető. Bolyki Lászlóval, a Bolyki Brothers, és a Budapesti Fesztiválzenekar tagjával beszélgettem.

Előadáson

Előadáson Forrás: ww.bpa.hu

Akad ugyan példa különböző zenei műfajokban arra, hogy testvérek összeállnak zenélni, mint a Van Halen, vagy a Kelly Family, de az, hogy ugyanabban a társulatban négy fiútestvér legyen, elég ritka. A zenei nevelésetek egészen gyermekkortól datálódik, vagy mégis mi vitte ebbe az irányba az egész családot?

Ha az öt tesóból álló Jackson 5 együttes neveltetését vesszük alapul, akkor ilyen értelemben semmiféle tudatosság nem volt a szüleink részéről. Még csak meg sem fordult a fejükben, hogy a gyermekeik egyszer majd egy együttest fognak alkotni. Egyszerűen csak annyi volt a kérésük felénk, hogy két évig tanuljunk zenét, aztán ha tetszik, folytatjuk, ha nem, akkor mehetünk tűzoltónak, katonának, esetleg vadakat terelő juhásznak. Aztán mind ott ragadtunk a hangok világában.

2007-ben végigturnéztátok a Bolyki Brotherssel az Egyesült Államokat. Milyen a befogadóközeg odaát a gospel zenék felé, hiszen a műfaj eleve amerikai gyökerű, és milyen itthon?

Amikor a turnéra való meghívást megkaptuk, mi magunk is nagyon sokat töprengtünk ezen. Hiszen az USÁ-ba gospelt vinni olyan, mintha a Szaharába próbálnánk homokot exportálni. Aztán persze mentünk, és ott tapasztalhattuk meg, hogy hogyan is vannak ezek a dolgok arrafelé. Amerikában élesen elválik egymástól a “fekete” és a “fehér” gospel. A főleg a déli zenei hagyományokra épülő fehér gospel inkább a country és a western, míg a feketék zenéje inkább a blues, a funky és a jazz alapjaira épít. Na, most mi egyfajta hibrid üzemmódban voltunk jelen, hiszen fehér emberekként alapvetően a fekete gospelt játszottunk, így ez igen érdekes összhatást eredményezett, különös érzelmeket váltott ki az ottaniakból. A gospel itthoni (és európai) fogadtatása egyébként jelentősen különbözik az amerikaitól, ugyanis míg Amerikában a gospel egy élő műfaj, a mindennapok része, addig Európában inkább egy zenei műfajt értünk alatta.  Ennek az az oka, hogy míg Európában a történelmi egyházak dominálnak, addig Amerikában a neoprotestáns közösségek vannak túlsúlyban. Márpedig a gospel alapvetően a neoprotestáns világ zenei nyelvezete. Ebből következik az is, hogy míg Európában a gospel egy kifejezetten szűk csoportot érdeklő rétegzene, addig Amerikában óriási piaca van, bizonyos gospel énekesek népszerűbbek, mint a pop- rocksztárok.

Amikor együtt játszol olyan legendákkal, mint Al Di Meola, vagy Johnny Cash, meg kell csípned magad, hogy ez valóban megtörténik, vagy az ember megszokja egy idő után?

Furcsa dolog, és az is marad. Amikor “Nagy Öregekkel” léptünk föl, volt, hogy megkérdeztük őket: “Mondd, nem fáj a derekad?” “Miért fájna?” – kérdezett vissza a Nagy Öreg. “Mert rajtad nőttünk fel!” – szólt a válasz. Komolyra fordítva a szót, természetesen megszokhatatlan érzés együtt játszani legendákkal, de azt kell mondjam, hogy amikor zenélünk, már teljesen mindegy, hogy ki kicsoda, mekkora név. Az már sokkal fontosabb, hogy sok esetben az ilyen találkozások meghatározó zenei tapasztalatokkal gazdagíthatnak minket.

A Havas Lajos belépésével öttagúvá vált Bolyki Brothers

A Havas Lajos belépésével öttagúvá vált Bolyki Brothers Forrás: www.youtube.com

Amikor évekig ilyen elképesztő siker övezi az embert, mint téged, akkor az a feled, amelyik a pszichológiával, és a spirituális szemlélettel foglalkozik, segít kétlábon a földön maradni?

Azt hiszem, inkább az a felem tart a földön, amely egyáltalán nem úgy éli meg a mindennapjaimat, mintha az egy elképesztő sikersorozat lenne. Pszichológiai kutatások szerint a sikerhez vezető úton – a többi közt – két alapvető képességnek kell a birtokában lennünk: az egyik a monotonitástűrő, a másik a kudarctűrő képesség. Tanúsíthatom, hogy minden nagy és ünnepélyes csúcsra érést egy rakás kicsi és hétköznapi lépés előz meg, ahogy minden győzelmi pillanatot rengeteg kudarcélmény elviselése után tapasztalhatunk csak meg. A kívülállók, vagy a közönség persze a csúcstámadásokat látja, és a csúcsélményeket érzékeli, majd ezeket összekötve egymással joggal hiheti, hogy itt a sikert sikerre halmozás esete áll fent, de belülről ez egyáltalán nem így válik megtapasztalható élménnyé. Olyan ez, mint egy alpesi kirándulás: amikor a hegyi utakon mész fölfelé, azt érzékeled, hogy kiköpöd a tüdődet, a bakancsod föltörte a bal kisujjadat, és hogy de jó lenne már fönt lenni. Ám amikor megállsz, hogy visszanézz, nem hiszel a szemednek, hogy mekkora utat tettél meg fölfelé. A nagy sikerek időszakai ilyen visszanéző pillanatok, és jó erőt meríteni belőlük. De azért a mindennapok inkább a kőkemény melóról, a kétségekről és önmagam meghaladásáról szólnak.

Megírtad a Kegyelem és kalmárszellem című kötetet, majd a folytatást Pedig, mi azt hittükmmel, és mindkét kötetből érződik egy nagyfokú elkötelezettség, egyfajta küldetéstudat. Más ez, mint amit a zenével ki tudsz fejezni?

Bizonyos szempontból ugyanaz, más szempontból viszont teljesen más. A zenélés a pillanat művészete: a koncert alkalmával a színpadon fölépül hangokból egy láthatatlan hang-vár, és amikor vége a koncertnek, a hang-vár is eltűnik a csendben. Tulajdonképpen utazás csendből csendbe. Akkor van értelme mindennek, ha a koncert utáni csend többet jelent, mint az azt megelőző volt. Egy könyvet megírni egészen másról szól: úton vagyok, és bizonyos dolgokat megtanulok az úton-levésről. Amikor könyveket írok, az olyan, mintha turista jelzéseket hagynék magam után, amik ilyesfajta konkrét üzeneteket adnak át az utánam érkezőknek: “A tölgyfánál egyenesen előre!” “Ne kanyarodj le balra, mert én nagyon megszívtam!” “Ezt a gyümölcsöt nyugodtan eheted, finom és erőt ad!” Ezek a jelek azokhoz is eljuthatnak, akiket nem ismerek, sőt még akkor is ott lesznek, amikor én már levettem a vándorcsukámat. Azt gondolom, nem szólnak másról a könyveim sem, mint a muzsikám, csak más üzemmódban kódolom az üzeneteimet.

A pszichológia, az írás, és a zene közt nem vésznek el a kreatív energiák, tudod őket hatékonyan csoportosítani, vagy átcsoportosítani?

Éppen ellenkezőleg. Pont a kreatív energiáknak kedvez az, ahogy én élek. Ha például két hétig turnézom a Fesztiválzenekarral, és mondjuk Mahler 1. szimfóniáját játsszuk, az egy csodálatos élmény, de a második hét végére éppen elegem is lesz Mahlerből, ezért teljesen feltöltöttnek érzem majd magam arra, hogy énekeljek egy kis jazzt, vagy, hogy komponáljak egy új dalt. Arról nem is beszélve, hogy turnékon tudok a legjobban írni, mert ilyenkor hetekig magamban lehetek, nem pörögnek a fejemen a gyerekek, nem kell levinnem a szemetet, vagy befizetni a csekkeket. Ha viszont egész életemben az egyiket vagy másikat csinálnám, beállna a showbusinessre jellemző verkli effektus, és állandóan a kiégés ellen kéne védekeznem. Így viszont mindig föltöltődhetek, miközben más és más üzemmódban dolgozom.

"Az a felem tart a földön, amely egyáltalán nem úgy éli meg a mindennapjaimat, mintha az egy elképesztő sikersorozat lenne."

“Az a felem tart a földön, amely egyáltalán nem úgy éli meg a mindennapjaimat, mintha az egy elképesztő sikersorozat lenne.” Forrás: www.bolyki.hu

Amikor valaki ennyi párhuzamos projektben érdekelt, mennyiben jut idő kiteljesedni, mint magánember odahaza a családdal?

Hála Istennek, magam dönthetem el, mikor dolgozom, és mennyit. Minden zenei formációval, amelyben részt veszek, projektről projektre szerződöm le, tehát ilyen értelemben nincs munkáltatóm, aki pattogtatná az ostort. Ugyanígy van a könyveim esetében: addig tudok eredeti és mély gondolatokat leírni, amíg nem kötelez rá senki. Ha egy kiadóval leszerződve minden év októberére le kéne tennem egy kéziratot az asztalra, felhígulna az egész. A tavalyi nyaram úgy telt, hogy egyszerre írtam egy filmzenét, arranzsáltam egy koncertnyi dalt kamarazenekarra, és írtam a legutóbbi könyvemet. Mit mondjak, azon a nyáron nem barnultam le túlságosan. Ezért idén nem vállaltam semmi ilyesmit, hogy többet nyaralhassunk, pihenhessünk a családdal.

Feltennék egy elméleti kérdést. Akár a teológia, akár a pszichológia, vagy a zene, mint művészet oldaláról közelítve mit látsz, merrefelé tart az emberiség?

Már nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy megpróbáljam megérteni a világot, és benne az emberiséget. Bőven elég, ha megtalálom a saját utamat, és betöltöm azt a sorsot, elvégzem azt a munkát, amit a Teremtő nekem szánt. Azt hiszem, ezzel teszek a legtöbbet a világért is. Mindazonáltal azt gondolom, hogy a posztmodern ember egy sötét és szűk zsákutcába navigálta magát. Azt a folyamatot nevezi haladásnak, progressziónak, mely során szisztematikusan és lelkesen bontja le azokat az archetipikus jelentőségű szellemi tartóoszlopokat, melyeken a nyugati civilizáció nyugszik. Teljesen abszurd irányba megyünk. Azok a Monty Python jelenetek, melyeken a hetvenes-nyolcvanas években visítva röhögtünk, mára teljesen komoly valósággá váltak. Ha teológiai oldalról nézem, akkor azt gondolom, az antikrisztusi korszak kulisszái épülnek körülöttünk, ezért egyre sürgetőbbnek és fontosabbnak látom, hogy megéljük és felmutassuk az eredeti krisztusi értékeket. Pszichológiai szempontból pedig Jordan Peterson munkásságára hívnám fel a figyelmet, aki a mélylélektan eszköztárát használva, tűpontosan mutat rá a “haladó”, “progresszív” folyamatoknak nevezett össztársadalmi őrület tarthatatlanságára.

Zenés, beszélgetős esten a Vira Magazinnál

Zenés, beszélgetős esten a Vira Magazinnál Forrás: vira.hu

Mindazok után, amit meglehetősen széles skálán mozogva elértél az életben, honnan vagy képes motivációt meríteni?

Számomra az igazi motivációt mindig is a hit jelentette. A hit ugyanis a lelkem legmélyéről mozdít meg, függetlenül attól, hogy éppen milyen körülmények közt vagyok. Ha a teljes személyiségem egy svájci óra, akkor a hit az a pöcök, amivel fölhúzom az órát, hogy működjön. Ez az óra egy rendkívül összetett és bonyolult szerkezet, telis-tele apró fogaskerekekkel, rugókkal, alkatrészekkel. Ha a hit mozgásba hozza az egész szerkezetet, az óra működni fog, ezáltal betölti azt a feladatot, amelyre a tervezője szánta: hogy mutassa az idő múlását. Ha azonban nem húzzuk fel az órát, akkor a rugók kilazulnak, a fogaskerekek lelassulnak, majd leállnak, az óra pedig tönkremegy. Számomra tehát a hit nem egy vasárnapi hangulat, jámbor idealizmus, vagy spirituális merengés, hanem az életemet mozgató kézzelfogható erőforrás.

Mik a jövőbeli tervek, egyáltalán mi az, amit gospel és jazz zenészként még elérhettek, és hogy látod magad 10 év múlva?

Lehet, hogy ezzel nem felelek meg a mai – sikertrénerek által képviselt  – trendeknek, de én nem nagyon szoktam ilyen hosszú távra tervezni. Inkább igyekszem a mai napra koncentrálni, és azt megélni a maga teljességében. Nincs egy nagy és konkrét célom,  nincs egy tervem arra, hogy mit szeretnék letenni az asztalra. Számomra nem egy cél elérése a lényeg, hanem az út, amelyet bejárok életem során, illetve az, hogy kivé válok útközben. Mégis, ha tervekről kellene beszélnem, szeretném kiírni magamból azt a négy-öt fontos témát, amelyek alig várják, hogy könyv formájában papírra vessem őket. Ugyanígy rengeteg zenei gondolat, színpadi ötlet és dal van bennem, melyeket nagyon szeretnék megkomponálni, elmuzsikálni. Ezzel a föltorlódott anyaggal még el leszek nyolc-tíz évig, és amilyen izgága vagyok, tudom, hogy mire a végére érek majd, azt fogom tapasztalni, hogy a bennem várakozó gondolatok és dallamok valahogy csak nem fogytak el, hanem ugyanúgy várják majd, hogy a rákövetkező nyolc-tíz évben megvalósítsam őket. Mindeközben a lényeg tényleg nem az, hogy mindezt meddig csinálhatom, és hogy mi mindent valósítok meg életem során. Hanem az, hogy ha holnap reggel megtudom, hogy ez életem utolsó napja, akkor ne kelljen megváltoztatnom a tervezett programomat.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában