„Az olvasás egyik nagy élménye a magunkra ismerés” – Interjú Kondor Vilmos, íróval, a Budapest Noir szerzőjével

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. május 23.

// Kategória Eszmecsere

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

Létezik egy író, aki egészen különleges jelensége a magyar szórakoztatóirodalmi közéletnek. Az ismeretlenből jött, 2008-ban első regényével szó szerint berobbant a köztudatba, a folytatásokat is kritikai és közönségsiker övezte, a kötetek pedig Csehország, Németország és az Egyesült Államok könyvesboltjainak polcaira is eljutottak. Első regényét méltatta a Publishers Weekly, a filmadaptációnak pedig a Filmalap közel 900 millió forint támogatást szavazott meg.

Mindezek ellenére egyikünknek sincs lehetősége elismerőn vállon veregetni, hiszen gondosan őrzi inkognitóját. A nyilvánosságtól való távolmaradás azonban ezúttal messze nem marketingfogás, hanem egyrészről a magánszféra jogos védelme, másrészről annak a határozott meggyőződésnek a kivetülése, hogy az értéket a mű képviseli, az foglal helyet a fontossági piramis csúcsán, nem pedig az író, aki mögötte áll. Ezúttal e-mailben lehetőségem nyílt feltenni neki néhány kérdést, mely régóta foglalkoztat, és érinteni néhány témát, melyről kimondottan érdekel, milyen véleménnyel van. Kondor Vilmossal interjúztam.

Az íróról fellelhető kevés fotó egyik, gyermeke társaságában

Az íróról fellelhető kevés fotó egyike, gyermeke társaságában Forrás: wmn.hu

Az Önről fellelhető és interneten elérhető forrásokból tudjuk, hogy vegyészmérnökként végzett, jelenleg pedig matematikát és fizikát tanít. Ebből számomra egy reál beállítottságú ember alakja tűnik ki, mégis jelenleg az ország legnépszerűbb krimi írója. Hogyan fordult az irodalom felé, és volt-e esetleg valamilyen konkrét indítóélménye?

Nem hiszem, hogy a kettő kizárná egymást, szeretem azt hinni, az ember lehet több egyvalaminél. A reál háttér (vagy éppen előtér, attól függően, hogy honnét nézzük) sokat segít írás közben, mert mindig egyfajta bizonyítást keresek: egy jelenetnek legyen értelme és/vagy szerepe, egy szereplőnek legyen indítéka, s gyakran patikamérlegen kell kimérnem, hogy mennyi fikciót bír el a valóság akár történelmi kontextusban, akár az adott szereplő saját kontextusában. Sokat olvasó családban nőttem fel, apám mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, engem anyám terelgetett, és neki köszönhetően került éppúgy a kezembe Gorkij, mint Karácsony Benő. Krimit kiskölyökként kezdtem el olvasni, és felnőttként, számos amerikai kedvencem regényeit olvasván kezdett bennem megmozdulni valami, hogy milyen lehetne egy klasszikus krimit írni magyar történelmi környezetben. Nyilván körbenéztem, milyenek a kortárs magyar munkák, de azok nem voltak, vagy ha voltak, nos, nem megfelelő színvonalúak, szóval egyfajta kísérlet volt ez, lassú és aprólékos kísérlet, hogy menne-e ez nekem, s ha igen, akkor hogyan. Ennél persze több faktor volt jelen, de nagyjából ekként kezdődött. Ehhez csapott hozzá sokat egy éjszakai séta az Erzsébetvárosban, egy kapualjban fekvő alakkal, akibe beleképzeltem, hogy egy fiatal lány lenne, de nem a mában, hanem a tegnapelőttben. Aztán jött a kérdés, hogy miért halt meg, amit követett, hogy jó, de akkor ezt mégis ki nyomozná ki. Gordon Zsigmond, mint hamarosan kiderült.

Túl azon, hogy 2008-ban mennyire kuriózumnak számított idehaza egy magyar író tollából megjelent magyar hard boiled krimi, miben lehetett a regény ennyire erős olvasómágnes?

Budapest és az ismerős környezet, a nyelv, a viszonyok, az emberek. Nézze, a Budapest noir története tudatosan és szándékoltan nem egy bonyolult és szövevényes sztori (ha úgy tetszik, nem whodunitokat írok, hanem whydunitokat – a ki sokkal kevésbé érdekes számomra, mint a miért), kisebb-nagyobb módosításokkal bárhol megtörténhetett volna akkor Európában. Amitől ez érdekes lesz, az a szereplőgárda, a helyszín, a viszonyrendszer. A kutatás és az írás során folyamatosan döbbentem rá: ez én vagyok, az a nagyapám, az a szomszéd testvére, amaz meg a barátom egyik felmenője. Az olvasás egyik nagy élménye a magunkra ismerés. Ezt én is így és úgy és itt és ezért. Mennyivel könnyebb Gordon Zsigmond és az ő világa koordinátái közé képzelnünk magunkat, mint egy amerikai város amerikai rendszerébe? Keveseknek adatott meg, hogy Amerikába látogasson; egy amerikai krimi csodajó kirándulás, voltaképpen felvállaltan eszképizmus, de nem primer élmény. A Bűnös Budapest-ciklus ezt az élményt, az elsődleges élményt, illetve egészen pontosan annak lehetőségét nyújtja.

A noir egy sajátságosan amerikai műfaj, és ha figyelembe vesszük, hogy mennyire más a mentalitása egy amerikai és egy magyar embernek, mennyire volt nehéz feladat adaptálni mindezt az alapvetően tengerentúli „terméket” a magyar viszonyok közé?

Most nyilván azt mondom, hogy könnyű volt, mert alig emlékszem arra, mennyi könyvet olvastam (elméleti munkákat meg kedvenc krimiket) azt kiderítendő, hogy mik a műfaj környezetfüggő és attól független sajátosságai: miket lehet adaptálni, miket kell és miket nem szabad. A hiteles nyomozó alakjának kérdése volt a legnehezebb dió, aztán azt követte a bűnözői, bűnelkövetői és hivatalos bűnüldözői rendszer felépítése, azaz kik, miféle bűncselekményt követhettek el, és hogyan kaphatták el őket. Nálunk nem volt maffia, nem voltak fegyverek, alig volt kábítószer, a faji kérdés nyomokban sem létezett, és még sorolhatnám. Gordon nyilván nem nyomozhatott egy feketék és latinok közti bandaháborúban, amelynek során ropogtak a fegyverek. Viszont a bűn általános és specifikus kérdésére nem is kellett választ keresnem, minden, de minden ott van benne a kor napilapjaiban a legkiválóbb bűnügyi zsurnaliszták tollából. Ebből fakad például, hogy minden Gordon-regény egy tényleges és valós bűnesetre épül, abból nő ki.

Több krimiíró is nyilatkozta különböző interjúkban, hogy fő olvasmányélményei közt nincsenek krimik, sőt, nem is különösebben olvasnak saját műfajukban, és nem követik a trendeket sem, ez Önnél mennyire jellemző? Jim Thompson és Dashiell Hammett mellé befér esetleg James Ellroy, vagy Megan Abbott?

Nos, azt nem mondom, hogy ujjamat rajta tartom a krimi verőerén, de igyekszem képben lenni, mert egyfelől érdekel, másfelől nem nagyon engedhetem meg magamnak, hogy ne kövessem figyelemmel a trendeket. (Zárójelben jegyzem meg, hogy alapvetően én is kevés krimit olvasok, de főként azért, mert nem sok az időm, meg, ha őszinte akarok lenni, akkor a kortársak közt kevés olyan új hang van, aki lekötne, a “régieket”, a kortárs, élő klasszikusokat meg olvastam már.) Ellroyt a szó szoros értelmében nem is tartom krimiszerzőnek, témájában, stílusában messze túlnyúlik a műfajon, az már más kérdés, hogy képtelen vagyok olvasni őt. Amúgy most azt látom, hogy Angliában, azon belül is Skóciában történnek elképesztően érdekes dolgok a krimi terén. Igen, Hammett és Thompson mellé odafér mondjuk John Lawton vagy Robert Edric.

A Kondor-regények népszerűsége töretlen maradt az elmúlt tíz évben

A Kondor-regények népszerűsége töretlen maradt az elmúlt tíz évben

A tény, hogy valakire a média a magyar krimi megújítójaként hivatkozik, mennyire helyez az ember vállára önmagával szemben elvárásokat?

Semennyire. Soha, semmilyen formában nem akartam külső elvárásoknak megfelelni, az írás során sem akarok. Éppen ezért ez a hivatkozás nem is állít velem szemben elvárásokat, mert azok megvannak bennem, függetlenül attól, hogy a média mit mond rólam. Minden könyvet úgy akarok megírni, hogy az a legjobb legyen. Ez az egyetlen elvárásom.

Író és író különböző munkamódszerekkel dolgozik. Akad, aki szerint mindig az első leírt mondatok a legjobbak, mert azok teljesen természetes módon fakadnak az emberből, akad viszont, aki tucatszor is átírja a teljes szöveget, átrágva minden egyes mondatot. Ön mit gondol erről, milyen a Kondor Vilmos-féle munkamódszer?

Az első mondat nagyon fontos, és akár még blikkfangosan is hangozhat, de első mondat nélkül nem állok neki írni. Van, amikor hónapokig tökölök az első mondaton, van, amikor megvan egy csettintésre – utána viszont könnyű a dolgom, mert a sztori már elindult, nekem csak követnem kell, néha irányítanom. Amúgy pedig gyorsan írok, feszes munkatempóban, és a szövegeimen jó esetben kétszer-háromszor megyek át, többre se időm, se kedvem nincs. Nemcsak a műfajt igyekeztem adaptálni, hanem az ahhoz passzoló, szervesen passzoló stílust is, amelyet Amerikában fejlesztettek tökélyre. Ez egy alapvetően köznyelvi, dísztelen, fluid és gyakorlatias próza, amely a történetet szolgálja, és nem a szerző egóját. Ha egymás mellé rak három bekezdést három nagy amerikai krimiszerzőtől, legalábbis intim közelségből kell ismernie mindhárom stílusát, hogy megmondja, melyiket ki írta. És ez így van rendjén, ennek a műfajnak ez a nyelve, ez a stílusa, én pedig szerencsére így szeretek írni. Néha elkap a hév, és leírásokban kilépek egy kicsit ebből a szabályrendszerből, de a próza, a nyelv a történet elbeszélését szolgálja, azt segíti, ennek okán nincs is olyan sok csiszolgatnivaló ezen.

Vegyes visszhangot keltve elkészült és bemutatásra került a Budapest Noir filmváltozata Gárdos Éva rendezésében. Túl azon, hogy más és más egy film és egy regény, íróként mennyiben nehéz kiadni a kezéből a saját történetét, hisz onnantól az már önálló életet él?

Egyszerre könnyű és nehéz – nyugodtan írhatom, hogy “volt”, mert kétlem, hogy készülne még film regényemből. Éppen azért könnyű, mert onnét kezdve, hogy megírtam, már nem lehetek felelős azért, hogy ki hogyan olvassa (ezért nagyon fontos az a stílus, amiről az előző bekezdésben írtam, hiszen a történetet szolgáló próza sokkal kevesebb értelmezésre ad lehetőséget, mint a belletrisztikai alapvetésből és célzattal megírt krimi), a Budapest noir önálló életre kelt, én nem akartam örökkön-örökké fogni a kezét, terelgetni. Készült belől rádiójáték, fotókiállítás, színpadi, félig dramatizált felolvasás, írtak róla verset, készítettek hozzá alternatív borítót, és még sorolhatnám. Én inkább gazdája vagyok már, mintsem szerzője, arra figyelek csupán, hogy az értelmezésnek értelmes kerete legyen. A filmnél az volt a nehéz, hogy innentől kezdve ez a film “A” Budapest noir. Kész, slussz. Akár tetszik, akár nem. Tudtam, hogy nem lehet ugyanaz, mint a könyv, mert akkor nincs értelme elkészíteni. Ez lett, ilyen lett, nem bánom, hogy elkészült a film, Kolovratnik Krisztián nagyszerű arcot tett Gordon mögé (akiről én magam egyetlen könyvben sem adtam “személyleírást“) a nézőknek és az olvasóknak, Gordon arcát azonban bennem nem befolyásolta, és szerencsére nem is volt ez senkinek sem a célja.

Kolovratnik Krisztián Gordon Zsigmond szerepében Gárdos Éva filmjében

Kolovratnik Krisztián Gordon Zsigmond szerepében Gárdos Éva filmjében Forrás: 24.hu

Befolyásolja-e egy író stílusát, vagy témaválasztását egy esetleg akár negatív, akár pozitív hangvételű kritika? Ad-e esetleg követendő támpontokat a későbbi munkákra vonatkozóan?

Biztos van olyan, akit befolyásol, engem egyáltalán nem. Minden kritikát a helyén kezelek, legyen az pozitív vagy negatív. A negatív kritikák külön érdekesek, mert vannak a kortárs “kritikai életnek” irodalmi verőlegényei, akik szerkesztői utasításra döngölnek földbe könyvet gyakran anélkül, hogy olvasták volna – és ez mára rendszer lett számos szerző könyveivel kapcsolatban. Azok viszont, akik értőn írnának egy regényről, kevesen vannak, maradnak a bloggerek, akiknél tíz “ajánlóra” (mert másnak nem nevezhetem) kilenc hátsó szándék jut. Vagy azért írt pozitívat a blogger, mert a kiadótól ingyen kapott könyvet, vagy azért ír negatívat, mert nem kapott, vagy (és ez a legszórakoztatóbb) mert a szerző, akinek könyvét maga elé húzza, kitérő és/vagy nemleges választ adott arra a megkeresésére, hogy “Szerző úr, írtam egy regényt, elolvasná?” A mai magyar kritikai életet vagy a bosszú vagy a haszonszerzés reménye irányítja, így aztán akkor sem fordítanék rá figyelmet, ha akarnék. Sokkal fontosabb a közvetlen olvasói visszajelzés, mert az érdek nélküli. Egy FB-on vagy emailben érkezett megjegyzést, javaslatot, ötletet sokkal komolyabban veszek, mint egy blogon vagy “vezető” irodalmi lapban megjelent recenziót/kritikát/ajánlót/ismertetőt.

A magam részéről nem csak a Budapest Noirt, de a teljes Bűnös Budapest-ciklust már olvasás közben is könnyebben el tudtam képzelni sorozat formátumban, mint egész estés filmként. Lehetséges, hogy abban a formában esetleg működőképesebb lehetett volna?

Igen. Ez nem is kérdés. Éppen ezért örültem annyira az HBO megkeresésének évekkel ezelőtt, mert egyfelől a formátumot kiválónak tartottam, másfelől a szakmai háttér (legalábbis gyártási oldalon) garancia volt arra, hogy jó végeredmény születhessék. Egyébként én eleve filmszerűen írtam meg a regényeket, és nem azért, mert filmet vagy sorozatot akarnék belőlük látni, hanem mert ekként pörögnek a fejemben.

A Bűnös Budapest-ciklus után következett az első Szent Korona-történet, ami talán már inkább közelebb áll a kalandregényhez, mint a bűnügyi regényhez, majd 2015-ben jött a Bűntől keletre, a korábbi történetektől független, napjainkban játszódó kortárs krimi. Tudatos írói fejlődésről, vagy kísérletezésről beszélhetünk inkább?

Annak ellenére, hogy mind stílusában, mind témájában, mind cselekményvezetésében markánsan mást írtam a Szent Korona-trilógiában, sokan azt róják fel neki, hogy nem olyan, mint a Bűnös Budapest-ciklus kötetei. Még szerencse, mert akkor valamit nagyon elrontottam volna. Ez egy kalandregénysorozat, amelynek mindegyik kötetét az adott elbeszélői kor (1944, 1919, 1876) közízlésének és műfaji elvárásainak megfelelően írtam meg. Főleg a kritikusok szeretnek skatulyázni, mintha az ember csak egyféle dolgot lenne képes írni. Az olvasók sokkal nyitottabbak az új műfajokra, nagyon szeretik a Szent Korona-trilógiát, és a kortárs sorozatot is, ez pedig arra sarkall, hogy nyugodtan kísérletezzek tovább. Nem tudatos fejlődés ez, inkább kísérletezés korokkal, műfajokkal, stílusokkal, történetekkel.

Az első amerikai kiadás borítója, rajta a Publishers Weekly ajánlásával

Az első amerikai kiadás borítója, rajta a Publishers Weekly ajánlásával Forrás: httparijuntunen.blogspot.hu

Amikor egy író túl van több sikeres köteten, külföldi megjelenéseken, kritikai és közönségsikeren, és egy filmadaptáción, tudja magának azt mondani, afféle vállveregetésként, hogy ez igen, ez szép volt? Hiszen ezt azért kevesen mondhatják el magukról.

Majd szóljanak, ha veregetném a vállam, vagy hagynám, hogy más veregesse, mert akkor vágom a kályhába a laptopomat. Feleségem és barátaim állandóan szekálnak, hogy legalább üljünk le egy étterembe közösen ünnepelni, amikor megjelenik egy új regény, de hát mire jó az? Megírtam, örülök, hogy olvassák, nincs itt semmi látni- vagy ünnepelnivaló.  Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy egy olyan elismerés, amit a Finn Krimitársaságtól kaptam, sokat jelent – de szerencsére nem volt se váll, se veregetés, csupán néhány sor arról, hogy miért tartják fontosnak a sorozatot.

Mit hoz a jövő Kondor Vilmosnak rövid és hosszú távú tervek tekintetében? Akad-e esetleg még bármi, amire azt mondaná, hogy ez még hátravan, ami az írói karriert illet?

Nem gondolkodom írói karrierben. Ellentétben tele vagyok ötletekkel. Huszti Gergővel, egykori szerkesztőmmel beszélgettünk régebben, hogy milyen izgalmas lenne egy alternatív történelmi krimi. Ki is találtam, már csak meg kellene írni. Terveim és ötleteim vannak tehát, meg történetek, amiket el akarok mesélni. Ott van például a Budapest noirral egyidős ötletem dr. Pazárról, a boncolóorvosról, akivel egészen hajmeresztő dolgok történtek a Nyugat-Indiákon. Plusz Gordonnak is volt egy… meredek ügye Chicagóban, amelynek Al Capone csupán az egyik mellékszereplője. Egyelőre azonban maradok az ittben és a mostban: ősszel folytatódik A bűntől keletre “hősének”, Ferenczy Tibornak a története.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában