„Erre a munkára kiválasztódik az ember” – Interjú Doszpot Péter, volt gyilkossági főnyomozóval

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. május 8.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki az 1990-es évek végén nézett híradót, emlékszik a zsarura, akik fekete bőrdzsekiben nyilatkozott a riportereknek, és aki miatt gyerekek ábrándoztak arról, hogy egyszer majd ők is bűnügyi nyomozókká válnak.

Azóta eltelt közel húsz év, a BRFK Életvédelmi Osztályának egykori alosztályvezetője mára sikeres üzletember, családapa és immáron nagyapa, én pedig kíváncsi voltam, miként élnek a régi idők az emlékezetében, honnan indult, milyen utat járt végig, milyen akadályokkal kellett megküzdenie, ezek mire tanították meg, és végül hova jutott el 2018-ra. Doszpot Péterrel beszélgettem.

Az ikonikus bőrdzseki

Az ikonikus bőrdzseki Forrás: www.pestisracok.hu

Nagykátán jártál középiskolába, de ha jól tudom, érettségi után előbb a Tanítóképző Főiskolát végezted el. Mikor döntöttél a rendőri hivatás mellett? Volt esetleg konkrét élményed, ami ebbe az irányba terelt?

Gyerekként Tápiószecsőn laktam, és ahogy mindenki, én is vonattal jártam át Nagykátára. Mindig nagy bandázás ment, hazafelé a vasútállomásnál volt egy magtár, ott szoktuk várni a vonatot. Egyik délután lehettünk ott hárman-négyen, jött egy fickó, Pityuka, már híre volt a városban, és persze belénk kötött. Kirabolt minket, mind a négyünket, és csak egyikünk állt ki ellene, egy jóbarátom, akinek Pityuka eltörte az orrcsontját, mi meg végignéztük. Ez nagyon mély nyomot hagyott bennem. Aztán 1981-ben leérettségiztem, és baromira élveztem a gimnáziumot, de halvány fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni magammal. Az érettségim olyan lett, amilyen, és csak álltam és néztem, hogy akkor most merre, mit csináljak. 1982-ben aztán elkezdtem képesítés nélküli tanítóként dolgozni a helyi általános iskolában, és 1987-ig tanítottam is, bár egyébként hivatalosan napközis nevelő voltam. Közben pedig belefogtam egy csomó dologba, elkezdtem sportolni, karatéztam, többek közt annak a rablásnak a hatására, és versenyekre is jártam. Rengeteg barátom volt, hárman közülük nagyon közeliek, és az érdekes az, hogy mindhárman a Nagykátai Rendőrségnél dolgoztak, mint nyomozók. Akkoriban még létezett olyan, hogy önkéntes rendőri szolgálat, és miután a versenyek és a sport miatt nem igazán jártam bulizni, hétvégén éjszakánként elkísérhettem őket portyázni, és különböző megfigyelésekre. Ez segített dönteni, mihez kezdjek, így jelentkeztem Nagykátára rendőrnek. Közben viszont felvételiztem a Tanítóképző Főiskolára is, mert az első gondolatom az volt, hogy ifjúságvédelmi zsaru akarok lenni, és gondoltam az ott szerzett ismeretek is segítenek majd ebben. Annak idején a BRFK-nál működött egy ikonikus ifjúságvédelemmel foglalkozó csapat, elképesztően nagy tudású rendőrökből, és én is ezt akartam csinálni.

Legelőször Nagykátán dolgoztál nyomozóként. Mi hozott végül a fővárosba?

Annak idején Nagykáta volt a járási székhely, ott volt üresedés, végül oda vettek fel. Érdekes, hogy 1987. április 1-e, bolondok napja volt az első munkanapom. Számomra viszont ekkorra már a rendőri munka csúcsát a gyilkossági csoport jelentette. Szóval április 1-én bementem az első munkanapomra, megkaptam az ideiglenes igazolványom, fegyvert persze nem adtak, és elkezdődött a próbaidőm. Úgy hozta a sors, hogy aznap történt Nagykátán egy gyilkosság, ráadásul az egyik volt osztálytársam nagyapját ölték meg a saját házában. Akkoriban pedig ez úgy ment, hogy a Pest megyei gyilkossági csoport nyomozói jöttek le az Aradi utcából, és melléjük osztották be a helyi zsarukat, így kezdődött az ügy felderítése. Egy öreg gyilkossági nyomozó mellé kerültem, és miután nem értettem semmihez, mégis első ügyem egy gyilkossági ügy volt, csak néztem, hogyan dolgoznak, és elképesztően fantasztikus hivatásnak tűnt nekem. Ez hozta meg a végső elhatározást, hogy én is gyilkossági nyomozó akarok lenni.

A legtöbben a televízió képernyőjéről emlékeznek rád, ahogy bőrdzsekiben állsz a mikrofon előtt, és nyilatkozol a riportereknek. Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy abban a bűnügyi szempontból meglehetősen viszontagságos 90-es években ekkora népszerűségre tettél szert?

Külsősök később azt mondták nekem, hogy abban az időszakban furcsán hatott, hogy egy rendőr nyilatkozik, nem pedig a sajtószóvivő, tehát valaki, aki konkrétan részt vesz a nyomozásban, és érthetően el tudja mondani, mi történt. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a 90-es évek közepén kezdtek meghonosodni itthon a kereskedelmi televíziók, addig ilyesmi nem nagyon volt, és mind náluk, mint az újságoknál elindult egy folyamat. Bűnügyi újságírók publikáltak bűnügyi rovatokban, óriási híréhségük volt, és folyamatosan keresték a lehetőséget, hogy olyanokkal beszéljenek, akik elsőkézből adhatnak nekik információkat, így aztán tulajdonképpen rám kattantak. Ennek egyik első állomása volt az ATV egyik műsora, általában vasárnaponként jelentkezett, Jónás József szerkesztésében, aki a környékünkről származott, és rendszeresen hívtak nyomozókat, többek közt engem is a bűnügyi rovatba nyilatkozni. Sosem tekintettem egyébként úgy a munkánkra, mintha valamiféle titkos munka lenne, amibe az átlagembereknek nincs joguk belelátni, így aztán úgy voltam vele, hogy nyugodtan elmondhatom, hogyan dolgozunk, persze a maga keretein belül. És ez a hozzáállás végül bejött, mert aztán elég komoly hátteret kaptam a sajtótól.

Az Életvédelmi Osztály alosztályvezetőjeként miben állt pontosan a felelősséged egy-egy adott bűnügy kapcsán?

1995-ben kerültem fel a BRFK gyilkossági csoportjához, ami akkor még alosztály volt, és úgy tagozódott a dolog, hogy az osztályvezető alá tartozott, aki egyébként egy igencsak nagynevű, és hozzáértésű zsaru volt, Andréka Péternek hívták. Úgy alakult, hogy én lettem az alosztályvezető. Kialakítottunk egy működőképes és követhető rendszert, ami azt jelentette, hogy létrehoztunk öt gyilkossági csoportot, ezek kerültek az irányításom alá. Mindegyiknek megvolt a maga kinevezett csoportvezetője, és csoportvezető helyettese, alattuk pedig a nyomozók. A magam részéről szerettem minden egyes gyilkossági ügy helyszínére kimenni tájékozódni, így tudtam hatékonyan elosztani, hogy melyik ügyet végül melyik gyilkossági csoport kapja. Bizonyos szintig szerettem belefolyni a munkába, de igazából mindig az adott csoport vezetője volt az, akivel egyeztettem, és így beszéltük meg, hogy milyen nyomozati cselekményeket végezzünk.

Önálló esten a TIT Stúdióban

Önálló esten a TIT Stúdióban

A 90-es évek számtalan híres-hírhedt bűnügyében nyomoztál, az egyik leghíresebb talán Balogh Lajos, a százhalombattai rém. Amikor ehhez hasonló filmbe illő szörnyűségekkel találkozol, az nem hagy nyomot a lelkedben?

A példa azt mutatja, hogy szerencsére tudom függetleníteni magam az eseményektől, és a környezetemben dolgozók is nagy többségükben képesek voltak erre. Az persze, hogy az életünknek emellett milyen vadhajtásai voltak, mint az alkohol, meg a válások, és ez mennyire összekapcsolható a rendőri léttel és életformával, már más kérdés. Mindig is úgy fogalmaztam meg magamnak, hogyha az a borzasztó feszültség, az az emberi mocsok, amiben nap mint nap gázoltunk úgy csúcsosodott ki, hogy este elmenjünk, beüljünk valahova, és igyunk egy-két pohárral, akkor ez belefér, de persze lehet, hogy tévedek. Mély nyomot mindenesetre én magam nem érzem, hogy hagytak volna bennem az esetek, a környezetem viszont azt mondja, hogy zsaruként sok mindenben megváltoztam, és ezt ők látták is rajtam. Igaz, ami igaz viszont, hogy nem forgolódok, és nem is forgolódtam álmatlanul amiatt, amit láttam, valahogy mindig le tudtam tenni a munkát, mikor hazaértem.

Volt esetleg olyan ügyed, amely még téged is komolyan megviselt?

Hogyne, persze. Az adott bűnügy nyilván mindig egy emberi tragédia, leginkább, ha gyermek az áldozat, és sajnos ennek kapcsán volt darabolós gyilkosságunk is. Az emlékeim persze megvannak, de mindig igyekszem nem túldimenzionálni őket, nem élek úgy, hogy Xanaxot szedek és depressziósan bámulom a hömpölygő Dunát. Mindig azt szoktam mondani, hogy bizonyos idő után, és ez néha percek kérdése, minden holttest munkaeszközzé vált, így a történtek lelki tényezői feldolgozhatók lesznek. Enélkül mindannyian összeomlottunk volna, és egyetlen gyilkossági zsaru se tudna hatékonyan dolgozni. Azt gondolom, hogy erre a munkára kiválasztódik az ember valamilyen úton-módon, és ha nem bírod a vért, és a holttestek látványát, ha nem vagy képes kezelni ezeket a traumákat, akkor el kell menni a rendőrségen belül máshova dolgozni.

Akkor, amikor az ember egy ilyen feszített tempójú és felelősségteljes munkakörben dolgozik, az mennyire enged teret a magánéletnek?

Nagyon keveset. Nagyon kell sakkozni. Az az érdekes, hogy talán egy vagy két nyomozó volt a környezetemben, akik időközben nem váltak el. Persze kérdés, hogy amúgy is voltak-e problémáik a házasságukkal, vagy a problémák a nyomozói létből fakadtak. Sokszor előfordult, hogy napokat dolgoztunk, éjjel-nappal együtt voltunk, és amikor befejeztük, el kellett telnie egy kis időnek, míg egyáltalán el tudtál indulni a családodhoz, és ez a kis idő azt jelentette, hogy beültünk valahova dumálni, vagy megittunk egy sört. Bizonyos idő után nem a család lett az első, hanem ez a közösség, és a munka után is az maradt az első. Sokkal nehezebb volt ebből a közegből kiemelni magad, mint bizonyos idő után a családba beemelni.

Bene László, a skálás gyilkos egyszer azt nyilatkozta, hogy a te fotód lóg a cellája falán, mert téged tekint a legnagyobb ellenfelének. Az ehhez hasonló kijelentések milyen érzéseket keltenek benned, mint ember és mint nyomozó?

Érdekes, mert ezen még sohasem gondolkoztam. Az, hogy egy sorozatgyilkos rám kattan, nyilván fényezi az ember egóját és férfiasságát, ez valahol jó érzés. Egyébként is mindig olyan zsaru akartam lenni, aki akciókban vesz részt, számomra ez a munka a felderítést és az elfogást jelentette, és ez szerencsére megadatott. De láttam már olyat, hogy egy rendőr ehhez hasonló dolgok miatt szégyelli, hogy rendőr. Kellemetlen neki. Szerintem nem nekünk kell rosszul éreznünk magunkat, mi a jó oldalon állunk, érezze magát szarul a másik oldal azért, amiket elkövetett.

Antal Gábor, tanácsadó szakpszichológussal közös előadáson a Lurdy Házban

Antal Gábor, tanácsadó szakpszichológussal közös előadáson a Lurdy Házban

Ugyancsak híres és nagy port kavart ügy volt Erdélyi Nándor, a bolti sorozatgyilkos ügye. Az ő elfogásához az FBI profilozóinak segítségét is kérte a testület. Milyen volt együtt dolgozni egy ilyen legendás ügynökség szakértőivel, egyáltalán hogyan zajlott az együttműködés?

Hogy milyen volt velük dolgozni? Akkoriban volt 2 darab 1200-as Ladánk, a szovjet ipar remekei. Alig lehetett beindítani őket, tizenakárhány évesek lehettek. A hátsó ajtók nem nyíltak, az ablakokat sem lehetett letekerni, hátulról kellett bemászni. Egyik éjjel, miután befejeztük a munkát, beültünk, és megittunk velük néhány sört. Azt mondták az FBI-osok, hogy mutassunk nekik valamit az éjszakai Budapestből. Gondolkodtunk, és eldöntöttük, hogy oké, mutatunk nekik valamit. Tök kihalt volt az Erzsébet-híd, elvittük oda őket ezzel a romos rendőrautóval. Nevettek, azt se vették komolyan, hogy ez tényleg rendőrautó. Az egyik beült a kormány mögé, és mondtuk nekik, hogy na, akkor most, ami a csövön kifér, teljes gázzal nyomja át a hídon Budára, annyi erő úgynincs benne, hogy vissza tudnánk jönni vele. Szakadtak a röhögéstől, és azt mondták, ez életre szóló élmény volt nekik. Aztán visszarepültek Los Angelesbe, és egy hónap múlva kaptam egy ajándékot az FBI-tól. Csináltattak nekem egy emléktáblát az FBI logójával és azzal a szöveggel, hogy a legjobb magyar profilozó zsarunak. Azóta is kint lóg otthon a falamon, tehát ez egy egészen fantasztikus dolog volt. 2018-ban nehéz egyébként elmagyarázni, és főleg megérteni, hogy hogyan dolgoztunk 1998-ban, pedig nem telt el sok idő, mindössze húsz év, de mégis óriási fejlődés ment vége. Ha most azt mondod egy zsarunak, hogy poligráf, persze, ott a poligráf, és használják is, nem kell messzire menni hozzá, de annak idején Pest megyében volt egy, meg a BRFK-nál még egy, és akkor tanulta egy külsős pszichológus, még csak nem is rendőr, hogy hogyan kell használni, és kiértékelni az eredményt. Olyan, hogy profilalkotás még a mesében sem volt, akkor kezdtek beszélni róla idehaza. Mondok egy példát, hol is tartottunk akkor. Ha tegyük fel egy műanyagkés markolatáról ujjlenyomatot akartunk venni, akkor becsomagoltuk és futárral kiküldtük Bécsbe, az ottani FBI laborba, mert itthon egyszerűen erre nem volt lehetőség. Amikor idejöttek az FBI-os kollégák, és a nap végén értékeltük a nyomokat és az ügyet, ők maguk is elismerték, hogy szürkeállományban semmiféle hiányosságunk sincs hozzájuk képest, ellenben technikailag és infrastrukturálisan elképesztő lemaradásban vagyunk.

2001-ben alezredesként szereltél le. Egy ilyen kalandos pályafutás után hogyan lehet beilleszkedni a relatív szürke hétköznapokba? Mennyire nehéz letenni a jelvényt?

Nagyon. Három éven át minden idegszálammal azon filóztam, hogyan tudnék visszamenni. Többször is megpróbáltam, de sosem engedték. Külsős emberek szerint az egyik probléma az lehetett, hogy elmentem politikusnak, és politikusként visszamenni a rendőrség kötelékébe, nem túl szerencsés. Másodsorban azért én rendőrként a testületen belül erősen megosztó személyiségnek számítottam, főleg vezetők közt. Több volt a nem szeretem, mint a szeretem. Ez annak is köszönhető, hogy nehezen irányítható rendőri vezető voltam, mindenről megvoltak a magam elképzelései. Emiatt is örültek, hogy eljöttem, és nyilván nagyon nem akarták, hogy visszamenjek. Ráadásul a sajtószereplések miatti népszerűség, ami szerintem egyébként jó tett a rendőrség hírnevének, a legtöbb magas rangú vezető szerint mégsem volt hasznára a testületnek. Nagyon szívesen leülnék egyébként velük akár már holnap, hogy meghallgassam a miértjeiket, de meggyőzni nem tudnának. Láttam, hogy kell, hogy legyen minden szakmának afféle – nyilván idézőjelben – ikonikus, sőt inkább azt mondom, ismert alakja, és minden szakmának van is, akkor a rendőrségnek miért nincs? Ezzel igazodni lehetne a trendekhez. Gondolj bele, hogy a testület a  rendszerváltás óta próbálja a rendőröket kiszabadítani abból a sztereotípiából, amitől nap mint nap szenvednek. Amikor mi ott dolgoztunk, akkor erre minden esély megvolt.

A leszerelést követően alapítottál egy vagyonvédelmi céget, követelésbehajtással és magánnyomozással is foglalkoztok. Mennyiben másabb cégvezetőként működni, mint annak idején alosztályvezetőként? Kárpótol valamelyest ez az akkori izgalmak elmaradásáért?

Soha nem kárpótol, és soha nem is fog. Nem tudom ugyan, hogy mennyi ideig maradhattam volna még rendőr, de a magánszektor nem kárpótol.

2013 óta megsűrűsödtek a meghívások különböző, kriminológiával kapcsolatos előadásokra

2013 óta megsűrűsödtek a meghívások különböző, kriminológiával kapcsolatos előadásokra

Nemrég született meg az unokád. Amikor valaki életének egy jelentős részét úgy élte le, hogy kénytelen volt megacéloznia magát, azért egy ilyen élmény gondolom el tudja lágyítani?

Nem is csak az unokám, hiszen nekem még az ikerlányaim is picikék. Ahogy a leszerelést követően bekerültem a magánszférába azért egy bizonyos időn belül gyökeresen megváltoztam, és az elmúlt tizenegynéhány évemet tulajdonképpen háztartásbeliként töltöttem. A rendőrségnél leszolgált idő végül úgy csapódott le, hogy elegem lett az éjszakából, a bűnözőkből, a holttestekből, és elkezdtem kizárólag a családra koncentrálni. A lányaim most nyolc évesek, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nem voltam otthon a fürdetéskor, és hányszor nem én csináltam. Ez egyébként ki is alakított egyfajta szimbiózist a gyerekekkel és a családdal, ami szerintem párját ritkítja. Abszolút nekik élek.

Sosem tűntél panaszkodós típusnak, de lehet mondani, hogy most már tényleg minden együtt áll, hogy amennyire lehet, minden tökéletes?

Nekem minden kerek, igen.

Vannak-e esetleg még tervei Doszpot Péternek a jövőre vonatkozóan?

Nincs. Nekem olyannyira kerek életem van, és olyan dolgokat élhettem meg, és olyan szerencsés is voltam, amire a leszerelésem óta eltelt időben azt veszem észre, hogy a mostani nyomozók is csak vágyakoznak, és mindemellett mára a magánéletem is kerek. Az elmúlt tizennégy-öt évem teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott volt, és nem is karom, hogy ennek vége legyen.

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában

Az első edző a sporttörténelemben, aki három egymást követő olimpiai aranyhoz vezette csapatát

Eszmecsere Tehetség hangjai

2018. szeptember 6.

„A tudás, a munka és a tehetség eredője” – Interjú dr. Kemény Dénes, volt szövetségi kapitánnyal

A sporttörténelmi sikerek felett bábáskodó tréner kezdetekről, motivációról, és a sport jövőjéről.

Szente Vajkkal a Magyarország Szeretlek című műsorban

Eszmecsere Tehetség hangjai

2018. augusztus 17.

„Nem hiszek benne, hogy munka nélkül van siker” – Interjú Jakupcsek Gabriella újságíróval

Az elmúlt 20-25 év egyik leghitelesebb hazai riportere kezdetekről, karrierről, és szakmáról.

Előadáson

Eszmecsere Tehetség hangjai

2018. július 25.

„A zenélés a pillanat művészete” – Interjú Bolyki László, zenésszel, a Bolyki Brothers tagjával

Szerénység, hit, alázat és tehetség szerteágazó találkozása.

Facebook