„Minden rendes író kizsákmányolja saját magát” – Interjú Baráth Katalin íróval, a Dávid Veron-sorozat szerzőjével

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. július 18.

Rovat Eszmecsere

Hozzászólás Nincs

Címkék

Az irodalomba kellenek saját hangok. Még egy ilyen kicsi országban is. Kellenek írók, akik megmutatják, hogy a minőséget nem kizárólag angolszász nyelvterületen kell keresni, vagy épp a múltban, hogy körülvesznek minket kiváló magyarul író és magyar tollból származó művek, melyek nem csak megközelítik, de minőségben olykor le is hagyják a külföldi kortársakat.

A történelmi krimik kedvelőjeként vettem a kezembe A fekete zongora című regényét még 2011 táján, és már akkor is feltűnt, mennyire másként közelít a zsánerhez, mint az akkoriban már folyamatos rajongás övezte Kondor Vilmos. A krimi egy egészen más vonulatát ragadta meg, és ültette át a saját maga által leginkább ismert közegbe, a végeredmény pedig önmagáért beszél. Ahogy ő, úgy az olvasóközönsége is készül a következő, ötödik Dávid Veron-kötetre. Baráth Katalin íróval beszélgettem az Európa Kávéházban.

A Könyvhéten

A Könyvhéten Forrás: ekultura.hu

2003-ban magyar és történelem szakon diplomáztál. Mondhatjuk, hogy az irodalomhoz, íráshoz való viszony meglehetősen régről datálódik?

Ezt már megpróbáltam saját magamnak is megválaszolni, de nem könnyű, mert az első, ami ilyenkor eszembe jut, hogy engem már nagyon korán, első osztályban beírattak könyvtárba. Amint megtanultunk három betűt, a tanító néni már vitte is az egész osztályt. Ebből aztán a végére maradtunk nagyjából öten, akik rendszeresen jártunk is olvasni. Nálunk otthon nem volt túl sok könyv, ami volt, az a bátyámé. Nem tudom, hogy a könyvtárosok ajánlották, vagy magamtól találtam rá, de volt ez a Képes Történelem sorozat, ha emlékszel rá. Erre rákaptam, a középkor érdekelt belőle a legjobban, és miután Magyarkanizsáról származom, ott egy kisgyereknek eleve furcsa volt, hogy volt egy állami nyelv, és volt a magyar, és kicsit erre is próbáltam magyarázatot találni, ráadásul láttam a régi épületeket, pl. a városházát, ami gyerekként borzasztó régi építménynek tűnt, és ezért is kezdett érdekelni, hogy mi történt ott régen. A jó sztorikra mindig fogékony voltam, a kezembe kerültek történelmi ifjúsági regények, és ezek hozták magukkal a többit. Hogy megszoktam az olvasást, vagy megszerettem, nem tudom, de végül együtt maradtunk.

2002 óta jelentek meg szakcikkeid különböző folyóiratokban, az első regény pedig 2003-ben, Ida és az aranygyapjú címmel jött ki egy pályázatra, amelyet csak 6 évvel később követett az első krimi, a következő regény. Hosszú időn át érlelődő ötletről volt szó, vagy egy hirtelen jött sugallatról?

Valahogy nincs számszerűen a fejemben, hogy hat év telt el a kettő közt. Az egyetem végén elkezdtem dolgozni. Te is tudod, hogy van ez, amikor először állunk munkába. Az egész beszippant minket, ráadásul érdekes is volt, és sokat is kellett dolgozni, főleg az elején, amikor még nem annyira célirányosan és rutinnal végzed a feladatokat, így teljesen lefoglaltam magam. Közben pedig csináltam a PhD-t történelemből, és ez így együtt elég is volt. Ha voltak is írói ambícióim, a reklámszövegírás és a munka együttesen felszippantották őket, és elfelejtődött, hogy mást is írjak. Ráadásul az Ida és az aranygyapjúnak sem volt olyan visszhangja, amiért sorban álltak volna a kiadók az ajtómnál, hogy na, akkor még írjak, írjam meg a folytatást. Persze tök jó volt, fizettek jogdíjat, megvettem belőle az első laptopomat, de ennyi. A legnagyobb eredményem az volt vele, hogy Csukás István, aki a zsűri egyik tagja volt, nagyon jókat mondott róla. Ha ő azt mondja egy ifjúsági regényről, hogy ez valóban egy érdekes dolog, akkor arra tényleg büszke lehetsz. Az is igaz, hogy azt a regényt egyszerűbb volt megírni. Eleve megvolt az eredeti történet a mitológiából, ezt viszonylag könnyen lehet adaptálni, nem nulláról kell indulnod. Hat év azért ezzel együtt is sok idő. Közben hozzászoktam a reklámszakma klímájához is, és egy idő után persze minden elveszíti az újdonság varázsát, és miután sosem múlt el az érzés, hogy nekem majd még valamikor írnom kéne egy regényt, ahogy telt az idő, egyszer újra eszembe jutott. Aztán persze halogattam, hogy annyira úgysincs rá szükségem, csak végül rájöttem, hogyha én nem írom meg, akkor nekem nem lesz új regényem. Az írás egyik legfontosabb hozzávalója a munkafegyelem, ez kívülről kevéssé nyilvánvaló. Le kell ülni, rá kell szánni az időt és az energiát.

A Dávid Veron-sorozat első darabja 2009-ben jelent meg, tulajdonképpen egy éven belül a Kondor Vilmos-féle Budapest Noirral. Jobb időszak volt az egy történelmi krimi piacra kerüléséhez, mint mondjuk a mostani?

Ugyanolyan rossz időszak mind a kettő. Írnak az emberek, írogatnak, de ennek a nagy része, ami szövegminőségben komolyan is vehető, az leginkább úgynevezett szépirodalmi krimi, és ezek a saját olvasóközönségükön belül is maradnak. Sokszor egyébként inkább divatjelenségnek látom. Igen, van egy hullám, ami sokat köszönhet mai napig a Budapest Noirnak. Erre még rátett egy lapáttal annak a regénynek a fogadtatása is, hiszen még a szépirodalomban is komolyan vették, volt egy presztízse, ami által az irodalomkritikusok is úgy gondolták, hogy nem ciki krimit írni. Ami miatt egyébként én is úgy gondoltam, hogy nem ciki, az Lengyel Péternek a Macskakő című regénye, ami jóval a Budapest Noir előtt jött, még a kilencvenes években. Ugyanúgy magas minőséget képviselt, mégsem vert máig tartó hullámokat, talán a hangsúlyosabb szépirodalmisága miatt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindig is akadtak ilyen jellegű regények. Eseti módon felbukkannak, de én egyáltalán nem látok egyfajta reneszánszot manapság. Épp tíz éve, január elsején kezdtem el írni a Fekete zongorát, és az akkori könyvhétre jelent meg a Budapest Noir. Amikor megláttam, arra gondoltam, úristen, ugyanazt csinálja, amit én, és akkor én minek, de amikor elolvastam, megnyugodtam, hogy teljesen más. Ettől függetlenül akadnak azért olvasói összehasonlítások, sírdogálni is szoktam az újságíróknak. „Történelmi krimi, Kondor Vilmos”, gondolkodnak, aztán esetleg eszükbe jut, hogy „ja, és Baráth Katalin.” De el is kellett fogadnom, hogy én az „és Baráth Katalin” része vagyok ennek a feltételezett magyar krimireneszánsznak. Van persze metszet, van, aki mindkettőt elolvassa, de nem vezetnek egymástól egymás felé, más a közönségük. A noir típusú, úgynevezett kemény krimiknek nagyobb a presztízse, mint a brit mintájú, analitikus Miss Marple-típusú történeteknek, amiket én is igyekszem írni. Aki noirral foglalkozik, őt nem feltétlenül érdekli ez a másik típus, csak azért, mert az is krimi, és ez fordítva is így van.

"Alapvetően projektalapon gondolkodom."

“Alapvetően projektalapon gondolkodom.” Forrás: konyves.blog.hu

Az, hogy a sztori Ókanizsán játszódik, egyfajta tiszteletadás a szülővárosodnak?

Abszolút, és még csak nem is önkéntelenül. Annyi előzménye van, hogy volt egy történész konferencia, amire elkezdtem írni egy tanulmányt, és emiatt el kellett látogatnom a zentai levéltárba. Elkezdtem olvasni a városi képviselőtestületi jegyzőkönyveket, ami megmutatja, hogy a különböző társadalmi csoportok miként különültek el egymástól. Én ezekről semmit nem tudtam. Sok anyag gyűlt össze, amivel aztán nem csináltam semmit, de valahol tudat alatt ez tovább dolgozott a fejemben. Egészen más egyébként úgy foglalkozni a történelemmel, hogy az adott helyről gyerekkorod óta van egy mentális térképed, ami folyamatosan alakul. Ez nem ugyanaz, mint Google Maps-szen megnézni valamit. A kutatómunka és a saját emlékeim egymásra hatása miatt egyre többet láttam a száz évvel ezelőtti városból. Közben belegondoltam, mi lenne az a regény, amit én szívesen olvasnék, és eszembe jutott a közismert tanács, ami úgy szól, hogy „arról írj, amit ismersz”, így végül a saját ismereteimet összeházasítottam egy olyan műfajjal, a krimivel, amit olvasóként szeretek. Csupa gyakorlatias megfontolás. Ha regényt írsz, az legalább fél év, akkor érezzed már jól magad közben, írj olyanról, amit szeretsz, amiben otthon vagy, mondtam magamnak.

A Dávid Veron-sorozat négy kötetet ért meg eddig, aztán jött egy viszonylag éles váltás egy napjainkban játszódó thrillerrel. Tudatos írói váltástól, vagy egyfajta akár átmeneti kiábrándulásról beszélhetünk a történelmi krimikből, esetleg köze van hozzá a könyvpiaci trendek változásainak is?

Amikor egy évvel azelőtt megjelent Kondor Vilmosnak a Bűntől keletre című regénye, annak nagyon megörültem, mert olyan volt, mintha engedélyt adott volna nekem is arra, hogy csináljak valami mást. Ha ő merte, én miért ne merjem. Ha van rá könyvpiaci kereslet, akkor miért ne vágjak bele. De ez csak egy utolsó lökés volt. A váltás nem ebből fakadt, inkább abból, hogy eljutottam egy olyan pontra a Dávid Veron-sorozatban, ahonnan eggyel nehezebb lett volna folytatni, mint korábban. Én egyébként is a negyedik Veron-könyvet tartom a legjobbnak, abba mindent beletettem, amit a könyvek írása során felszedtem mint mesterségbeli tudást. Lehet, hogy éppen ezért nem szerették annyira, mint a többit, nem tudom, a fogadtatás rejtélyét azóta sem tudom megfejteni. Talán ez lett a legkevésbé könnyed, nem pont olyan, amit megszerettek korábban. Ez nem tudatos alkotói döntés, egyszerűen ebbe az irányba fejlődtem. Miután megírtam, úgy éreztem, most kell egy kis idő, hogy újra felszívjam magam, hogy az ötödik Dávid Veronnak is legyen egy saját színvonala, és talán az olvasóknak is kellett egy kis szünet.

Manapság, amikor az emberek szívesen ragaszkodnak szerzők nevéhez, vagy sorozatokhoz, mennyire rizikós vállalkozás egy ilyen váltás?

A félelem annyira nem is bennem volt, láttad volna a srácokat a kiadónál, amikor közöltem, hogy milyen regényt fejeztem be nemrég. Belekezdtem korábban egy sci-fibe, amit meg is mutattam nekik. Ez egy posztapokaliptikus történet volt, de aztán félretettem, éreztem, hogy legalább három regény ötlet anyaga van benne, nem állt össze rendesen, ráadásul nem akartam megírni a nyolcvankettedik hasonló posztapokaliptikus sztorit, mert ezeknek tényleg reneszánszuk van. Gondoltam, inkább térjünk vissza kicsit a krimik mezejére, abban mégis otthonosabban érzem magam. Akkoriban ráadásul eléggé összejöttek a dolgok az életemben, és gondoltam, ezzel a lelkiállapottal kezdeni kéne valamit. Minden rendes író kizsákmányolja saját magát. Először arra gondolsz: szomorú vagyok. Másodszor is. Harmadszor már arra, hogy ezt hogyan tudnád felhasználni, mit írhatnál belőle. Gondoltam, ha már megvannak a rossz tapasztalataim, akkor beleöntöm őket valamibe, amiben hasznos lehet. Így született meg a dühös főhős. Az Arkangyal éjjel eredetileg képregényötlet volt, de ezt könyvpiacilag reménytelennek találtam. Jó, mondtam, akkor kénytelen vagyok azt csinálni vele, amit mindig is szoktam, írok belőle egy regényt.

Katalin regényei a 2010-es évek legnépszerűbb krimi kiadványai közé tartoznak

Katalin regényei a 2010-es évek legnépszerűbb krimi kiadványai közé tartoznak Forrás: www.agavekonyvek.hu

Az, hogy utána megírtad egy sci-fi történet szinopszisát, kirándulva egy másik zsánerekbe, az írói fejlődés része, vagy inkább csak próbatétel önmagadnak?

Mindig szeretem tudni, hogy amit kitalálok, meg tudom-e valósítani, emellett nagyon szeretem a sci-fiket. A krimivel párhuzamosan mindig is olvastam, szóval benne volt a pakliban, hogy egyszer írok egy ilyet is, ráadásul az egyik legkedvesebb gyerekkori filmélményem a Star Trek első része, amitől ma is libabőrös leszek, amikor először felbukkan benne az Enterprise. A regény harmada egyébként kész, megvannak a szereplőim, eljutottam odáig, hogy meg is fogom írni, ebben a fázisban már nem szívesen hagyom abba.

Dolgoztál reklámügynökségeknél. Segítette ez az írói működésed?

Abszolút, az ilyen munka egy kreatív gépezetet csinál belőled. Megtanulsz összpontosítani. Gyakorlatot szerzel abban, hogyan kell kitalálni dolgokat. Megtanulod, hogy mikor elég a fejtörés, mikor lesz valamikor valami elég jó, és azt is, mikor nem. A napi munkarutin kialakításában is rengeteget segített. Nincs szenvedés az ihlettel, ha tudod, hogy ma négy dologgal kell foglalkoznod, ebből hármat még ma ki kell találnod, megírnod, átküldened. Fejben kénytelen vagy beosztani a dolgot. Megtanít másokkal, mások fejével gondolkodni, elfogadni a kritikákat úgy, hogy abba lehetőleg ne halj bele. És megerősített abban is, hogy nem kell görcsölnöm, hogy most hú, regényt kell írnom. Nem, mert pontosan tudod, hogy te azt ki tudod találni, a végére tudsz járni. Persze, minden regény esetében eljön a kétségbeesés pillanata, a „miből gondoltam én, hogy ezt meg tudom csinálni?”. De a rutin miatt tudom, hogy ez az érzés jönni fog, és tudom azt is, hogy túllendülök rajta. Nem kell pánikba esni, nem kell ezen gondolkodni, csinálni kell. Ráadásképp a reklámos gyakorlat sokat segít a fogalmazásban is. Mindig is könnyen írtam, egyetemen se volt gond a dolgozataimmal, ez nyilván a sok olvasásból fakad. Amikor viszont a hátad mögül rád szól a grafikus kolléga, mikor épp szöveget akarsz kitalálni egy óriásplakáthoz, és azt mondja, hogy „nem lesz elég hely, old meg rövidebben”, akkor le kell tudnod nyesni róla a sallangokat. Mi magyarok az irodalomban vonzódunk a szép, kerek hosszú mondatokhoz, és a reklámszakma ettől a bevésődéstől segített megszabadulni, hogy az irodalomban nincs fontosabb a szép mondatoknál. Megtanított a gazdaságos fogalmazásmódra, ráadásul folyamatosan kreatív emberek vettek körül, nekem egyébként mindig is szerencsém volt a kollégáimmal, hasonló volt az érdeklődésünk, és ez inspirációt jelent.

Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy a regényírás ráfizetéses meló. Ez azt is jelenti, hogy elképzelhető, hogy egyszer eleged lesz belőle, vagy van egyfajta jó értelemben vett alkotási kényszer, ami nem hagyja, hogy letedd a tollat?

Az a jó, hogy nem csak ezt csinálom. Ha csak regényeket írnék, akkor azt mondanám, hogy simán elképzelhető, hogy holnaptól nem írok többet. Persze mindig jön egy pozitív impulzus, hogy mégiscsak van értelme ezt csinálni, főleg, amikor visszaír valaki, egy ismeretlen ember, hogy ez a regény tök jó volt. Ráadásul, ha leülök írni, akkor általában élvezem is. Szerencse azért, hogy közben csinálom a történészkedést, meg néha írok egy-egy forgatókönyvet, és miután ezeket párhuzamosan művelem, nem hagynak kiégni. A regényhez lényegében nem kell sok, csak leülsz a kis ötleteddel a kis szobádban a kis laptopoddal.

2012-ben pódiumbeszélgetésen egy friss megjelenés után

2012-ben pódiumbeszélgetésen egy friss megjelenés után Forrás: youtube.com

Egy másik interjúban azt mondtad az Arkangyal éjjel megjelenése kapcsán, hogy már harmadszor érzed magát elsőkötetes írónak az Ida és az aranygyapjú illetve A fekete zongora után. Mennyiben volt más érzés 2003-ban kézbe venni az első kötetet, és mennyiben más élmény most?

2003-ban nem is igazán éreztem magam elsőkötetesnek, mert írónak se éreztem magam. Nem éreztem a jelentőségét annak, hogy regényt írtam. Volt egy pályázat, pályáztam rá, sikerült, ennyi. Örültem neki nagyon, kaptam érte pénzt, vettem rajta laptopot. Ennyit jelentett az első regényt, de jó dolog volt, mert nem származom egy eleresztett családból, szóval egy saját számítógép egyetemistaként nagyon jól jött. A fekete zongoránál már tényleg első kötetes voltam. Ott már felmerültek a tipikus félelmek, hogy hogyan szerzek kiadót például, hogy lehet, hogy nem lesz senki, aki ugyanazt szeretné olvasóként, amit én. Siránkoztam is a kollégáimnak, hogy egyedül csak a pornókiadókat nem próbáltam még meg, azon kívül mindent, és sehonnan semmiféle visszajelzést nem jött. Ez szenvedés volt. Azt nem gondoltam, hogy a szöveg nem elég jó ahhoz, hogy megjelenjen, de nem jöttek visszajelzések. Manapság persze másképp csinálnám már a kiadókeresést. Amikor aztán meglett a kiadó, akkor tényleg ugráltam az ágyon, pedig ritka tőlem az ilyen örömmámor. Ahhoz, hogy ennyire örüljek neki, épp az a reménytelenség kellett, amit a kiadókereséskor éreztem. Aztán jött a szerkesztés, az is tök jó élmény volt, végre valakinek értelmes megjegyzései voltak, amikkel ráadásul egyet is tudtam érteni, aztán jött a borító, szóval ez mind az elsőkönyves élményhez kapcsolódik. Az Arkangyal éjjel megint másik helyzet, ott a megjelenés előtt már én is igyekeztem az olvasóim előtt helyére tenni a dolgot, hogy ez most más lesz. Sokan persze így is lyukra futottak, de azért nem voltak vészes tapasztalataim. Aztán voltak olyanok is, akiknek a Dávid Veron-sorozat semmit sem mondott, és ők meg megtalálták maguknak ezt a regényt. Akinek bejött, annak nagyon bejött. Az Élet és Irodalomban is megjelentek róla pozitívkritikák, ami zsánerkönyvnél nem megszokott, és tudom, hogy azokat is főleg Dávid Veronnak köszönhetem. Mindezektől függetlenül ma sem érzem azt, hogy az Arkangyal éjjel azon a helyen lenne, ahová való, és hogy valóban megtalálta volna a közönségét, így aztán az a kijelentésem, hogy megint elsőkönyves vagyok, tulajdonképpen megállja a helyét. A könyveimnek mintha újra és újra ki kellene verekedniük a helyüket a semmiből egy olyan piacon, ami amúgy is túltelített.

Mik a jövőbeli tervek, hogy látod magad mondjuk tíz év múlva, milyen terveket dédelgetsz?

Ezzel a kérdéssel mindig zavarba lehet hozni. Általában pár hónapra, mondjuk háromra tervezek csak előre. Ezt most meg kell írni, ezeket be kell fejezni, ez még fontos, nagyjából így. A történészi kutatásaim egyébként több szinten is keverednek a következő Dávid Veron történettel. Én csak ilyen távlatokban gondolkodom, hogy oké, akkor ehhez a témához vagy anyaghoz kéne írni egy könyvet, előbb írni hozzá pár fejezetet, találni hozzá kiadót, ha történészi a meló. Jó, a kutatástól vagy kitalálástól az esetleges megjelenésig ezek inkább kétéves tervek, de alapvetően projektalapon gondolkodom. Szóval fogalmam sincs, mi lesz velem tíz év múlva.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában