„Én a magam csendes, nőies módján harcolok” – Interjú Dézsi Rékával, a Dona International nemzetközi szervezet minősített dúlájával // Ecto:[Polis]

„Én a magam csendes, nőies módján harcolok” – Interjú Dézsi Rékával, a Dona International nemzetközi szervezet minősített dúlájával

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. július 12.

// Kategória Interjú

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

Megannyi, egymástól tökéletesen különböző területen tevékenykedő szakemberrel volt már szerencsém interjút készíteni, de ez a feladat valahogy sosem veszíti el számomra a varázsát és izgalmát, és nem csak azért, mert jót beszélgetünk, és megismerhetek egy számomra olykor addig ismeretlen nézőpontot, vagy területet, hanem azért is, mert a szakmájuk iránt szinte gyermeki rajongással viseltető interjúalanyok lendülete olykor rám is átragad.

Interjúalanyomat évekkel ezelőtt ismertem meg, egy rövid projekt kapcsán dolgoztunk is együtt, és már akkor is ámultam azon az elhivatottságon, amivel saját területe felé viseltetik. Persze mondhatnánk, hogy ez így normális, nincs is értelme másként ezzel a területtel foglalkozni, azonban manapság, mikor a Burnout réme egyre inkább fenyegeti ennek a felgyorsuló társadalomnak a lakóit, igazi élmény olyasvalakivel találkozni, aki erről a kiábrándító jelenségről mintha csak tudomást sem venne. Dézsi Réka, dúlával interjúztam.

Az első Dona International által minősített dúla Magyarországon

Az első Dona International által minősített dúla Magyarországon Fotó: Köő Adrienn

Ha jól tudom, akkor iparművészként diplomáztál. Hogy jött akkor mégis a szüléstámogatás, mint irányvonal? Volt valamilyen meghatározó élményed, ami errefelé orientált?

Igen, ipari formatervező vagyok, meg optikus, fiatalkoromban mindig alkottam, a kreativitás a véremben van. Aztán várandós lettem, a fiam, Márk bekopogtatott és annyira elvarázsolt az élet kreativitása, hogy mellé tettem a voksom. Nem tudom jobban megfogalmazni, de nem én találtam a hivatásomra, hanem az talált rám. Akkor, ott a keszthelyi gyorsétterem mosdójában, amikor a teszten megmutatkozott a két kék csík, egy új élet vette kezdetét számomra, minden téren. Aztán maga a szülés csak még inkább mélyítette az addig kialakult tudásszomjam, és bár akkor még nagyon zöldfülű kezdő voltam a születés terén, de éreztem, hogy ez az a valami, ami nem csak az én életembe hoz új paradigmát, hanem általam (is) sokak életébe.

Hogyha szülés, akkor logikus lépés lenne az Semmelweiss Orvostudományi Egyetem, és a szülésznő képzés, hogyhogy mégsem ezt választottad?

Nagymamám mindig azt mondta nekem, hogy orvosira menjek, csakhogy tűfóbiás voltam, nem is kicsit. Simán elcsúsztam vérvételkor, elájultam a fecskendőtől. Az első időkben én is azt gondoltam, hogy szülésznőképzés lesz a megoldás, így heteken keresztül próbáltam csirkefarháton gyakorolni a szúrást, az injekciót és a varrást. Nagyon nem ment, még a darabolt csirkét sem bírtam megszúrni, csak nagy rákészüléssel. És azon gondolkoztam, hogy nekem valami olyasmi kell, ahol az érzésekkel, érzelmekkel dolgozom, de a várandósság és a szülés alatt. Már majdnem feltaláltam egy új szakmát, amikor az inetrnet megnyitotta előttem a már létező Dúlaszövetség oldalát, és akkor azonnal tudtam, hogy ezt keresem, ez az én utam. Azóta már nem félek a tűtől, antropozófus orvos-terapeuta képzésen veszek részt, úgyhogy megtaláltam az arany középutat, ami igazán rám vall.

Magyarországon vélhetően akadnak, akik nincsenek tisztában vele, pontosan mi is egy dúla feladata, vagy meddig terjedhet az ő hatásköre, ezáltal bizonyára akadnak előítéletek is vele kapcsolatban. Megtennéd, hogy ezeket most letisztázod?

Ha ezeket mind tisztáznám, egy évre lenne elegendő anyagunk. A legnagyobb tévedés szerintem, ami elterjedt, hogy a dúlát és az otthoszülést összekötik. Pedig a dúla inkább a kórházakban tevékenykedik nagyobb hatékonysággal, hiszen ott jut az anyára kevesebb figyelem, ott zsúfoltabbak a szülőszobák, túlterhelt a személyzet és nagy áldás az intézményen belül két plusz kéz, ami folyamatos támogatást nyújt az anyának és nem utolső sorban az apának, a vajúdás kezdetétől a baba megszületéséig, vagy ameddig igény van rá. Aztán, hogy bába vagy dúla, sokan összekeverik. Ez abból fakad, hogy az otthonszülést kísérő szülésznők magukat bábának hívják. Ami tuti: a dúla nem egészségügyi személyzet, nem olvas leletet, nem ad orvosi tanácsot, nem javasol kezelési módot, sem gyógyszert, de érzelmi, lelki támogatást nyújt, ismeri a szülés életre gyakorolt hatásait, törvényszerűségeit, relaxáxiós technikákat javasol, komfortérzet-növelő javaslatai vannak, de semmiképp nem vállal szüléskísérést egészségügyi támogatók nélkül, mert nincs rá képesítése. Tehát összefoglalva a dúla egy olyan elméleti és gyakorlati síkon tapasztalt személy, aki integrált szemlélettel, elvárásmentesen információt ad a családnak a várandósságról, szülésről, gyermekágyról, gyermeknevelésről, semmiképp nem tereli, és nem irányítja őket semmilyen irányba, és jelen van akkor és ott, amikor szükség van rá. Napjainkban az élet más területein is megjelent ez a tendencia, a DO-ing (angolul tenni) helyett a BE-ing (angolul lenni).

A TedXBenedekHegy előadójaként egy konferencián

A TedXBenedekHegy előadójaként egy konferencián

A Dona International nemzetközi dúlaszervezet által minősített egyik legelső dúla voltál az országban. Milyen volt a szakma helyzete akkor, és mennyit változott az azóta eltelt időben?

Itthon én voltam az első minősített dúla, volt pár magyar elődöm, aki az Állomokban szerezte a minősítését és én voltam Európában az első nemzetközi minősítéssel rendelkező dúla-tréner. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a dúlaság „nagymamája” Penny Simkin elsőre elfogadta a tréninganyagom, amit addig senkiével nem tett meg, csak korrekciók, javítások után. Az enyémre azt írta, szeretne egyszer eljönni a képzésemre. Nagyon sok ellenállás van és nagyon sok beteljesülés. De a változás ilyen. Nehéz az évtizedek alatt bekövesedett protokollokat újraírni. Én és a tanítványaim nyugalmat, szeretetet viszünk a szülőszobára, így nem is volt olyan, akit távozásra kértek volna fel. Tudom, hogy a magyar szülészeti ellátás reformokra érett, és azt is, hogy ezt nem könnyű kivitelezni, de Semmelweiss sem adta fel, és bár ő nem kaphatta meg életében a neki járó tiszteletet, évek múltán mégis beigazolódott a tézise. Én a magam csendes, nőies módján harcolok. A szülőszoba számomra a béke, a szentség, a csoda megszületésének szigete. Ehhez a feladathoz csak tiszta szívvel és rengeteg hittel meg alázattal lehet hozzányúlni. Én így segítem a rendszer megújulását.

A magyar egészségügyről sokfélét hallani, főleg rosszakat, de mik a te tapasztalataid, ami a szülész-nőgyógyászokat, szülésznőket illeti? Mennyire tudnak együttműködőek lenni veled, és miként tudtok együtt dolgozni?

Addig, amíg dúla vagyok, a nagy átlag próbál elkerülni. Aztán, amikor Réka leszek, megszemélyesedem és a félelmetes személytelenségből meglátják, hogy nem az ő munkájukra, fizetésükre, állásukra hajtok, hanem abban segítek, hogy nekik is, meg az anyának is könnyebb legyen, akkor megszűnik a konkurrenciaharc. Nagyon sokat dolgoztam az ország nyugati csücskében, és mindig nagy szeretettel gondolok vissza azokra a kórházakra, főleg az egyikre. Pedig voltak konfliktusok és sikerélmények is, de én nagyon tisztelem azt, legyen orvos vagy szülésznő vagy csecsemős nővér, aki ezt a túlterhelt kórházi rutint nap, mint nap tudja csinálni. Én már rég belehaltam volna. Mindig azt mondom, ha valaki valamit szid, helyette inkább fordítsa meg, csinálja jobban, mutasson utat, és akkor elindulhat a változás, különben csak tocsogunk a siránkozásban, és nem történik semmi, csak még mélyebbre megyünk a tudod, miben…

Tanultál itthon, az Egyesült Államokban, és Németországban is. Látsz különbséget a különböző országokban a gyermekvállalási hajlandósághoz, és a gyermekneveléshez való hozzáállásban?

Az Államokban a dúlaságot már támogatja a biztosítási rendszer, úgyhogy jóval előttünk járnak. Azt hiszem, hogy a legnagyobb különbség, ami kelet és nyugat között a szülészeti ellátásban van, az az, hogy míg keleten az anya egy gyermek, kiszolgáltatott állapotban, nyugaton valóban felnőttként kezelik. Ott valójában van szabad választási lehetősége, itt azért nagyon meg kell keresni a megfelelő támogatói rendszert. Ott van lehetősége nemet mondani bármire, itt megkérdőjelezhetik a beszámíthatóságát, ha nemet mond. És a szülés folyamata Németországban sokkal természetesebb, mint itthon. Ausztriában például egy terminustúllépés, ami azt jelenti, hogy a kiírt időpintban nem érkezik meg a baba, nem sokat jelent. Sokkal rugalmasabban kezelik, az anyát rendszeresen megfigyelik, de először alternatív módszerekkel közelítenek, a gyógyszeres beavatkozás később jön, amikor tényleg szükség van rá.

„A családhoz mindenki kell, aki a család tagja.”

„A családhoz mindenki kell, aki a család tagja.” Forrás: vaol.hu

Sok helyütt olvasni, hogy a családi közeg megteremtése, és a férfi apává tétele a nő feladata. Te hogy látod ezt, hiszen nem csak az anyákat, de az apákat is végigkíséred a várandósság folyamatán?

Persze, és a nő feladata a háztartás, a bevásárlás, a vasalás, a főzés, az egészséges életmód és minden más. Szerintem egyszerűen ez annyira igazságtalan és fölösleges elvárás a nők irányába. Én nem hiszem, hogy bárki bárkiből bármit tehet, legfeljebb egy makettből épületet. Az apasághoz, a családhoz mindenki kell, aki a család tagja. Mindannyian meg kell harcoljunk a saját démonjainkkal és félelmeinkkel, és mindannyiuknak változni kell, megismerni a nem működő régi mintákat, átírni és megváltoztatni olyanra, ami számunkra működik. Szerintem pont ilyen féligazságok, berögzült ítéletek miatt szenved nagyon sok család, az anya nem tud anya lenni, az apa pedig nem tud apa lenni, mert az apától azt várják, hogy lapátolja haza a pénzt, az anyától meg azt, hogy tegye őt bármivé. És mi van akkor, ha ez az ő életükben nem úgy működik? Ha nekik más játék és életszabályok jönnek be? Akkor találják meg azokat és segítsék egymást. Az apák nagyon sokat tudnak segíteni, ha informálódnak, ha segítséget kapnak abban, amiben az anyák is, hogy érzelmileg felszabaduljanak, hogy tisztán, saját magukkal tükörbe nézve felfedezhessék a saját szülőségüket, hiszen nincs két ugyanolyan ember, így nincs két ugyanolyan szülő sem. Szülövé a gyerekeink tesznek minket, így a nőt, mind a férfit, ha hagyjuk. A nőnek annyi előnye van, hogy ő a szülés előtt vajúdik és szül, és az a koncentrált fizikai érzet megnyitja a változásra való hajlamát, meghal a lány és megszületik az anya. Az apa viszont később tudja agyból és szívből meglépni a vátozás lépcsőit. És ehhez neki is lehet szüksége segítségre, csak nem tudják sokszor, kihez fordulhatnának. Gyakran olyan embertelennek látom ezt a világot, amikor tapasztalom, hogy mennyire küzdenek az emberek a saját érzelmeik ellen, pedig velük sokkal könnyebb lenne. Talán ez a legnagyobb szentsége a munkámnak, segíteni a hozzám fordulókat újra érezni, kijönni a zsibbadásból és élni minden sejtből, minden zsigerből, minden érzésből, spontán, mélyen, játékosan, boldogan.

Szakemberként hogy látod, a gyermekvállalás idejének kitolódása a pl. húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest leginkább miben gyökerezik? Egyszerűen csak több időt vesz igénybe a megfelelő egzisztenciális háttér megteremtése?

Változás van a társadalmunkban. Megszámlálhatatlan régi minta íródik most újra. Persze, van köze az egzisztenciának a késői gyermekvállaláshoz, ahogy annak is, hogy már sokkal hosszabb ideig élünk, tervezünk előre, nem azt a kort éljük, amiben mindent azonnal akartunk, mert nem volt biztos a holnap. A biztonság is közrejátszik. Az, hogy későn diplomázunk, aztán kicsit élni akarunk, aztán kicsi karriert, aztán nem jön össze az első kapcsolat, aztán csomó minden más. Az is közrejátszik, hogy félünk megosztani magunkat, félünk a szülőségtől, mert azt hisszük, hogy az valaminek a vége és ez tulajdonképpen igaz is, csak, ami utána jön sokkal izgalmasabb, mint ami előtte volt. És az is lehet, hogy valakinek nem, és az is teljesen rendjén van. Én, a magam részéről nagyon örülök annak, hogy harminc éves korom előtt lettem anya, mert tíz év kihagyás után erősebbnek és lelkesebbnek, érettebbnek érzem magam, mint ezelőtt bármikor, van két fantasztikus gyermekem, akik imádnivalóak, és mindig könnybe lában a szemem, amikor lefekvéskor összebújunk. Annyira jó, hogy leírhatatlan.  Aztán ki tudja, mit hoz az élet, mert humora az van, azt az évek alatt számomra bebizonyította.

Egy évekkel korábbi cikkben azt olvastam, hogy akkor is érdemes dúlához fordulni, ha egy évi próbálkozás után nem sikerül teherbe esni, tehát a pár egyik, vagy mindkét tagja meddőnek tűnik. Vonatkozik ez azokra a helyzetekre is, amikor nem pszichológiai tényezők, hanem pl. endometriózis áll a kudarc hátterében? És hogy tudsz ilyen esetekben a párok segítségére lenni?

Kísértem endometriózisos anyát, spontán fogant háromszor is. Mindhármat megszülte csodálatosan. De igen, határozottan javaslom az értelmi, egészségügyi beavatkozások kiegészítéseképp az érzelmi támogatás bevezetését a foganási problémákkal küzdőknek. Ha jól tudom, van is pár hely, ahol ez már létezik. Szerintem az egy módszeres megközelítések ideje lejárt, hiszen központi vezérlésünk sem egy van már. Van agyunk a szívben és a belekben is. Tehát nem elég egyik oldalról tolni a testet, kell a másik oldal megtartása is a siker érdekében. És nagyon fontos dolgozni a befogadáson, az elfogadáson és a merevség, a korlátok elengedésén, mert gyakran ott van elásva a megoldás. A múltunkból alakul a jövőnk, hiszen olyanok vagyunk, mint egy lemezjátszó, csak azokat a dalokat, játszmákat, szavakat, gondolatokat tudjuk eljátszani, amit egyszer valahol, valamilyen formán elsajátítottunk. Röviden, coachként, a folyamat támogatójaként vagyunk jelen az anya mellett, aki bármikor segítséget, információt, vagy esetleg zsebkendőt kérhet és kap is, elvárások, feltételek nélkül.

Előadóként a Savaria Fesztiválon

Előadóként a Savaria Fesztiválon

Mit tartasz a legnagyobb szakmai sikerednek?

A legnagyobb szakmai sikerem a két kiegyensúlyozott, boldog gyermekem. Ez számomra azt bizonyítja, hogy az elveim, amik napról napra alakulnak, finomodnak, változnak megfelelő irányba tartanak. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy két éve a TedX Benedekhegy előadója voltam, és a mostani új szerelmemre is nagyon büszke vagyok, mert kibővült a hivatásom, a szülőszobai integrál személetem nem csupán a szülés körül, hanem az élet körül is megállja a helyét. Visszakanyarodtam picit a vállalkozói szférába is, és a kettő összeolvasztásából egy csodálatos új kezdemény alakult ki, amiért nagyon hálás vagyok.

Hogyan látod magad mondjuk 10 év múlva, milyen itthon egy dúla jövőképe?

Hol is láthatnám magam? A szülőszoba, a tréningtermek, a vállalkozói tanácsadás hármasában. Szeretem a szerepeim és magam a szerepeimben. Imádok informálni, érzelmeket feszegetni, más nézőpontokat megnyitni, vitákat kezdeményezni, jelen lenni, napozni, kisbabákat ölelni és millió más újdonságot kipróbálni. Van egy szakmai bakancs listám, amin szerepel a könyvem megírása és tréningek tartása nagyobb létszámú csoportoknak, itthon és külföldön egyaránt, és van magán bakancslistám, amiről a tandem ejtőernyőzést emelném ki, meg szeretnék rendszeresebben lőtérre járni. Tíz év múlva még nagyon aktívnak látom magam, és abban hiszek, hogy addig kialakul a  dúlaság szakmásítása és nem csak megtűrtek, hanem szakmailag elismertek is leszünk a szakma és a társadalom szemében is, mert az, amit képviselünk egy felbecsülhetetlen érték. Egyszer egy TV-interjúban betelefonálós volt egy műsor és egy 80+-os nénit kapcsoltak be, aki elmondta, hogy neki mennyit számított, amikor a szülésében egy épp arra járó valaki megfogta a kezét, megsimogatta és bátorította. Ez ötven évig adott neki erőt a nehéz helyzeteiben. Ez itt a tét. Nem kicsi és nem könnyű a feladat, de az édesanyák édesanyái vagyunk nemcsak a szülőszobán, hanem az életben is. Falak, korlátok nélkül. Ehhez pedig minden áldást és segítséget megkapunk az égiektől és a földiektől egyaránt, a megfelelő helyen, a megfelelő időben, a megfelelő formában.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában