40 év a tökéletesség földjén – A Rush-opuszok

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. szeptember 4.

(becsült olvasási idő: 5 perc)

Mint a fehér holló, olyan ritka a rocktörténelemben, és egyáltalán a könnyűzene lassan száz éves történelmében olyan epizód, mikor egy-egy banda tagcsere és komolyabb botrányok nélkül, lényegében több évtizedre rúgó pályafutás során folyamatosan fejlődött, és lemezről-lemezre ugyanazt a magas minőséget hozta, kialakítva egy olyan saját soundot, mely ezer közül is felismerhetővé tette. Mindemellett pedig a tagok képessé váltak a hihetetlen elismertségtől, a kritikai és közönségsikertől függetleníteni magukat, és emberek maradtak egész zenei karrierjük alatt.

A Rush, mint zenekar, nincs többé. Bár hivatalosan nem oszlottak fel, a tagok nyilatkozataiból világosan érződik, hogy ez a történet véget ért, aki pedig még mindig reménykedett, azok számára a zenekar gitárosa, Alex Lifeson adott választ egy idén januárban készült interjúban: „A Rushnak tulajdonképpen vége van.” Jellemző rájuk, hogy hihetetlenül egységes történetüknek nem a zenekaron belüli hatalmi pozíciókért vívott harc, nem hangos zenei botrány, se nem művészeti ellentétek, se nem a pénz vetett véget, hanem az egyik tag, a dobos Neil Peart krónikus hátfájása, melyet Geddy Lee és Alex Lifeson tiszteletben tartott annyira, hogy azt mondják, ha nem képesek hárman kormányozni a hajót, akkor inkább örökre lehorgonyoznak.

A megbonthatatlan trió, balra Alex Lifeson, a dobok mögött Neil Peart, és jobbra Geddy Lee Forrás: setlist.fm

A szövetség

Ami ebből az egyébként szomorú történetből érződik, az a végtelen tisztelet, mely olyan ritka a pénzorientált zenei világban. A kanadai zenekar pályafutása során többször is olyan helyzetben került, amikor kénytelen volt emberileg támogatni az egyik zenekari tagot egy élettani krízis közepén, ebből talán a leghíresebb, és a nyilvánosság számára is legismertebb Neil Peart, a rocktörténelem egyik legelismertebb dobosának tragédiája, aki két éven belül elveszítette 19 éves lányát autóbalesetben, majd nem sokkal később felesége is elhunyt rákbetegségben, Peart lelkivilága pedig a szakadék szélére sodródott.

Bármely más bandában el tudom képzelni, hogy ilyen esetekben a zenésztársak egy másik dobossal vágtak volna neki, afféle session jelleggel a következő album, vagy turné munkálatainak, de a Rush más utat választott, ahogy általában is a kortársakhoz képest. Geddy Lee és Alex Lifeson „kreatív szabadságra” küldték a bandát, mondván addig nem folytatják Rush név alatt, amíg ezt nem tudják megtenni Neil Pearttel a dobok mögött. Hasonló lojalitás így hirtelen a rockzene történetében csak a Def Leppard kapcsán jut eszembe, amikor a nyolcvanas évek közepén dobosuk egy balesetben elveszítette az egyik karját, és az angol banda addig nem indult turnéra, míg Rick Allen meg nem tanult egy kézzel is dobolni.

A Rush ezzel a lépéssel is bizonyította, hogy igenis lehetséges, hogy egy zenekar kivonja magát a zeneipar elvárásainak nyomása alól, és képessé váljon embernek maradni, barátként, harcostársként fellépni, hisz ők is tudták, hogy a Rush hármójukról szól, ez az egység pedig megbonthatatlan.

Komplex, és ezerszínű diszkográfia

Komplex, és ezerszínű diszkográfia Forrás: www.sporcle.com

Zenei kreativitás

A másik fontos terület, ahol a Rush magasan kortársai fölé emelkedik. A progresszív rock keretein belül számtalan hihetetlen életművet produkált a szakma, elég, ha olyan neveket említünk, mint a Pink Floyd, a Yes, az Emerson, Lake & Palmer, vagy a King Crimson, de talán senki sem ötvözött annyi zenei hatást saját művészetében, és senki sem alkotott olyan egységes diszkográfiát, mint a Rush, ez pedig, ahogy fentebb is említettem, háromtényezős egyenlet volt.

A már említett Neil Peart Keith Moon, John Bonham és Bill Bruford nyomvonalán haladva, elképesztő dalszövegírói érzékenységgel áldatott meg, Geddy Lee rendkívül hangsúlyos basszusjátéka egész generációkra volt hatással, olyanokra, mint Cliff Burton a Metallicából, vagy a szintén legendás Iron Maiden-főnök Steve Harris, kiegészülve Alex Lifeson szerteágazó gitározási technikájával együtt megalkotta a progresszív rock etalonját.

A Rush képes volt arra, amire nagyon kevesen. A 19 stúdiólemez mindegyike hamisítatlan Rush-ízű, annak is kell lennie, mert a zenekar stílusa rendkívüli markáns és egyedi, de mégis mindegyik innovatív, izgalmas, és különbözik a másiktól, elkerülve az önismétlés hibáját. A kalandozós 2112, a rockos Moving Pictures, a szintetizátorral vastagon átszőtt Power Windows, a popos Roll The Bones, vagy az egészen heavy metalos alapokra épülő Vapor Trails önmagában is megmutatja azt a végtelen kreativitást, mely a három zenészből lényéből fakadt.

Esszencia

Beszélhetünk a Rush pályájában megbújó titkokról, de alighanem nagy titkok nincsenek. Ez a három zenész egész életében egyetlen dolgot akart csinálni, zenélni. Ezt akarták 1974-ben, első lemezük megjelenésekor, és ezt akarták 2012-ben, mikor kijött a Clockwork Angels című utolsó album, és alighanem ennél jobban nem lehet meghatározni sikereik és elismertségük mibenlétét, se nem megkérdőjelezni hitelességüket. Őket nem érdekelte a pénz, a hírnév, mindhármójuk csendes, nyugodt életet élt, mikor épp nem a színpadon állt, vagy a stúdióban dolgozott a legújabb dalokon.

Így aztán inkább nem beszélek, nem írok, beszéljen helyettem a kanadai trió halhatatlan zenéje, íme egy kis válogatás a Rush hibátlan lemezeiből.

2112 (1976)

Permanent Waves (1980)

Moving Pictures (1981)

Power Windows (1985)

Presto (1989)

Test For Echo (1996)

Vapor Trails (2002)

Snakes & Arrows (2007)

 

Tetszett a cikk? Akkor olvasd el ezeket is, és nyomj egy LIKE-ot, hogy ne maradj le a legújabb írásokról!

A királynő nyakékei – A 9 legjobb Queen-lemez

Öreg rocker, nem név rocker – A Billy Idol-jelenség Budapesten

Progresszor professzorok – A Pink Floyd legjava

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában