5 szuperhősfilm, ami valójában nem is az, és több annál

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. október 31.

Becsült olvasási idő 6 perc

A Marvel és a DC túlságosan nagy gazdasági gépezet ahhoz, hogy figyelembe véve a negatívabb hangvételű kritikákat, esetlegesen eltérjen a bevált recepttől, én pedig tökéletesen meg tudom érteni őket. Ha a filmjeik után fanyalognak is a népek, ez egyáltalán nem mutatkozik meg a mozipénztáraknál, az újabbnál újabb alkotások jól fialnak a konyhára, de nézzünk a szívünk mélyére, és úgy mondjuk azt, hogy nem érzünk esetükben önismétlést, és megfáradást.

Bevallom tisztességesen, a legutóbbi Bosszúállók film visszahozott számomra némi izgalmat, annyit persze nem, hogy tűkön ülve várjam a folytatást, de a szuperhősfilmek dömpingjének 10. évében végre mutatott valami egyediséget. Persze, nem merészkedett el a Watchmen, vagy a Sötét lovag szintjéig, nem is tudna, de végre úgy izgulhattam a hősökért, hogy tudtam, ezúttal nem biztos, hogy legyőzik a világ elpusztítására törő zsarnokot. Mindazonáltal, miután alapvetően kedvelem a szuperhős tematikát, ha annak értelme és mélysége is van, az egy kaptafára készülő képregénymozik miatt kezdtem el a zsáner rétegfilmjeinek felkutatásába. Ebből kaptok most ízelítőt, avagy íme 5 szuperhősfilm, mely valójában nem az, de ha mégis, akkor is túlmutat Vasemberen, vagy Amerika kapitányon.

A szuperhősfilmek reneszánszának 10. évében ideje megemlékezni a zsáner rétegfilmjeiről

A szuperhősfilmek reneszánszának 10. évében ideje megemlékezni a zsáner rétegfilmjeiről Forrás: pinterest.com

Az erő krónikája

Egy film, melyet nem igazán kedvelt a korabeli kritika, és mely már címében felvázolta, miről is szól majd pontosan. Klasszikus ébredéstörténetről beszélünk, három tinédzser jóbarát egy véletlennek köszönhetően emberfeletti képességekre tesz szert, a film pedig afféle áldokumentarista megközelítéssel (értsd: kézi kamerás felvételekkel) mutatja be számunkra, miként küzdenek meg ezzel. A film ezzel együtt korrekt allegóriaként is működik, a szuperhősképességekre történő ráébredés szoros párhuzamba állítható a felnőtté válással, a szereplők pedig ezt kitűnő érzékenységgel képesek átadni a nézőnek. Megjelenésekor megjegyezték a kritikák, hogy a film megszokott szuperhőspaneleket rendez újra, és kerekít ki azokból új történetet, ami mondjuk ki, igaz is, azonban éppen ez a mutatvány szükségeltetik ahhoz, hogy ne egy újabb színes kezeslábasba bújt hős szülessen a forgatókönyvírói műhelyben. Kevés film képes ilyen jól bemutatni, milyen hihetetlen terhet jelent az erő, és mennyire komplex lélektani folyamat megbirkózni egy ilyen félelmetes adománnyal. Az alkotás végső üzenete egyfajta áthallás Katsuhiro Otomo legendás Akirájával is, nem hiába a szerintem szándékos kikacsintás a film nagyot dörrenő fináléjával.

Az erő krónikája

Az erő krónikája Forrás: deviantart.com

A sebezhetetlen

Ez még abból az időből származik, mikor M. Night Shyamalan megfelelően volt képes szortírozni a saját ötleteit, Bruce Willis pedig nem mondott igent minden szembejövő ajánlatra. A végeredmény az egyik legjobb szuperhősfilm, persze megintcsak nem a tipikus módon. Shyamalan filmje tökéletesen eltolja a fókuszt a képregényfilmeknél megszokott pontokról, ezzel mintegy közelebb is hozva szereplőit, és a szuperhősvilágot a nézőhöz. A hosszú, kimért snittek, a türelmes történetvezetés, a két kiváló központi karakter ellentéte, látszólagos éledő barátsága, és párosuk kibontakozó drámája valami egészen érzékeny kompozíciót kölcsönöz a filmnek. Végre egy mozi, ahol a saját erejére ráébredő 30-40 éves ember számára nem logikus cselekmény a páncélba, és gumibugyiba bújás, ahol ez a férfi először saját és családja épségére gondol, és megrémül attól, ami a megváltozott körülmények közt rá várhat. Hihetetlenül árnyalt, mind a főhős, mind a gonosz alakja, a kettejük közti dinamika, a feszült beszélgetések önmagában is elvinnék hátán a filmet, pedig nem robban, és nem dől össze semmi (jó, azért mégis, de nem úgy), és nem záporoznak idegenek az égbolton nyílt fekete lyukból, a film és annak üzenete mégis hibátlanul működik.

A sebezhetetlen

A sebezhetetlen Forrás: www.bustle.com

Defendor – A véderő

Ismét egy igazán érzékeny alkotás. Peter Stebbings rendezése a mindig kiváló Woody Harrelsonnal a főszerepben ráadásul iskolapéldája annak, hogyha valaki komolyan gondolná, hogy szupererő nélkül hősködni próbál, miként tudna boldogulni ebben a szürke és kegyetlen világban. Főszereplőnk Arthur Poppington gyermekkori traumái hatására lényegében egy infantilis, 80-as IQ-val bíró felnőtt, aki elhiszi azt, amit a képregény lapjain látott, hogy elhivatottsággal, kitartással és bátorsággal meggyógyítható a világ, és kiölhető belőle a rossz. Arthur úgy működik, mint a szegény ember Batmanje, úgy küzd a bűn ellen, ahogy csak tud, bár a történet elsőre talán komédiának tűnik, valójában egy rendkívül keserédes és szomorkás dráma, mely ismételten képes teljesen új oldalakról is bemutatni a szuperhősléttel járó érzéseket és viszontagságokat. A nincstelen, és magányos Arthur számára egyszerre jelent terápiát, és menekülési utat saját kietlen valóságából, és mintegy metaforaként képes működni életünk függőségeivel kapcsolatban is. A film sajnos tudtommal el sem jutott a magyar mozikba, pedig egy ilyen rétegelt alkotás ennél nagyobb figyelmet érdemelne, ha másért nem, hát Woody Harrelson zsigerien tökéletes, és magával ragadó alakítása miatt mindenképpen.

Defendor - A véderő

Defendor – A véderő Forrás: imdb.com

Special

Nem csodálom, ha nem ismered ezt a kisköltségvetésű remeket, nekem is sok célzott böngészésbe került, míg ráakadtam. A leginkább sorozatokból (pl. Jóbarátok, Nevem Earl) ismert Michael Rapaport egy képregénykedvelő parkolóőr bőrébe bújik, aki gyógyszerkísérletre adja a fejét. A gyógyszert kifejezetten önbizalomhiány kezelésére fejlesztették ki, ám egy kellemetlen mellékhatásként a főszereplő Les esetében mindez olyan jól sül el, hogy emberünkből szuperhős válik. Persze, ezt csak Les hiszi, a gyógyszer ugyanis nem ad neki különleges képességeket, ám az ép eszét elveszi, ez viszont nem tartja vissza attól, hogy kedvenc olvasmányainak megfelelve kivegye a részét a bűn hajhászásából. A film e tekintve párhuzamban állítható a Defendorral, kiegészülve egy sor megkapó belső monológgal, emberközeli konfliktusokkal, és a kisember kilátástalan harcával, akit a világ újra és újra pofon vág, ő mégis megingathatatlanul megy tovább. Bizonyos jelenetek olykor megmosolyogtatók, de a finom humor mögött egy sokkal mélyebb mondanivaló lapul, valódi elgondolkodtató dráma egy végtelenül emberi történetbe ágyaza. Ebből a nézőpontból még biztosan nem láttad a szuperhősöket.

Special

Special Forrás: imdb.com

Thelma

A végére hagytam egy igazi skandináv remeket. A tetovált lány óta tudjuk, hogy az északiak nagyon értenek a hangulatteremtéshez, de ezt eddig jobbára vérfagyasztó krimikben mutatták meg. A Thelma tökéletesen kilóg ebből a sormintából, ismét egy klasszikus felnövés- és ébredéstörténet, ha párhuzamot akarok vonni, talán az X-Ment kellene idecitálnom. A rendkívül komor és baljós atmoszféra mögött láthatjuk, ahogy főszereplőnk időről-időre, külső ingerek hatására eszmél rá saját különleges képességeire, mely végeláthatatlan belső vívódásra kárhoztatja. Az erő krónikájához hasonlóan kitűnően működik a tinédzserek problémáinak allegóriájaként, ezúttal azonban egy másik oldalról, a szexualitás megismerése és kiteljesedése felől közelíti meg a problémát, de ennél több mindenről is beszél. A szülői elfogadásról és szigorról, szülő és gyermek kapcsolatáról, a hit mindent behálózó erejéről olyan feszült karakterkapcsolatokkal, hogyha megnézed Joachim Trier remekét, alighanem többet nem lesz kedved még játékból sem szuperhősgúnyát húzni.

Thelma

Thelma Forrás: theverge.com

 

Tetszett a cikk? Akkor olvasd el ezeket is, és nyomj egy LIKE-ot, hogy ne maradj le a legújabb írásokról!

Felesleges feldolgozások esete, avagy 8 példa, miért jobb az eredeti

A Casting-átok, avagy 7+1 totálisan elrontott szereposztás

Hidegháborús paranoia a mozivásznon – Szörnyek, ufók, vörösök

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában