A nyugdíjas színészóriás – Búcsú Daniel Day-Lewis-tól

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. augusztus 23.

// Kategória Tárlat

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

Daniel Michael Blake Day-Lewis zseni. Zseni és példakép. Pályafutása és alakja olyan szűk keresztmetszetét adja a szorgalom, a tehetség, és a tudatos, jól átgondolt karrierdöntések halmazának, mely bátran kijelenthető, párját ritkítja. Egy világban, ahol Anthony Hopkins Odin szerepében bohóckodik, Al Pacino önmagát játssza egy filmnek is nehezen nevezhető Adam Sandler-agymenésben, Robert de Niro pedig böfögős-fingós poénokkal operál Zach Effron oldalán, az idén nyugdíjba vonuló Day-Lewis zsenije monolitként magasodik a többiek fölé.

Amikor tavaly nyáron Daniel Day-Lewis bejelentette visszavonulását a színészettől, meglepően kevés visszhangja akadt a döntésének. Talán mindenki sejtette, hogy egyszer eljön ez a pillanat, talán mindenki számított is rá, talán az a pálya, az az elhivatottság, és az a személyes hitvallás, mely karrierje alatt jellemezte, eleve determinálta, hogy pályája zárása is olyan lesz, mint maga a karrier. Dolgos és csendes.

Utolsó filmjében, a Fantomszál szabójaként

Utolsó filmjében, a Fantomszál szabójaként Forrás: clevelandscene.com

A kezdet, mely meghatároz

Az 1957-ben Londonban, viszonylag idős szülők gyermekeként született Day-Lewis későbbi munkamódszerét már egészen kisgyermekként kénytelen volt megalapozni. Gyerekkorában sokszor előfordult, hogy a zsidó származású fiú a dél-londoni gyerekbandák célpontjává vált, piszkálták, nem ritkán megverték, ám ő nem úgy reagált, ahogy az abban az életkorban megszokott lenne. Úgy gondolta ugyanis, hogy a zaklatásokat nagyobb eséllyel előzheti meg, ha felveszi a zaklatók stílusát, kvázi beépülve közéjük.

Így aztán nagyon hamar, és teljesen tudatosan megtanulta az utcai szlenget, a gyerekbandák nyelvét, valamint az utcai modort, és elérte, hogy elfogadják, vagy még inkább bevegyék a soraikba. Az már más kérdés, hogy épp emiatt aztán egy sor bolti lopással kapcsolatos ügybe keveredett, és nem ritkán került bajba fiatalkori lázadása nyomán, de ez az élmény akaratlanul is egy életre meghatározta jellemét.

Korai karrier, és útválasztás

Általában, ha Day-Lewis pályája szóba kerül, a korai korszakot nem igazán emlegetik, pedig, ahogy minden kezdő, ő is számtalan nagyköltségvetésű és híres filmben tűnt fel, kisebb-nagyobb mellékszerepekben. Ott volt pl. a Richard Attenborough által rendezett Gandhi, mely végül szintén egy elsőfilmesnek, a főszerepet alakító Ben Kingsley-nek hozta meg az Oscar-szobrot, de feltűnt az 1984-es A Bounty című alkotásban is egy sor, akkor már híresnek számító színész mellett, mint Anthony Hopkins, Liam Neeson, Mel Gibson, vagy épp a színészkirálynak is nevezett Sir Laurence Olivier.

A korábban megzabolázhatatlannak tűnő Day-Lewis végérvényesen megtalálta élete célját, és azt a hivatást, melyben kiteljesedhet, és a 80-as évek közepén két film is akadt, melyben már komolyan felfigyeltek tehetségére, és szorgalmára. Ezek voltak Az én szép kis mosodám, és a Szoba kilátással. Az önmagához egyre szigorúbb feltörekvő színész ekkor megkapta a Milan Kundera regényéből készülő A lét elviselhetetlen könnyűsége című film főszerepét. Day-Lewis visszanyúlt gyermekkori élményéhez, a dél-londoni utcákon történtekhez, és egy közel sem új, ám egészen radikális módszerhez folyamodott, hogy minél közelebb kerüljön a szerephez. Megtanult csehül.

Az Apám nevében című filmben, Pete Postlethwaite partnereként

Az Apám nevében című filmben, Pete Postlethwaite partnereként Forrás: filmaffinity.com

A „method acting” királya

A method acting nem Day-Lewis találmánya, de ő volt az, akinek hatására szélesebb körben elterjedt, noha jóval az ő pályája előtt már olyan nevek alkalmazták, mint Marlon Brando vagy Jason Robards, ellenben senki sem fejlesztette olyannyira tökélyre, és senki sem merült el olyan mélyen saját szerepeiben, mint ő. Talán ő maga sem gondolta volna, hogy éppen ez lesz, mely alapjában határozza majd meg a pályáját, és saját legendáját.

1989-ben jött A bal lábam című film, melyben a testi fogyatékos Christy Brown szerepe meghozta neki első Oscar-díját, melyet aztán egyedülálló módon további kettő követett. A szerepe kedvéért még a forgatási szünetekben sem volt hajlandó felállni a tolószékből, csak akkor evett, ha valaki megetette, és még az összefüggő beszédet sem használta, hiszen az általa életre keltett figura sem volt képes rá.

Következett Az utolsó mohikán, melynek előkészületi időszakában hat hónapon át kizárólag azt ette, amit az erdőkben, tavaknál vadászott és halászott, a New York bandái esetében Hentes Bill szerepéhez kitanulta a hentesmesterséget, és olyan ruhákban járt, mint az ábrázolt kor emberei, aminek következtében súlyos tüdősgyulladást is kapott. Az Apám nevében című film egy börtönben játszódott, ezért felkészülésként egy cellában élt börtönkoszton, A salemi boszorkányok készítése alatt pedig egy fakunyhóban élt víz és gáz nélkül az adott kor viszonyainak megfelelően, ráadásul ő maga építette a házat is.

Sokak számára talán fanatizmusnak, vagy túlzásba vitt szenvedélyességnek tűnik, de Day-Lewis végtelen perfekcionizmusát látva számomra inkább a mérhetetlen szakmai alázat vetül ki a szerepek ilyetén megformálásában. Day-Lewis sosem szeretett kevesebbet adni a tökéletesnél.

Díjözön

Pályafutása során három alkalommal nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-szobrot, négy BAFTA-díjat, és két Golden Globe-ot vitt haza, a legrangosabb filmes díjat A bal lábam, a Vérző olaj és a Lincoln című filmekért kapta. Megkapó látni a színészóriás arcán a meghatódottságot az Oscar-gálán, mikor utóbbi filmért átveszi a szobrot, számomra ez közvetíti azt a szakmai alázatot, szerénységet, és jó értelemben vett egyszerűséget, mely egyébként is árad minden egyes nyilatkozatából, és mely ma, amikor Hollywood a csillogásról és botrányokról szól, olyan ritkaság, melyet meg kell becsülni, és mely annyira hiányozni fog a szakmából Day-Lewis távozásával.

Egyedülálló módon három férfi főszereplői Oscar-díj 1989-ben, 2007-ben, és 2012-ben

Egyedülálló módon három férfi főszereplői Oscar-díj 1989-ben, 2007-ben, és 2012-ben Forrás: independent.com

Külön tisztelet neki azért, mert tudta, hol a vége, tudta, mikor kell abbahagyni, noha biztos vagyok benne, ha még húsz évig a pályán marad, sem vállal el akármit. Day-Lewis olyan üde színfolt volt a mai modernkori amerikai filmgyártás közegében, mely tökéletes ellenpontja a bulvármagazinok tematikáinak, és mely éppen ennél fogva színészek egész elkövetkező generációinak szolgálhat példaként arra, miként kellene értelmezni ezt az ősi mesterséget, hogyan illenék kezelni a hírnevet, és milyen szorgalom, és szakmai alázat szükséges hozzá, hogy valaki harminc éven át úgy maradjon a csúcson, hogyha a neve említésre kerül, nem a szagos botrányokra asszociál a hallgató, mindössze elismerősen bólogat maga elé, mondván, „igen, Daniel Day-Lewis”.

Ennyi, neve mellé nem kell jelző, mert már maga a neve is sugall mindent, amit jelentett és képviselt. Mi csak annyit üzenhetünk neki, egyszerűen és csendesen, ahogy ő szokta: köszönjük, mester, és jó pihenést!

 

Tetszett a cikk? Akkor olvasd el ezeket is, és nyomj egy LIKE-ot!

Az M. Night Shyamalan-féle filmes evolúció

7 lépcsőfok, avagy így lesz rocksztárból balett szerző

Zsugori Hollywood, avagy az igazi esszencia megspórolása

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában