Gyerekek a mészárszéken – Néhány szó a Sztálin halála című filmről // Ecto:[Polis]

Gyerekek a mészárszéken – Néhány szó a Sztálin halála című filmről

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. május 11.

// Kategória Tárlat

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor először láttam a rendkívül kreatív, Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című korai Kubrick-filmet. Egy kukkot se értettem belőle, de az világos volt, hogy a film cselekményének óriási tétje van, mégis a párbeszédeken leginkább csak nevetni lehetett, ez a furcsa összeegyeztethetetlenség pedig számos kérdést vetett fel bennem, melyeket akkoriban még meg sem tudtam fogalmazni.

Amikor aztán terítékre kerültek olyan kiválóságok, mint az Amikor a farok csóválja, a Harcosok klubja, a M.A.S.H., a Dogma, az Amerikai szépség, vagy épp Sasha Baron Cohen néhány filmje, rá kellett jönnöm, hogy a vallás, a társadalom, vagy épp a politika viszontagságaira és ellentmondásaira maró gúnnyal, és ironikus túlzásokkal reagáló filmek bármikor jó kedvre tudnak deríteni, miközben szinte észrevétlenül gondolkodtatnak el.

Oroszország nem sokat töprengett, hamar tiltólistára tette a filmet

Oroszország nem sokat töprengett, hamar tiltólistára tette a filmet Forrás: gallsource.com

A magam részéről mindig is az intelligens vígjátékokhoz vonzódtam, az altesti humorban tobzódó Adam Sandler-nyomvonalat követő filmeket pedig igyekeztem elkerülni, de egy jó filmszatíra még egy klasszikus Bill Murray-filmnél is többször képes mosolyt csalni az arcomra, leginkább azért, mert amit és ahogy parodizál, az szinte mindig több réteggel bír, és jóval nagyobb területet érint, mint ami elsőre feltűnik. Épp ez a különleges rétegzettség az, ami miatt olyan nagyon nehéz jó szatírát forgatni. A fekete komédiák, és az igazán ütős helyzetkomikumokon alapuló vígjátékok sem egyszerűek, hiszen kizárólag akkor működnek, ha a poénok megfelelően logikusak és időzítettek, egy szatírának azonban minden képkockáját ezen elv mentén kell felépíteni, hogy megfelelő kohéziója legyen. Ez pedig borzalmasan nehéz feladat, és nem is sokan vállalják be, mondhatni mostanság fehér hollóként üdvözölhetünk egy-egy ilyen típusú alkotást.

Éppen ezért örültem meg, mikor először olvastam a Sztálin halála című filmről. Minden együtt állt ahhoz, hogy itt végre jól lakassam filmszatírákra kiéhezett mohó étvágyamat, ráadásul a II. világháború utáni egyetemes történelem kedvelőjeként igazi csemege lehet egy olyan ellentmondásos történet, amely az orosz diktátort és korának szovjet propagandagépezetét készül pellengérre állítani. Épp emiatt, már a címet ismerve megfordult a fejemben, hogyha ez nem orosz film, akkor Oroszországban nagyjából tabunak számít majd, az alkotók pedig felkészülhetnek rá, hogy még bemutatás előtt viták egész sorát generálja majd témaválasztásának hála. Az előrejelzés bejött, a filmet annak rendje és módja szerint betiltották a nagy testvér országában, az egyik vakmerő és bátor moszkvai mozit pedig, mely a tiltás ellenére vászonra küldte a filmet, átszámítva közel másfél millió forintra bírságoltak, pedig még Vladimir Putyin is lenyilatkozta, hogy a maga részéről vélhetően meg fogja tekinteni a filmet. Kell-e ezeknél jobb ajánlólevél, hogy tűkön ülve várjam a bemutatót.

Jeffrey Tambor és Simon Russel Beale, mint Malenkov és Berija

Jeffrey Tambor és Simon Russel Beale, mint Malenkov és Berija

A rendező, a nevének hangzása ellenére skót származású Armando Iannucci, nem mozog idegenül a vígjátékok és szatírák eszköztárán belül, elég hacsak a 2009-es Egy kis gubanc című fekete komédiára gondolunk, de több politikai sorozatban és rádiójátékban is közreműködött már karrierje során, így tehát igazán avatott kézzel nyúlt a Sztálin halálát követő hatalmi harcok ábrázolásához. A középkorú rendező egyébként is túlságosan régóta van a pályán ahhoz, hogy tudja, mi fán terem a jó film, és nagy örömömre pontosan eltalálta azokat a nagyon finom határvonalakat, melyek megkülönböztetik a jó szatírát az izzadságszagú erőlködéstől. A Sztálin halálában végül minden a helyére került, a karaktereket életre keltő színészeknek, a hangulatnak, a korszellemnek, és a sztálini diktatúra eltúlzott ábrázolásának hála kifejezetten élvezetes és emlékezetes alkotás született.

A film eleve bődületesen erősen nyit, ahogy a rendező a nagyfőnök halála előtti vacsorán játszadozó, és a népírtáson viccelődő gyerekekként festi le a szovjet totalitárius birodalom legnagyobb hatalommal bíró vezetőit, és rögtön elválik az is, hogy bár előzetesen számomra igen elképzelhetetlen volt pl. Steve Buscemi Nyikita Hruscsov szerepében, akárcsak társai, ő is tökéletes választásnak bizonyul. Simon Russel Beale a gőgös, és talán leginkább hatalomittas Berija szerepében tündököl, a kissé együgyű, döntésképtelen Malenkovként Jeffrey Tambort láthatjuk, mindketten önállóan is elvinnék a hátukon a produkciót, épp úgy, ahogy az örökös töprengőnek ábrázolt Buscemi Hruscsov szerepében. Mindenképpen idekívánkozik még a Zsukov marshallként nyúlfarknyi ideje alatt is brillírozó Jason Isaacs, a remegő, de a végletekig Sztálin-hű Molotovot életre keltő Michael Palin is. A színészek közt kitűnően működő kémia eredménye, hogy az előbb a legfőbb vezér életben maradásáért, aztán haláláért remegő, és a hatalmi játszmákba feledkező társaság végig kettős érzetet kelt a nézőben, hisz sosem tudjuk, most éppen megölelik, vagy agyonlövik-e egymást.

Steve Buscemi, mint Hruscsov, és Michael Palin Molotov szerepében

Steve Buscemi, mint Hruscsov, és Michael Palin Molotov szerepében

A sztálini szovjet diktatúra rémuralmában mindennapos képtelenségek tökéletes ábrázolása a film, és ez már az első negyedórában nyilvánvalóvá válik, amikor egy rádióban élőben játszott hangverseny annyira megtetszik Sztálinnak, hogy másolatot kér róla. Mikor a rendező rájön, hogy olyan nem készült, visszaparancsolja a nézőket és zenészeket a terembe és a színpadra, és újra eljátszatja velük a darabot, mert a legfőbb vezérnek nem lehet nemet mondani, és ez csak egy az adott rendszerben az átlagpolgárokat sújtó igazságtalanságok közül. Miközben Ianucci bemutatja nekünk, milyen lehetett az ötvenes évek Szovjetuniójában élni, az embert valami furcsa, megmagyarázhatatlan balsejtelem fogja el, hogy ez talán nem csupán irónia, talán ez valami, ami vészesen közel áll a valósághoz, és erről sajnos több korabeli beszámoló tájékoztat, mint amennyire az ember kíváncsi volna.

A propaganda ereje, és a katonaság, valamint a Berija vezette NKVD egyenruhásai keltette általános félelem és gyanakvás, a Molotov karakterén keresztül bemutatott párt és elvhűség bár mind-mind komikusnak hat, felmerül a kérdés, vajon mennyiben túlzás? Ahogy például a külügyminiszter deportált, majd szabadon engedett feleségéhez, Polinához viszonyul, tökéletes leképeződése annak a gátlástalan népbutításnak, melyet a sztálini rendszer elvárt és megkövetelt a hatalom gépezetétől, és mely olyan jól működött a gyakorlatban, hogy sokan még a szibériai mezőkön, a hóban vacogva is vezérüket éltették.

Jason Isaacs alakítja a legendás Zsukov marshallt

Jason Isaacs alakítja a legendás Zsukov marshallt

A film végig magas fordulatszámon pörög, no persze ne tessék a Halálos iramban tempóját várni, de kétségtelen, hogy a feszült, és egymás manipulálásának szándékával átitatott párbeszédek nem is feltétlenül engedik a nézőnek, hogy minden be- és kiszólást, minden poént nyugodtan megrágcsáljon, így az ízek élvezete érdekében mindenképpen ajánlatos még legalább egyszer megtekinteni, és elmerülni a világában. Iannucci dicsérete, hogy a film nem zeng költői igazságokat, nem ítélkezik, csak bemutat, nem akarja elmismásolni a borzalmas eseményeket, és a hatalomért marakodó kutyákat sem ideologizálja. A maga teljességgében mutatja be egy végtelenül groteszk és bizarr szeletkéjét a világtörténelemnek, és teszi mindezt jó szatíra módjára, így miközben jóízűen nevetek az abszurd párbeszédeken, időről-időre eszembe jut, hogy ez a kor valóban létezett, a szereplők hús-vér emberek, akik úgy estek egymásnak és ítélkeztek több tízmillió ember sorsa felett, mintha csak a hétvégi futballeredményeket vitatták volna meg.

Fontos film, kétségtelen több ilyen volumenű alkotásra lenne szükség, de sajnos az a tény is tagadhatatlan, hogy nem olyan világot élünk, melyben erre az emberek felkapják a fejüket. Az ingerküszöb olyan magasan van, amit egy intelligens szatíra már képtelen átugrani, ráadásul az sem segít neki, hogy egy olyan kort ábrázol, melyet kevés ma is élő ember tapasztalt meg a saját bőrén. Míg dr. Strangelove paranoiája a hidegháborús félelem reflexiója volt a hidegháborúban, addig a Sztálin halála csupán egy jó film 2018-ban, mely minőségében mindenképpen és jólesőn emelkedik ki a képregényfilmes folytatások piacából.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában