Jubilál a varázslótanonc, avagy tíz éve jelent meg magyarul az utolsó Harry Potter-kötet

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. május 9.

Rovat Tárlat

Hozzászólás Nincs

Címkék

Időről-időre menthetetlenül felbukkan a szórakoztatóirodalomban egy-egy szerző egy történettel, melynek hála aztán az egyre apadó eladási mutatók korában is úgy terjed el az olvasási kedv, mint valami vírus. Számtalan ilyen példát tudunk sorolni a Gyűrűk Urától kezdve a Da-Vinci kódon át az Alkonyat és Szürke Ötven Árnyalata-könyvekig.

Hogy ezek a kötetek pusztán irodalmi értéküknél fogva megérdemlik-e a milliós eladott példányszámot, és a heves vitákat, melyeket a kritikusok és olvasók körében generálnak, nos, sokszor alighanem a mérhetetlen médiatámogatás mögött csupán üres panelek sorakoznak, melyeket erőltetetten olyan témákkal töltenek meg a szerzők, amik jelenleg kellő érzékletességgel találják telibe a célközönség ízlésvilágát, ahogy az például legutóbb E. L. James borzalmas regénytrilógiája esetén is történt, és bizony ez elég is hozzá, hogy egy-egy magát írónak képzelő kontár kitömje a zsebeit.

Akadnak olvasmányok, melyek még képesek divatot teremteni

Akadnak olvasmányok, melyek még képesek divatot teremteni Forrás: www.mycity-web.com

Alkalomadtán azonban megérdemelt az a bizonyos felhajtás, és tekintve, hogy tulajdonképpen jubileumot ünneplünk, röviden emlékezzünk is meg a szórakoztatóirodalom egyik legnagyszerűbb és legünnepeltebb diadalmenetéről, mely a fél világgal újra szerettette meg újra az olvasást. Bizony, idén tíz éve, hogy magyar nyelven is lezárult a fogalommá lett varázslótanonc, Harry Potter hétkötetes története.

Alighanem azok, akik azt állítják, hogy a széria nem több mint egy buta ifjúsági fantasy, habakukkokkal, meg abrakadabrákkal, sárkányokkal meg koboldokkal, varázslókkal, meg trollokkal, furcsa nevű lényekkel és eszközökkel, gyanítom maximum a filmadaptációkból láthattak néhány kockát, vagy már eleve ellenérzésekkel tekintenek az olyan történetekre, melyek mögött indokolatlannak tűnő hypehadjárat áll.

Harry Potter története ennél jóval több, és bár több ifjúsági fantasy is akad, amely az évek során tömegeket mozgatott meg – legyen szó Darren Shan Vámpírtörténeteiről, Rick Riordan Villámtolvaj-sorozatáról, vagy épp az Éhezők viadala- és az Útvesztő-ciklusról – de olyan kultikus státuszba egyik sem tudott emelkedni, mint Harry és barátai több ezer oldalt felölő fordulatokkal teli sztorija.

Pedig, ahogy az lenni szokott, a később már-már mesébe illő történet meglehetősen nehézkesen indult, az eredeti kéziratra több tucat elutasítás érkezett, olykor egészen banális okokra hivatkozva, míg végül egy irodalmi ügynöknek hála az egyik kiadó 4000 dollárért fizetett érte, és alighanem még csak nem is sejthette, milyen aranytojást tojó tyúk került a kezei közé. A regény végül 1997 júniusában jelent meg, miközben írója, Joanne Rowling épp franciatanárként dolgozott, és még ugyanabban az évben a Harry Potter és a bölcsek köve elnyerte a 9-11 éves korosztály British Book Awards-díjat, melynek hála az eladások igen hamar megsokszorozódtak, három év múlva pedig a Warner Brothers megvásárolta a könyvek megfilmesítési jogait.

A sorozat első kötetének legelső kiadása, itt még egyértelműen jelezve a célközönséget

A sorozat első kötetének legelső kiadása, itt még egyértelműen jelezve a célközönséget Forrás: hubwav.com

A regény az elkövetkező 2-3 évben nagyjából egy tucat különböző díjat gyűjtött össze, és bár a kiadó tartott tőle, hogy egy nő által jegyzet kötet nem fogy majd megfelelően (ezért került a borítóra a rövidített, J. K. Rowling név), ám a 2007 közepén megjelenő befejező kötet esetében már csak az előrendelések milliós nagyságrendet értek el, az ifjú varázsló története pedig kitalálóját az egyik leggazdagabb nővé tette.

Ha azt kutatjuk, mi emelhette be a Harry Potter-történeteket az irodalom halhatatlanjai közé, miért kelt el belőle közel 500 millió példány világszerte, nos, a magam részéről mindig is Rowling tűpontos arányérzékében leltem meg a választ. A történetek közös jellemzői, hogy bár varázslótanoncokról, és mágiáról mesélnek nekünk, mégsem fulladnak gyermekded mesékbe, mert írójuk képes volt magát ezt a mágikus, rejtelmes fantáziavilágot és annak szereplőit is felnőttként kezelni, valamint folyamatosan tágítani azt a rendkívül magával ragadó atmoszférával felruházott közeget, melyben aztán korosztálytól függetlenül bárki képes volt jól érezni magát. A fiatalabb generációk megkapták a varázslatot, a tinédzserek a jól kezelt, és jól adagolt humort, a finom baráti kapcsolatok és bimbódzó szerelmeket, az idősebb korosztály a meghökkentő fordulatokat és csattanókat, miközben tulajdonképpen Rowling semmi mást nem tett, mint már létező paneleket felhasználva, újrahasznosítva és kibővítve ábrázolta az emberiség eredendő problémáját, a jó harcát a gonosz ellen.

Mindehhez pedig kitűnő arányérzékkel nyúlt a karakterekhez is, ebben egyébként talán épp a címszereplő lóg ki kissé a sorból, azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy egy gyermek, aki ennyi traumán megy keresztül, végül semmiféle deviáns viselkedésformát sem mutat, hite pedig ugyanolyan töretlen marad a kudarcok, és veszteségek során át is, de talán épp ez az, ami miatt Harry Potter olyan eszményi hősképpé tudott válni, mint egy köpenyes igazságosztó. Ott van aztán ez a különös háromszög, benne Hermione Granger, aki tudálékos, stréber hozzáállásával ugyanolyan archetípusa egy átlagos általános iskolai tanulónak, ahogy Ronald Weasley a maga csetlő-botló csúnyácska figurájával, akinek béna baklövésein olyan jókat tudunk derülni. Olyan karakterekről beszélünk, akikkel mindannyian találkozhattunk általános iskolai évfolyamunkban, osztálytársaink közt, és bár alakjuk ennélfogva sztereotípiákból táplálkozik, mégis hiába a mágia és a varázslat körítése, éppolyan gyerekek ők, amilyenek mi voltunk, vagy akik közt mi magunk nőttünk fel.

Az írónő és a közönségkedvenc Pitont alakító Alan Rickman

Az írónő és a közönségkedvenc Pitont alakító Alan Rickman Forrás: www.independent.co.uk

A felnőtt karakterek sincsenek kevésbé eltalálva, az örök és megingathatatlan pártfogó, Dumbledore, akiből árad a gyermekek és saját hivatásának szeretete, feltétlen elköteleződése az általa irányított iskola felé, és tisztelete, mellyel a mágiához viszonyul. Perselus Piton, aki számomra mindig is a teljes regényfolyam legszimpatikusabb és legizgalmasabb szereplője marad, és aki egy fájdalmas és beteljesületlen szerelem tragédiájából felépülve igyekszik a háttérből segítségére lenni Potternek. Az a Piton, aki nem kér elismerést a tetteiért, sem feloldozást, akit nem érdekel, ki milyennek ítéli meg, csak megy tovább konokul a saját maga választotta úton.

Bár a regények persze szolgálnak nem kevés válasszal Voldemort motivációira vonatkozóan, mégis a nagyúr az, aki talán mindközül a legkidolgozatlanabbnak tűnik, az őt fűtő gonoszság és féktelen gyűlölet kissé egysíkúvá teszi a karakterét, de arra tökéletes, hogy éles kontrasztot képezzen nem csak Harry Potter alakjával, hanem a jóért, az iskoláért, és egymásért küzdő barátok, tanulók, tanárok és varázslók elszánt és megingathatatlan csoportjával.

A regényfolyam a maga több ezer oldalán temérdek egyetemes társadalmi problémát is érint, és boncolgat közvetve, vagy közvetlenül, és ez egy ifjúsági fantasy esetében a 90-es évek végén még nem volt feltétlenül törvényszerű. Eleve rendkívül sokrétű a könyvek humora, a már-már alpári viccelődéstől kezdve a groteszk helyzetkomikumokig szinte minden megtalálható, amiben a könyveket lapozó különböző generációk megtalálják az őket jókedvre derítő sorokat. Rowling rendkívül érzékenyen nyúl a szereplők fejlődéséhez, Harry, Hermione és Ron a szemünk előtt válik gyermekből tinédzserré, majd az egyre zordabb események hatására szinte felnőtté érnek az utolsó kötetre. Olyan változások ezek, melyeken mindannyian keresztülmentünk, így minden egyes állomásban magunkra ismerhetünk bennük.

Rowling különböző erkölcsi, politikai és vallási kérdéseket is érint a sorozatban, a sárvérűek és aranyvérűek közti vitára tekinthetünk a rasszizmus allegóriájaként, a Mágiaügyi Minisztériumban történtek, különösen Dolores Umbridge megjelenése bemutatják a korrupció és a propaganda már-már orwelli szintjét, és tulajdonképpen minden könyvben visszatérő motívum a halál, és a szereplők viszonyulása az elmúláshoz, akár saját sorsukon, akár családtagok, vagy közeli barátok és pártfogók sorsán át.

Elképesztő sorban állás kevéssel a sorozatot lezáró kötet megjelenése után

Elképesztő sorban állás kevéssel a sorozatot lezáró kötet megjelenése után Forrás: wikipedia.hu

A regény népszerűségének – ahogy ez pl. Dan Brown Da Vinci-kódjánál is világos – minden bizonnyal kifejezetten jót tett, hogy a katolikus egyház a szériát egyszerűen okkultista reklámanyagnak nevezte, ahol fehér és fekete mágia áll szemben egymással, és ahol Isten mindenhatóságának semmiféle szerep sem jut. Az egyház tartott tőle, hogy a könyvek rossz hatással lesznek a fiatalabb és befolyásolhatóbb fiatal generációkra, noha persze még a felvetés is nevetséges, de Rowling ezekre a vádakra is képes volt rendkívül intelligens módon reagálni, ha neki szegezték a kérdést, és rávilágított arra a nyilvánvaló tényre, hogy Harry Potter története nem több annál, aminek ő maga is szánta: mese, mely képes kizökkenteni a hétköznapok sűrű forgatagából, elvarázsolni magával ragadó világával, kikapcsolni és szórakoztatni.

A Harry Potter történetek legnagyobb tette mégsem a kitűnő és fordulatos történtvezetésben, a karakterei fejlődésében, vagy az ábrázolt világ részletességében rejlik, hanem abban a tényben, hogy ez a tökéletes arányérzék szó szerint elvarázsolta a világot, és egy folyamatosan fejlődő technológiai kor közepette is arra ösztönözte az embereket, hogy újra olvasni kezdjenek. A kötetek megjelenése előtt legalább akkora sorok tekergőztek a könyvesboltok előtt, mintha az emberek a legújabb videójátékokra, vagy épp a Star Wars legújabb részének bemutatójára vártak volna. Fiatalok és idősek olvasták Rowling vaskos köteteit a metrón és a villamoson egyensúlyozva. Amennyiben pedig valaki afféle belépőolvasmányként képes elmerülni Harry Potter és barátai történetében, talán később nagyobb eséllyel vesz a kezébe egy Legyek Urát, egy 1984-et, vagy egy Malevilt, ha pedig így tesz, egy olyan belső világot ismerhet meg, melyhez jó esetben haláláig ragaszkodik majd.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában