Mesterséges intelligenciákról dr. Mérő László professzor szemén át

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. június 22.

Rovat Tárlat

Hozzászólás Nincs

Címkék

Ha tudósokról és hiteles szakemberekről beszélünk, Magyarországon az első ötben még mindig felvillan számomra dr. Mérő László neve. Az egyedi elméleteiről és kitűnő könyveiről is ismert matematikussal és pszichológussal meglehetősen régi munkakapcsolatban állunk, különböző előadások alkalmával évek óta együttműködünk, ezalatt számtalan problémát érintettünk, és a nagyközönség elé tártunk, de a legizgalmasabb talán most került terítékre a jövőnket meghatározó mesterséges intelligenciák témájában.

Elfogult vagyok, de úgy vélem, ennyit igazán megengedhetek magamnak, és igen, lenyűgöz, hogy a jóságos nagypapa fizimiska mögött micsoda elképesztő tudás, és ötletgyár lapul, és hogy mennyire könnyedén tud egyébként végtelenül komplex és bonyolult témákat is úgy magáévá tenni, aztán pedig lefordítani az átlagember nyelvére, hogy az tartalmi összetevőiből és mondanivalójából semmit se veszítsen.

Mint mindig, ismét telt ház

Mint mindig, ismét telt ház Fotó: Odrobina Tamara

Márpedig most érzékeny volt a téma, és összetett, efelől ne legyen kétségünk. A mesterséges intelligenciakutatás egyetlen fogalomban összegez mindent, amiben az ember a saját fajának jövőjét tekintve reménykedik, és amitől retteg. Reméljük, hogy eljön az a korszak, amikor számtalan idegőrlő tevékenységtől megszabadulunk az intelligens gépeknek és szoftvereknek hála, de ugyanakkor tartunk tőle, vajon ez mennyiben formálja át az életünket, mennyiben alakítja át személyes és közösségi tereinket, és vajon hasznosulása rövidtávon vagy hosszútávon is megmutatkozik, és előnyére válik-e az emberiségnek.

Fontos leszögezni, hogyha mesterséges intelligenciákról beszélünk, akkor nem egy sci-fibe hajló témát érintünk, valamit, ami írók és futurológusok, fizikusok, matematikusok és mérnökök agyszüleménye. A mesterséges intelligencia már nem a jövőt jelenti, pontosabban nem csak a jövőt jelenti, hanem a jelent is, itt van velünk, kézzelfogható valóság, melynek tényével – essen bár jól, vagy rosszul – jobb, ha mindenki elkezd megbarátkozni. Robotok, önműködő autók, orvosi diagnosztikai eszközök, és fordítóprogramok már-már olyan cikkek, melyekkel mindennapjainkban is találkozhatunk, és melyek már most formálói élettereink egy részének.

A Professzor Úr állást is foglalt a kérdésben, vajon pl. az önműködő autók miért nem terjedtek el jobban napjainkban, melynek mozgatórugójaként nem technikai akadályokat jelölt meg, hiszen bár a sajtó nemrég is hangos volt egy önműködő autó okozta halálos gázolástól, egy MI még így is kevesebb kárt és balesetet okoz, mint egy ember. Nem, az elterjedés akadálya sokkal inkább a megfelelő jogi szabályozás teljes, vagy részleges hiánya, amiben lehet igazság. Amennyiben egy MI okoz balesetet egy emberrel szemben, legyen szó koccanásról, vagy esetleg nem halálos erejű gázolásról, és a közlekedési szabályokat az MI szegte meg, kit terhel a felelősség, miként fizet a biztosító, ki ellen tegyünk feljelentést? Megannyi megválaszolatlan kérdés, melyek megválaszolásához csak egy rendkívül összetett és szerteágazó jogi szabályozással van lehetőség, a kérdés, hogy melyik társadalom, melyik ország az, és főleg melyik kormány, amely felelősséget mer vállalni egy ilyen háttér kiépítéséhez.

A megszokott szett, farmer és fekete póló

A megszokott szett, farmer és fekete póló Fotó: Odrobina Tamara

A nagy kérdés azonban, mely az ember legsötétebb, saját életére vonatkozó félelméből ered, inkább az, hogy mi lesz az emberi munkaerővel az MI-k térnyerése után? Mi emberek nem szeretjük feleslegesnek érezni magunkat, az életünket kell, hogy hajtsa egy cél, ám a mesterséges intelligenciák megjelenése és elterjedése bizonyos szakterületeken épp ezt a célt fenyegeti, mely nem egyszerű elhatározás, hanem az a funkció, melynek hatására étel került az asztalra. A Professzor Úr párhuzamot von az Egyesült Államok 1870-es és 1970-es évei közt, ami az USA teljes foglalkoztatottságában a mezőgazdaságban dolgozók százalékos arányát illeti. Azt látjuk, hogy míg a XIX. század végén nagyjából 49% kereste ezzel a kenyerét, addig az 1970-es évekre ebből alig 2% maradt, mindezt úgy, hogy az USA továbbra is a világ egyik, ha nem a legnagyobb gazdasági nagyhatalma. Kérdés, hogy hova tűnt az a 47%? A válasz egyszerű. A feleslegessé vált munkakörök megszűntek, a lakosság pedig alkalmazkodott, és olyan szakmákat kezdett tanulni, melyre a megváltozott munkaerőpiacnak éppen szüksége volt. A példa mentén haladva az MI-k korának beköszöntével is hasonló jóslat valósulhat meg, hiszen a gépek nem csak elvesznek, de ne feledjük, hogy teremtenek is munkahelyeket (programozás, karbantartás, ellenőrzés, stb.), ugyanakkor pedig új típusú munkaköröket is létrehoznak, tehát az ember szerepe nem tud megszűnni.

Az egyik nagy probléma az MI és az ember kapcsolatában, hogy az ember valamiért úgy gondolja, versenyezni kell a gépekkel, programokkal, ez pedig alapvetően determinál egyfajta folyamatosan fennálló konfliktushelyzetet, holott a kettő működhetne hatékonyan is egymás mellett. A szemléltető példa egészen hatásos, a Professzor Úr a bokszoló és a birkózó lehetséges küzdelmét hozta fel, és feltette a kérdést, a két első osztályú versenyző csatájában ki fog győzni? A legtöbben a bokszolót tippelték, ám kiderült, hogy szakmabeli sportolók elmondásai szerint egybehangzóan a birkózó győzne, hiszen ő képes elviselni a bokszoló ütéseit, ám, ha az egyszer meg tudja ragadni ellenfelét, akkor a bokszoló már vélhetően nem fog tudni sem védekezni, sem válaszolni. A kérdés azonban nem is igazán a győztes személye, hanem sokkal inkább a harc értelme. Hiszen, milyen célból engednénk össze két eltérő sportban tevékenykedő versenyzőt, pontosabb képet úgysem kapunk az erőviszonyaikról. Ugyanez érvényes az ember és az MI kapcsolatára is.

Végsősorban, mondja Mérő László, a gép az csak gép, egy önfejlesztő és folyamatosan tanuló program, de akkor is csak gép marad, a gép elsődleges szerepe pedig, hogy az embert szolgálja. Ez a gondolat egyébként megtalálható számos neves sci-fi író munkájában és a tudomány fejlődéséről alkotott nézeteiben. Az első és leginkább szembetűnő példa az Alapítvány-trilógia írója, az amerikai Isaac Asimov, aki már az 1940 és 1950 közt született robottörténeteiben megfogalmazta a Robotika három törvényét, melynek második tagja így szól: „A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.” Az első törvény szerint pedig robot emberben nem okozhat kárt, és nem tűrheti tétlenül, hogy kárt szenvedjen.

Ősszel vélhetően jön a folytatás

Ősszel vélhetően jön a folytatás Fotó: Odrobina Tamara

70, lassan 80 éves történetekről beszélünk, és tulajdonképpen ugyanott tartunk. A kérdés nem az, hogy lesznek-e MI-k, hiszen már vannak, a kérdés az, hogy az ember képes-e elfogadni létezésüket, és integrálni tudja-e az általuk nyújtott előnyöket saját mindennapjaiba. A legnagyobb akadályt valahol az is jelenti, hogy mind a média, mind a különböző kultúrtörténeti termékek alapvetően általában negatív szerepben tüntetik fel az MI-ket, olyan lényekként ábrázolva őket, melyek pl. az 1984-es sikerfilm, a Terminátor története szerint át akarják venni az uralmat az ember felett, megsemmisítve a bolygó uralkodó faját. A gép azonban nem így működik. A gép, ahogy fentebb is írtam, csak gép, a dolga a végrehajtás, nem egyenrangú partnere, csupán eszköze az embernek. De bármennyit is társalogjunk a témáról, a végén valahogy rá kell jönnünk, ha a mesterséges intelligenciák hatásairól beszélünk, akkor sokkal inkább az emberről beszélünk, és arról, mennyire vagyunk befogadóak, elfogadóak és fogékonyak a fejlődésre.

A Professzor Úrral készült interjúnkat, mely többek közt érinti a mesterséges intelligenciák témakörét, Elon Musk alakját, és a sci-fi írók témaválasztásait is, ide kattintva olvashatod el!

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában