Miért emelkedik ki a krimimezőnyből a True Detective?

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. június 27.

Furcsán született meg ez a cikk, ugyanis eredetileg egy X-akták írást terveztem olyan szemmel, vajon hogyan hatott az eredeti sorozat saját korában, és hogyan hat manapság, de aztán egyik éjjel jóleső nosztalgiából elővettem a True Detective (nem, nem fogom a sablonos magyar címet használni) első évadát (szigorúan csak az elsőt, mert számomra csak egyetlen évada van). Rá kellett jönnöm, hogy ez még mindig annyival de annyival több, mint napjaink krimisorozatainak 80%-a, és annyira mit sem veszített erejéből és magával ragadó atmoszférájából a megjelenése óta eltelt lassan öt évben, hogy érdemes szentelni neki egy írást.

Egyszer valaki azt mondta nekem, arról ismerszik meg egy jó sorozat, hogy bármikor jó. Nos, ezzel vitatkoznék, minimum személye válogatja, mikor tud jól esni egy adott sorozat, a Trónok harcát, bármekkora köveznivaló bolond is vagyok, évekig halogattam, mert annak idején az első évad nem kapott el eléggé, míg a The Walking Dead-et csak öt évad után engedtem el végleg, holott akkorra már egyébként is csak porhüvelye maradt. A True Detective a lehető legjobbkor kapott el, egy borongós, mégis fülledt nyári, semmittevős délutánon, őszintén szólva először a két főszereplő neve keltette fel az érdeklődésem, de már az első epizód első 15 perce előre vetítette, mivel töltöm majd az elkövetkező órákat. Az első évad csont nélkül le is csúszott aznap éjfélre, és azóta is ott tanyázik a top 5 legjobb sorozat közt nálam, krimik közt pedig megosztja a pódium csúcsát a Dróttal.

True Detective

True Detective Forrás: austinpace.net

De miben is áll a TD vonzereje? Hiszen madártávlatból nem ad sokkal többet, mint egy átlagos krimi, nagyjából ugyanazzal az eszköztárral dolgozik, nincs itt semmi, amit ne láttunk volna már korábban, sőt, akár mondhatjuk azt is, hogy az író Nic Pizzolato és a rendező, Cary Fukunaga projektje olykor még ki is kacsint kortárs sorozataira, legyen szó a Breaking Badről, a Sons of Anarchy-ról, vagy épp a Carnivale című szériáról. Az egyik és legfontosabb, hogy míg a legtöbb sorozat – még ha high-concept szériáról is van szó – bír egyfajta epizodikus felépítéssel, az adott részek általában egy hűha-pillanattal érnek véget, nem véletlenül, hisz a céljuk, hogy a nézőt a következő részre is a székbe szögezzék. A TD ezzel tökéletes szembe menve lényegében nem törődik azzal, hogy zárszóként bedobjon valami nézőcsalogató cliffhangert, sőt, ha darálva nézed a nyolc részt egymás után, olyan érzésed van, mintha egyetlen, hosszúra nyúlt filmet láttál volna.

Ez az érzet sem véletlen. Mind a nyolc részt Nic Pizzolato jegyzi íróként, és Cary Fukunaga rendezőként, vagyis végig az ő elképzeléseik, stílusok van jelen a vásznon, ami ad egy erőteljes koherenciát a sorozatnak, és növeli is a hosszú nyúlt film érzetét. A sztori egyébként úgy kezdődik, ahogy számtalan krimi a sorozattörténelemben. Két nyomozó megérkezik egy holttesthez. A holttest elhelyezéséből, groteszk díszítettségéből fakadóan vélhetően valamiféle sátánista szekta, vagy elkövető műve lehet, ahogy erre az egyik mellékszereplő pár perc után rá is világít. A két nyomozó kezében nincs semmi, csak a jegyzetfüzetük, innen kell elindulniuk úgy, hogy alig két hete dolgoznak együtt, ilyen volumenű ügyben pedig nem igazán vannak tapasztalataik. A cselekményvezetés csak segíti, és izgalmasabbá teszi a párhuzamosa, váltott nézet, hiszen az egyik szál a múltban, a másik a jelenben meséli el ugyanazt a történetet.

A nyomozópáros a kapcsolati dinamika egyik iskolapéldája

A nyomozópáros a kapcsolati dinamika egyik iskolapéldája Forrás: nickyarborough.com

Fukunaga és Pizzolato pontosan tudta, hogy egy jó krimi nem csak a történetéről, vagy karaktereiről ismerszik meg. Egy jó krimihez kell egy jellegzetes helyszín, ehhez pedig tökéletes Louisiana mocsaras és pusztaságokkal tarkított vidéke, ami néha olyan, mintha egyfajta allegória lenne főszereplőink lelki világára. A kitűnő operatőri munka, és fényképezés pedig kiemeli kortársai közül a TD-ben ábrázolt környezetet. A telt színeket felejtsük el, itt minden fakó, vagy még inkább szürke, és mindezzel az első 10-15 perc olyan végtelenül masszív és ragadós atmoszférát teremt, ami szinte rátelepszik az emberre, és nem ereszti el.

Alighanem a két alkotó is tisztában volt vele, hogy a TD-t nem a történetéért fogják szeretni az emberek. Persze kitűnő a sztori, szó se róla, megvan a kellően misztikus okkult-sátánista vonal, az ezerfelé nyúló és egyre bonyolodó szálak, mely kibogozásra várnak, a hivatali bürokrácia kesernyés krónikája, és a gyanúba keveredő magas rangú tisztviselők. A sztori mocsaras vidékről indul, és ott is végződik, de közben megjár sztriptízbárokat, lepukkant klubokat, hitgyülekezetek templomait, erdők és mezők mélyét, koszos lakótelepeket, olykor-olykor már egy szociodráma érzékenységével mutatva be az adott közeget. Persze kapunk megoldást a végén, sőt, a zárás igencsak feszültre sikerül, ám mire elérünk idáig, valahogy közel sem ez az, amivel a leginkább foglalkozni fogunk.

Woody Harrelson Marty szerepében

Woody Harrelson Marty szerepében Forrás: screencapped.net

És itt el is érünk a címben feltett kérdés megválaszolásához. Ami ugyanis bőven kortársai fölé emeli a TD-t, az nem más, mint a karakterek, közülük is leginkább a két főszereplő, akik életét nyomon követhetjük a nyomozás során. A négy évvel ezelőtti kritikák is leginkább az ő játékukat emelték ki, holott, ha jobban belegondolunk, addigra már egyikük színészi kvalitásait sem kellett külön méltatni. Woody Harrelson a 90-es évek közepén a Larry Flynt – A provokátor, és a Született gyilkosok című filmekben is bizonyította, mennyire végtelenül jól állnak neki a szélsőséges karakterek, ezúttal is hálás szerepet kapott. Marty, a nem éppen példás, munkájának mocskába temetkező édesapa, és férj, aki úgy gondolja, joga van úgy bánni az emberekkel, ahogy csak akar, hiszen egy hős, akit a munkája erre feljogosít, és aki könnyen dühbe gurul, hacsak valaki idegen ránéz a családjára, arra a családra, mely a legtöbb kárt épp őmiatta szenvedi el.

Matthew McConaughey vele szemben sokat tett érte, hogy színészként senki se akarja komolyan venni (pedig milyen kiváló volt még a 90-es évek végén az Amistad és a Ha ölni kell szerepeiben), aztán 2011 táján történhetett valami, mert a kigyúrt, jóképű szépfiú szerepet elhagyva egészen más vizekre kezdett evezni, és egy egész sor kiváló alakítást tudhatott magáénak. Jött az Igazság ára, a Mud, a Gyilkos Joe, a Wall Street Farkasának zseniális mellékszerepe, aztán az Oscar-díjat hozó Mielőtt meghaltam, és el is értünk időben a TD-ig, de amit itt mutat az életről és emberekről lemondott, komor világvégefilozófiát valló, megnyomorodott lelkű, de elképesztő kitartású és eszű nyomozó szerepében az egészen fantasztikus, és ha valaki kételkedett is benne, vajon megérdemelt helyre került-e az aranyszobor, alighanem a TD választ adott neki.

Papíron tehát zseniális húzásnak tűnt ez a nyomozópáros, kettejük kapcsolatának dinamikája túlszárnyalta az elvárásokat. Noha, sosem fogjuk legendás párosként emlegetni őket, ahhoz vélhetően már rossz korban jött a sorozat, a TD mégis éppen miattuk annyira különleges. Barátságuk lassan alakul ki, talán ők maguk sincsenek tisztában azzal, minek is nevezzék pontosan a kapcsolatukat, és annak természete kimondásra is csak ritkán kerül, mégis mindvégig érezni, hogy ez valami különleges. Rust bevallottan nem lát értéket az emberekben, Marty esetében pedig a cselekedetei hitetik el velünk ugyanezt, ahogy semmibe veszi a családja érdekeit is. Bár habitusra látszólag két elképesztően különböző karakterről beszélünk, ahogy halad előre a sztori, úgy értjük meg mindinkább, mennyire hasonlítanak egymásra, és vélhetően a párosuk nyomozóként is ezért tud ennyire hatékony lenni. Mert barátság ez, bárhonnan is nézzük, én a magam részéről a mai napig hiszem, hogy hiába telt el több mint tíz év, mióta utoljára beszéltek, ha nincs ez az ügy, előbb-utóbb akkor is keresztezik egymás útját. És, hogy miért gondolom, arra épp az író és a rendező ad választ. Mire eljutunk a katartikus végkifejletig, és ott vagyunk a rettegett Sárga király menedékében a végső leszámolás közepén, valahogy nem is azon töprengünk, mennyire borzalmas dolgokat tett az elkövető, sokkal inkább kizárólag a két főszereplő életét féltjük. Igen, a TD elérte azt, hogy a sztori végére jobban érdekeljen a két főszereplő sorsa, és a tény, hogy végre találkoztak, kibékültek, és újra – még ha átmenetileg is – együtt dolgoznak, mint maga a gyilkos kiléte, és tetteinek borzalma. És erre kevés krimi képes úgy, hogy ezt ne éljük meg a történetvezetés és a dramaturgia hibájának.

Matthew McConaughey, az rendkívüli eszű alkoholista Rustin szerepében

Matthew McConaughey, az rendkívüli eszű alkoholista Rustin szerepében Forrás: youtube.com

Éppen emiatt tudom elnézni a TD egyik legnagyibb hibáját, merthogy az is van neki. Ugyan kapunk a végén egy elkövetőt, és megtörténik a nagy leszámolás, mégis a számtalan utalás arra engedett következtetni, hogy itt egyetlen elkövetőnél valami jóval több, valami jóval nagyobb hatalom munkálkodik a háttérben. Igen, egy szekta, amit befolyásos tisztviselők támogatnak, vagy fedeznek, és ebből a szempontból a TD nem váltja be a saját maga által tett ígéreteket, de Rustin és Marty párosának hála emiatt tényleg csak a leginkább kőszívű nézők fognak fanyalogni.

Fontosnak tartom még megemlíteni a magyar szinkront, amit bár egyre több kritika ér az utóbbi években, és megannyi zseniális hang távozott közülünk, aminek hála erősen felhígult szakmáról beszélünk, bizony még mindig világszínvonalú, nyugodtan hasonlítsátok össze a német, vagy francia változatokkal. Ezúttal mindkét főszereplő eltérő a megszokottól eltérő hangot kapott, hiszen McConaughey-t általában Nagy Ervin, Harrelsont Stohl András szólaltatja meg, ezúttal azonban előbbit Kálid Artúr, utóbbi Epres Attila. Egyikőjük sem hat furcsát, sőt, tökéletes kombináció. Epres Attilát talán Jason Statham hangjaként szokhattuk meg, ezúttal a hangjával sokkal erőteljesebben jeleníti meg Marty hirtelen haragra és agresszióra hajlamos jellemét, míg Kálid Artúr a csendes, filozofikus eszmefuttatásoknál sokat hozzáad McConaughey játékához és Rust karakteréhez. Mindketten ütős választásnak bizonyultak.

Harrelson és McConaughey párosa elvitte a hátán a sorozatot

Harrelson és McConaughey párosa elvitte a hátán a sorozatot Forrás: www.thedailybeast.com

Az HBO a nagy sikerre való tekintettel berendelte a második évadot, az azonban semmilyen szempontból sem tudta megismételni elődje sikerét. Sem a szereplők, sem a sztori nem ért fel az első évad minőségéhez, de ha meg is tette volna, itt olyannyira magasan van a léc, ami a két főszereplő közti dinamikát és kémiát illeti, hogyha tökéletesen sikerül is csak eggyel kevesebb pontot kaphatott volna a képzeletbeli skálámon. Az HBO okosan megneszelte, hogy van igény a mozifilm kidolgozottságú, lassan hömpölygő, karakterközpontú krimi sorozatokra, így aztán bár csúnyán befürdött a TD második évadával, 2016-ban kiadta az Aznap éjjel című szériát a nagyszerű John Turturróval, és bár igen komoly relámot kapott, és ígéretesen is indult, nem az lett az új True Detective, aminek a csatorna eredetileg szánta volna.

Most azonban újabb projekt van alakulóban, óvatos kihagyás után forog ugyanis a TD harmadik évada, a készítők párhuzamként az első évadot emlegetik (ami az ég egy adja világon semmit sem jelent), én pedig örök optimistaként várom, hogy megint durranjon az az HBO feliratú puskaporoshordó. Amint kijön, keresnem kell egy esős, borongós és fülledt hétköznap délutánt hozzá.

Apropó, még valami. A TD főcíme számomra még mindig az egyik leginkább eltalált felvezető a sorozatok történelmében, valahol kézenfogva a Narcossal meg a Terrorral, mely sorozatok szintén megérnének egy kis billentyűkattogtatást.

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában

Rick & Morty

Sorozat Tárlat

2018. december 11.

Sci-fibe oltott elmebeteg ötletparádé – A Rick & Morty széria

Justin Roiland és Dan Harmon határtalanul szórakoztató víziója.

Connelly a XXI. század egyik legolvasottabb krimi írója

Irodalom Tárlat

2018. december 6.

Amerikai krimi újratöltve – Michael Connelly bűnös világa

Ha létezik progresszió az amerikai krimi kötöttségén belül, akkor ez az..

Steve Lukather zenekarvezető (balra), és Joseph Williams énekes

Tárlat Zene

2018. december 4.

A dallamos rockfúzió 40 éve – A Toto legjobbjai

Egy fülbeszámóan ragadós világ a világslágereken túlról.

Facebook