Öreg rocker, nem vén rocker – A Billy Idol-jelenség Budapesten

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. július 3.

William Michael Albert Broad az MTV korai korszakának egyik legkiemelkedőbb sztárja, az extravagáns punkzenész, aki valahol a Sex Pistols és Sid Vicious nyomdokain kezdte meg világhódító útját a számára kedves zenei ösvényen, hogy aztán végül annál is szerteágazóbb és komplexebb életművet állítson fel 62 éves korára, amit kezdetben talán ő maga sem képzelt.

Nem állítom, hogy feltétlen rajongója és elkötelezett híve vagyok Billy Idol munkásságának, számomra valahogy a diszkográfiája minőségét tekintve távolról sem egységes. Gyenge, közepes és méregerős anyagok épp ugyanúgy megtalálhatóak rajta, de azt mégsem kérdőjelezi meg senki, vajon jár-e neki a legenda státusz. Jár bizony, és ennek semmi köze a Grammy-jelölésekhez, vagy az MTV nézettségéhez, sokkal inkább ahhoz a tényhez, hogy mire 62 éves korában ismét ellátogatott hozzánk Magyarországra, már nem úgy tekintettünk rá, hogy egy zenész érkezik hozzánk, sokkal inkább egy jelenség.

10 év után újra Magyarországon

8 év után újra Magyarországon, 10 év után újra Budapesten Forrás: esemenymenedzser.hu

Ez pedig manapság, amikor a leghatalmasabb rockbandák is kiöregedőben vagy leáldozóban vannak, igazi unikum, és olyan esemény, amit illik megbecsülni, így végeredményben nem volt kérdéses, hogy ellátogatok-e a Budapest Parkba ezen a hétfő estén. Szokásomhoz híven az előzenekarról lecsúsztam, és már feldübörgött Billy egyik legjobb dala, a Shock To The System, mikor elfoglaltuk helyünket a küzdőteret heringhadként megtöltő közönség közt. Amikor a koncert ténye napvilágra került, azon töprengtem, nem lesz-e túl nagy a Budapest Park erre az eseményre, nem lenne-e elég egy Barba Negra Track a híd túloldalán, aztán amikor hetekkel a koncert előtt kikerült a Sold Out tábla, kicsit csodálkoztam is, de gondoltam, Billy nem járt már erre 10 éve, végülis érthető.

Aztán, ahogy már kapunyitásra majdnem a Közvágóhíd villamosmegállójáig kígyózott a sor (és kígyózott is volna, ha nincs ott a zebra), és megláttam, kik érkeznek megnézni a punk fenegyerekét, megértettem a dolgot. Itt ugyanis tényleg minden korosztály képviseltette magát, kezdve azoktól, akik valós időben, a 80-as években ismerkedtek meg vele a Rebel Yell albummal, egészen a tizenéves korosztályig, és nem egy, nem két családot láttam, akik már a gyerkőcöt is magukkal hozták, aki aztán csápolva ücsörgött fent az apja nyakában.

A Shock To The Systemmel kezdeni nem túl nagy lutri, az általam egyébként nem igazán kedvelt Cyberpunk album és összességében az Idol-diszkográfia egyik legerősebb daláról van szó, és első Billy Idol koncertem lévén, rögtön meg kellett állapítanom, mennyire másképp, milyen végtelenül dögösen és keményen szólalnak meg a lemezen olykor egészen poposnak ható dalok is. Ehhez nagyban hozzájárult persze az is, hogy minden hangszer (talán a basszus a kevésbé) megfelelően telten szólalt meg, és elkülönült egymástól, szóval (legalábbis onnan, ahol én álltam) a hangzásra nem lehetett panasz.

Billy sosem volt az az énekes pacsirta, de mindig is tudta, hogy korlátozott hangi adottságaiból miként hozza ki a legtöbbet, elvégre meg mégiscsak egy punk énekesről beszélünk, akinek nem kell Michael Kiskének lennie, hogy hasson a zenéje. Bár hangja persze megkopott a lassan 40 évnyi koncertezés hatására, de ezen az estén kihozta magából a maximumot. A magasakon persze spórol, és a végére érezhetően elfogyott a szufla, az igazi hangszálpróbáló részeket pedig olykor a közönséggel énekelteti, és persze segíti a többiek háttérvokálja is, de részemről abszolút nem lehetett panasz a teljesítményére. A színpadon persze már nem annyira aktív, mint régen, de ezt egy 62 éves embertől nem is várom el, nem lehet mindenki Mick Jagger, noha korához képest Billy is jól tartja magát, ezt a hölgyek legnagyobb örömére koncert közben meg is mutatta, mikor lekapta a pólóját. Amit tehát lehetett, Billy kihozott az estéből.

Steve Stevens-szel, aki ezen az estén vitte a prímet (a fotó egy korábbi koncerten készült) Forrás: billyidol.net

Ehhez pedig kiváló társakra lelt egyrészt a banda többi tagjában, másrészt a rendkívül aktív magyar közönségben. A zenekar kiválóan, pontosan és feszesen tette alá az alapokat, kivétel nélkül mindenki kivette a részét a dologból, senkin sem látszott, hogy rutinból tolná a dalokat, vélhetően a közönség lelkesedése a tagokra is hamar átragadt, aki viszont közülük is vitte a prímet, az egyértelműen Steve Stevens.

Steve régi motoros Billy mellett, hiszen az első három Idol-lemezen is már ő játszott, aztán persze tett kitérőt Michael Jackson, vagy Vince Neil szólóalbumai felé, 2001-től pedig ismét az öreg harcostárs mellett van, és kíséri őt a turnékon. Steve, a feltupírozott festett hajával kicsit olyan, mint egy 80-as évekből itt maradt glamster, aki elfelejtette, hogy múlik az idő, az arca pedig kissé fel van püffedve, a 2000-es évek közepi Steve Lukatherre emlékeztetve, de ez tökéletesen mindegy is, mert amit a hangszerén mutatott, az valódi gitáriskola.

Steve saját fő hatásaként az Emerson, Lake & Palmert jelöli meg általában, és érezni is némi progresszív ízt a hangszerkezelésében, amiből nem csak ez, de flamenco zene iránti szeretete is lejött. Minden egyes pengetését, és minden egyes lefogott hangot élvezet volt nézni, miközben kedélyesen rágózott abban az ormótlan bőrgatyában, és az alakján át valóban lejött a színpadról egy cseppnyi, abból a 80-as évekbeli glam metalos „beleszarok a világba, csak nyomom, ahogy kell” hozzáállásból, ami egészen üdítő elegyet alkotott Billy Idol zenéjével.

A Budapest Park tökéletes helyszín volt Billy Idol koncertjére

A Budapest Park tökéletes helyszín volt Billy Idol koncertjére (a fotó egy korábbi koncerten készült) Forrás: promotions.hu

A közönség pedig hálás volt, még a hátsó sorokban is folyamatosan ment a tánc, olyan lendülete volt az estének, hogy a lábak képtelenek voltak megállni, ahogy egymás után sorjáztak a legnagyobb slágerek. Billy persze nem bízta a dolgot a véletlenre, tekintve, hogy nem sűrűn vetődik erre felénk, igazi Best Of show-val készült. Volt itt minden, Dancig With Myself, rögtön másodikként, L.A. Woman, Eyes Without a Face, megszólalt a Blue Highway, és Steve beépítette a szólóba a Harold Faltermeyerrel közösen jegyzett Top Gun című filmhez írt himnuszát is, ráadásul még az utolsó két rendes sorlemezt is képviselte egy-egy dal a programban. A legnagyobb ovációt, és valódi őrjöngést természetesen a Rebel Yell címadója hozta el, itt még az is bemozdult, aki addig csak ácsorogva élvezte a zenét, de ez a dal maga is olyan, hogy nem hagyja nyugton a lábakat. Zárásként pedig felcsendült a másik nagy sláger a White Wedding, az estére pedig a Mony Mony című Tommy James & the Shondells dal tette fel a pontot.

Bár totálisan elvárások nélkül vágtam neki ennek az estének, azt kell mondjam, tökéletesen elégedetten távoztam, sőt, 1-2 dalt még el is viseltem volna a programban, de így sincs miért panaszkodni, Billy és a csapata kitett magáért, látva az ő reakcióikat, és a közönség hozzáállását, erősen csodálkoznék, ha megint nyolc évet kellene várni a következő koncertre, ha pedig a turnévonat újra a Kárpátok felé kanyarodik, alighanem ismét ott leszek én is a heringhad közepén.

Ó, és még valami, ami megadta az alaphangot a koncert előtt. A 18 órai kapunyitás előtt kígyózó sorban egy hölgy rendkívül boldogan odafordult a férjéhez, és azt mondta a nyakába csimpaszkodva: “Végre itt vagyunk a Billy Elliot-koncerten!

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában

Rick & Morty

Sorozat Tárlat

2018. december 11.

Sci-fibe oltott elmebeteg ötletparádé – A Rick & Morty széria

Justin Roiland és Dan Harmon határtalanul szórakoztató víziója.

Connelly a XXI. század egyik legolvasottabb krimi írója

Irodalom Tárlat

2018. december 6.

Amerikai krimi újratöltve – Michael Connelly bűnös világa

Ha létezik progresszió az amerikai krimi kötöttségén belül, akkor ez az..

Steve Lukather zenekarvezető (balra), és Joseph Williams énekes

Tárlat Zene

2018. december 4.

A dallamos rockfúzió 40 éve – A Toto legjobbjai

Egy fülbeszámóan ragadós világ a világslágereken túlról.

Facebook