Pink Floyd heavy metal-kötésben – 30 éves az Operation: Mindcrime

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. május 28.

Időről-időre felbukkan egy banda a rockszíntéren, akikre az adott közeg hajlamos a műfaj megújítójaként tekinteni, de elvétve fordul csak elő, hogy az utókor igazolja is az irdatlan rajongást. Ha mégis, akkor ennek legfőbb oka a kortalanság érzésében keresendő, amikor az adott mű – és legyen szó a művészet bármely vállfajának termékéről – a mai kor viszonyai közt aktualitását tekintve éppúgy hiteles, mint húsz, harminc, vagy épp negyven éve, megszületése pillanatában.

A modern, XX. századi könnyűzenei színtéren számtalan ilyen példát tudok felsorolni, legyen szó a Weather Report fúziós jazzalbumairól, David Bowie kísérleteiről, a Pink Floyd társadalomkritikus történetmeséléséről, vagy épp az olyan legendás albumokról, mint a Thriller Michael Jacksontól, vagy a What’s Going On Marvin Gaye-től. Természetes, hogy minden zsáner és minden műfaj kitermeli a maga non plus ultráit, így a rock és metálzene közegén belül is hosszan sorolhatnánk azokat az albumokat, melyek piacra dobásuk pillanatában halhatatlanná váltak. Közülük is az egyik leginkább kiemelkedő a Queensryche 1988-as remeke, az Operation: Mindcrime, mely nemrég ünnepelte 30. születésnapját.

Minden idők egyik legjobb lemeze

Minden idők egyik legjobb lemeze Forrás: imgur.com

Az Operation: Mindcrime a könnyűzene történelmének tökéletes példája arra a különleges esetre, amikor minden, de valóban minden együtt áll ahhoz, hogy valami forradalmi kerüljön ki a stúdió boszorkánykonyhájából. Öt rendkívüli tehetséggel megáldott, eltökélt, kreatív és kivételes összhangban működő zenész, egy őket kezelni és megfelelően irányítani tudó, sokat látott producer, és mindezek mellett a kezükre játszó korszellem, és általános közhangulat, melyből egyébként maga a lemez is táplálkozott. Geoff Tate: „Minden körülöttünk hangok kakofóniája, ahogy mész az utcán, hallod a zajokat, ahogy az emberek kocsikat intenek le, telefonálnak, vagy egymással beszélgetnek, ezeket kell felszedni, és beépíteni. Mindig is úgy próbáltunk zenét írni, mintha festenénk. Egy zenei festményt, amin át az üzenetünket el tudjuk juttatni az emberekhez.”

A banda, vagyis Geoff Tate énekes, Michael Wilton és Chris DeGarmo gitárosok, Eddie Jackson basszusgitáros, és Scott Rockenfield dobos 1986-ban hozta ki Rage of Order című lemezét. Az album tökéletes előfutára a Mindcrime-nak, ízében érződik az eltávolodás a korai idők pőre heavy metalos irányvonalától, és több dalban is egyértelmű jelei mutatkoznak a csapat által a későbbiekben képviselt szerteágazó progresszív megközelítésnek, melynek hála hamar megkapták a heavy metal Pink Floydja megtisztelő címet is.

A Mindcrime már formájánál fogva is igyekezett egyedit mutatni, ebben egyébként a fő irányvonalat a dalszövegíróként vitézkedő, rendkívüli műveltséggel és érzékenységgel megáldott Geoff Tate, valamint az egyszerű, mégis rendkívül dallamos és fülbemászó gitártémák mestere Chris DeGarmo képviselte, akik a teljes lemeznek egyetlen összefüggő történetet álmodtak meg. Abban az időben még nem folytak a csapból is különböző konceptalbumok, olyanok meg főleg nem, melyek szociológiai, és politikai kérdéseket feszegettek, mindezt egy mocskos és végtelenül tragikus szerelmi történetbe ágyazva. Jól jelzi a lemez és a magába foglalt történet erejét, hogy az egyazon évben piacra dobott Iron Maiden-lemez, a Seventh Son Of The Seventh Son megjelenése után a csapat énekese, Bruce Dickinson, hallva a Mindcrime-ot, már meglehetősen csalódottan nyilatkozott saját lemezük kapcsán, pedig a Maiden-tábor a mai napig az egyik legjobb albumuknak tartja. Steve Harris: „Nem mindenkinek jött be a lemez akkoriban. Bruce még mondta is nekem, hogy a Queensryche egy jobb konceptlemezt csinált nálunk az Operation: Mindcrime-al. Sokat vívódott magában. Nem is tudtuk, mennyit, amíg később ki nem derült.”

Az album ötlete az énekes, Geoff Tate fejéből pattant ki

Az album ötlete az énekes, Geoff Tate fejéből pattant ki Forrás: cuffarophoto.com

A Mindcrime kortalansága egyrészt természetesen zenei nagyságában rejlik, másrészt rendkívül szép ívű és kidolgozottságú történetében. A sztori főszereplője Nicky, az utcakölyök, aki Ronald Reagan Amerikájában tengeti mindennapjait, mindenféle esély nélkül arra, hogy kitörve saját közegéből vigye is valamire. Ebben az állapotban akad Dr. X, a hatalommániás orvos útjába, aki radikális politikai tanairól ismert. A naiv és könnyedén befolyásolható Nickyt elbűvölik a Doctor felforgató nézetei, Dr. X pedig eldönti, hogy saját céljaira használja majd fel a fiút. Előbb rászoktatja a drogokra, majd hipnotizálja, és legközelebb már úgy találkozunk Nickyvel, mint kíméletlen bérgyilkossal, a Doctor kifutófiújával. Ekkor lép a képbe Mary nővér, a korábban prostituáltként dolgozó apáca, akit William atya kényszerít szexuális játékokra, és akit végül Dr. X hoz össze Nickyvel, hátha majd a fiatal lány enyhíti a fiú fájdalmait. Ahogy az lenni szokott, a két fiatal és kitaszított lélek egymásba szeret, innentől pedig kvázi együtt zuhannak a mélybe. Geoff Tate: „A történetnek három főszereplője van, mindegyiknek megvan a maga identitása és háttere, akárcsak egy filmben: a főszereplő egy olyan srác, akit a környezete, no meg az Egyesült Államok intézményrendszere könnyedén manipulál, valaki, aki arra törekszik, hogy életének magasabb rendű jelentőséget találjon.”

A Mindcrime-t vélhetően azért emlegetik 30 évvel születése után is a műfaj sarokköveként, mert témaválasztásában is kortalan tudott maradni. Politikai ideológiák, korrupt politikusok, elvakult terroristák, megrögzött forradalmárok jönnek-mennek, de bármennyi idő telik is el, minden korban és minden társadalomban ugyanúgy megtalálhatóak, ahogy azok a könnyedén befolyásolható átlagpolgárok is, akik az adott rendszer viszontagságait nyögik. Ha pedig lecsupaszítjuk a sztorit, kiemelve belőle a társadalmi és politikai felhangokat, akkor kapunk két, saját útját kereső, nehéz helyzetben lévő fiatalt, akik meghoznak bizonyos nehéz, és mint később kiderül, rossz és végzetes döntéseket. A Mindcrime azért is kivételes, mert rétegekből tevődik össze, és minél mélyebbre ásunk, annál több érdekességet mutat meg nekünk. Ha a fentieket lehámoztuk, elérkezünk egy újabb kritikus pontra, mely végeredményben, legbelül a lemez mondanivalójának alapját képezi, ez pedig nem más, mint a bűn, a bűnhődés és a megbocsátás érzékeny témaköre. Scott Rockenfield: „Geoff akkoriban sokszor megfordult Montreálban, figyelte az éjszakai város működését, és magába szippantott mindent. A karakterek egy része, pl. Mary nővér valós személyeken alapszik, Geoff a lányt egy night-clubban pillantotta meg, apáca ruhában.”

Michael Wilton és Chris DeGarmo a Building Empires turnén

Michael Wilton és Chris DeGarmo a Building Empires turnén Forrás: cuffarophoto.com

Az album mindezen túl zeneiségében is újat mutat. A glam metal-éra kellős közepén született lemez hangzásvilágában és hangszerelésében nem is eshetne távolabb a popmetal vonal cukormázas dalaitól. Rideg és kemény megszólalása, a jól elkülöníthetően és kristálytisztán megdörrenő hangszerek tökéletes támasztékai a lemez mondanivalójának. Mindez persze kevés lenne, ha a Queensryche tagjai nem lennének pontosan tisztában a határokkal. A lemezen nincs egyetlen túlnyújtott téma, túlismételt refrén, vagy felesleges hang, itt minden a helyén van, a lemez arányai tökéletesek az első pillanattól az utolsóig. Az olyan dalok, mint a csordavokálos Revolution Calling, a szélvészgyors, nagyívű Spreading the Disease, a monumentális és szívbe markoló refrénű Suite Sister Mary, valamint a lemez katartikus, átvezetőkkel tarkított hármas zárása a Breaking The Silence, az I Don’t Believe in Love, és a szintén tökéletes Eyes Of A Stranger, mind kivételes dalszerzői vénáról tanúskodnak.

A lemezt megjelenése után sokan titulálták egyfajta heavy metal-variációnak a Pink Floyd The Wall című albumára, amiben lehet némi igazság, lévén a zenekar tagjaira is elvitathatatlanul hatott Roger Waters szemléletmódja, munkássága és a legendás duplaalbum világa, de a Mindcrime-t nem lehet elintézni ennyivel, és erre tökéletes példa, hogy 30 évvel megjelenése után is hivatkozási alapnak számít.

A Queensryche alighanem pontosan tudta, az album elkészültével milyen kincset tart a kezében, ahogy azt is, merre is akar mindezek után továbbfejlődni. Náluk ugyanis kétségtelenül erről volt szó. Folyamatos fejlődésről, mely az 1994-es Promised Land albumig ki is tartott. Az első lemez, a The Warning még egyértelműen idomult a kor heavy metal bandáinak stílusához, a Rage of Order már megkezdte a kalandozást a különböző zenei ösvényeken, az Operation Mindcrime elhozta a kreativitás kiteljesedését egy konceptalbum formájában, majd az 1990-ben született Empire még tovább ment. Ez a lemez újra önálló dalokban gondolkodott, a hangzásvilág a hard rock felé csúszott, mégis ezúttal is elejétől a végéig tökéletes alkotás született, és igaz ez a Pink Floyd-ízű Promised Landre is, mely a banda vitathatatlanul legsokszínűbb anyaga, melyről mégsem hiányzik mindaz, ami pályájuk csúcsán megkülönböztette őket más csapatoktól, és messze a többiek fölé is emelte a Queensyrche-ot. Ez pedig nem más, mint annak tehetsége, hogy tökéletes arányérzékkel egyszerre tudtak populárisan fülbemászó, mégis rendkívül progresszív dalokat írni, melyben még sokadik hallgatásra is találhattál újdonságokat.

Akkoriban a rocksajtó heti szinten foglalkozott velük

Akkoriban a rocksajtó heti szinten foglalkozott velük Forrás: glidemagazine.com

Ahogy az lenni szokott, a sztori persze itt is véges, a banda a 94-es lemez után ismét új utakat keresett, ám ezeken már messze nem mozgott olyan otthonosan. Geoff Tate: „Az Empire kereskedelmi és közönségsikere, valamint a hosszúra nyúlt világkörüli turné sok mindent megváltoztatott bennünk. Én elkezdtem befelé figyelni, magamba fordultam, és amit láttam, az ott van a Promised Landben, azt az albumot ez határozta meg.” Az 1997-es Hear In The New Frontierral, és az azt követő albumokkal aztán eljött a zenekar második korszaka, mely már sajnos nem a dicsőségektől hangos. Chris DeGarmo azóta visszavonult a zenéléstől, Geoff Tatet kitették társai a bandából néhány csúnya affér után, a jelenleg Michael Wilton vezette banda legújabb turnéjától pedig már Scott Rockenfield dobos is távolmaradt, persze utóbbi még lehet átmeneti állapot.

Bármi is történt azonban, a Queensryche bőven letett annyit az asztalra, akár a műfaj tökéletesítéséért, akár annak szélesebb közönséghez való eljuttatásáért, és kiérlelt néhány olyan produktumot, melyek még a mai napig is elhalványítják az 1994 utáni időket, és ezen sikerek középpontjában ott áll az Operation: Mindcrime, mely nemrég töltötte 30. életévét, és ami ma is ugyanolyan friss és tökéletes, mint megjelenése idején volt. Ha még nem hallottad, nem tudod, mit szalasztottál el, mindegy, szereted-e a rockzenét, hiszen ez a lemez több annál, ez a lemez egy fájdalommal és reménnyel teli történet, egy zseniális rockopera, egy óda az emberséghez és emberiséghez. Itt az ideje, hogy pótold!

Címkék

Legutóbbi cikkeink a témában

Amikor a Type O Negative a csúcson volt

Tárlat Zene

2018. október 8.

Hömpölygő bánatmetal Brooklynból – A Type O Negative zenéje

A keményzenék világának borongós, de zseniális epizódja.

Tárlat Zene

2018. szeptember 4.

40 év a tökéletesség földjén – A Rush-opuszok

Szerteágazó, mégis egységes kanadai életmű a progresszív rock műfajában.

Tárlat Zene

2018. augusztus 28.

A királynő nyakékei – A 9 legjobb Queen-lemez

A brit legenda csúcsai, készülve a Bohém Rapszódia című filmre.

Facebook