Progresszor professzorok – A Pink Floyd legjava // Ecto:[Polis]

Progresszor professzorok – A Pink Floyd legjava

// Szerző Kovács Krisztián
// Dátum 2018. augusztus 7.

// Kategória Tárlat

// Hozzászólás Nincs

// Címkék

Létezik egy legendás banda, mely eredeti és legsikeresebb tagságát már 1985-ben, 33 évvel ezelőtt befejezte, aztán a megmaradt tagok 1996-ban újra feloszlatták a társaságot, hogy aztán 9 évvel később a Live 8 kedvéért az eredeti tagság ismét együtt állt színpadra annak halvány ígéretével, hogy nem utoljára tették. 2008. szeptember 15-én aztán rákbetegségben elhunyt Richard Wright billentyűs, miután pedig halála óta tíz év telt már el (dacára az The Endless River albumnak) vélhetően kijelenthetjük, hogy a Pink Floyd, és ezáltal Roger Waters, David Gilmour, és Nick Mason közös zenélésének sztorija egyszer s mindenkorra véget ért.

Nagy kérdés persze, szüksége van-e a világnak, szüksége lenne-e a világnak egy Pink Floyd-összeborulásra, hiszen a legsikeresebb albumaik óta már három generáció is felnőtt, és aki Gilmour-korszak legjobb lemeze, a The Division Bell környékén született, már lassan munkába áll a diploma után. A zenei trendek alapos változásokon mentek keresztül, manapság a gyorsan fogyasztható, azonnal ható zenéké a piac, nincs idő az olyan történetmesélős, érzékeny és komplex muzsikákra, mint amit a Waters-banda alkotott a fénykorában.

A Live 8 újra összehozta őket. Balról jobbra David Gilmour, Roger Waters, Nick Mason és Richard Wright

A Live 8 újra összehozta őket. Balról jobbra David Gilmour, Roger Waters, Nick Mason és Richard Wright Forrás: ultimateclassicrock.com

Mégis azt gondolom – bármennyire is furcsa párhuzam – hogy a Guns N’ Roses három éven át zajló Not In This Lifetime turnéja mutatta meg igazán, hogy egyrészt félre lehet tenni az évtizedek óta fennálló nézeteltéréseket, melyek egy részéről már azt sem tudják a tagok, miért is pattantak ki a viták, ráadásul épp az eltelt időnek hála a fiatalabb generációk is megérdemelnék, hogy láthassák a rockzene történetének egyik legfontosabb bandáját. A Pink Floyd még életben lévő tagsága mindezen túl abban is különbözik a Gunstól, hogy a nézeteltérések dacára álltak már egy színpadon – igaz csak egyszer – a banda feloszlása óta is.

Kérdés persze, hogy mégis mi motiválná még őket arra, hogy összeálljanak? A pénz? Kétlem, a Pink Floyd birtokolja minden idők második legtöbb példányban eladott lemezét, az 1973-as The Dark Side Of The Moon-t, és minden idők egyik legfontosabb duplaalbuma, a The Wall is nekik köszönhető, ráadásul még a szellemi agytröszt, Roger Waters kiválása sem viselte meg őket annyira, hogy ne teltházzal fusson minden turnéjuk minden egyes állomása. A megmaradt tagok lényegében azt tesznek ma már, amit akarnak. Mindegyikük elmúlt már hetven éves, tehát a családjuktól a turnézás miatt távol töltött idő sem túl csábító, noha azt láthatjuk, főleg Watersnél, hogy erejük azért még lenne hozzá.

A Pink Floyd albumborítói legalább olyan híresek, mint a zenéje

A Pink Floyd albumborítói legalább olyan híresek, mint a zenéje Forrás: pinterest.com

Összességében tehát elmondható, hogy a Pink Floyd-sztori kerek egész, és lezárt, és egyben a rockzene és összességében a modern zene történetének legcsodálatosabb, és legkomplexebb albumaiból álló epizódja, mely nélkül egészen biztos, hogy teljesen másképp nézne ki a mai könnyűzenei világtérkép. Nézzünk is egy kicsit a mélyére, melyek is ezek a zseniális állomások.

A korai korszak, és a zsenialitás magja: Meddle (1971)

A Meddle kétségtelenül a korai Floyd leginkább összefüggő albuma, zeneileg és hangulatilag is sokkal egységesebb egészet alkot, mint az azt megelőző Atom Heart Mother, vagy az Ummagumma. A zenekar művésziességre törekvését jól jelzi az eredetileg az album teljes B-oldalát elfoglaló monumentális szerzemény, az Echoes, mely komplexitásában már előrevetíti a későbbi széles körű elismertséget hozó The Dark Side of the Moon-t, és a Wish You Were Here-t. A dal a maga 23 percével állítólag pontosan illeszkedik a néhány évvel korábban megjelent, minden idők egy legjobb, de mindenképpen legművészibb sci-fijének, a 2001 Űrodisszeiának utolsó 23 percére. David Gilmournak egyébként ez az egyik kedvenc lemeze a diszkográfiából, az pedig kétségtelen, hogy a Floyd itt találta meg azt a hangot, ami aztán néhány évvel később legnagyobb mesterműveihez vezette.

A világsiker: The Dark Side Of The Moon (1973)

Egy lemez, melynek nevét mindenkinek illik ismerni, mert monolitként magasodik ki a 70-es évek gitárzenéinek tömegéből, és mely megszületése óta hivatkozási alap a kísérletezés követőeinek számára.  A The Dark Side Of The Moon az átlagember életét meghatározó tényezőkről beszél, a pénzről, az időről, a nyomásról, és a halálról, témaválasztásánál fogva ezáltal mindenkitől mesél, és mindenkinek szól. Tökéletes arányérzékkel váltogatja a rockdalokat, és a kísérletező témákat, ezáltal olyan egyveleget alkotva, mellyel korábban a zenehallgatók nem találkozhattak. A szintetizátorhasználat, az effektek, az elektronikus zenei hatások, vagy az olyan próbálkozások, mint az énekszóló a The Great Gig in the Sky-ban tették azzá az albumot, ami. Összességében 741 hét a Billboard listán, és elmondható róla, hogy még 2002-ben is évi nagyjából 400 ezer példányban kelt el. A lemez mára fogalom, kordokumentum, és mégis örökérvényű üzenet is egyben.

A progresszív pszichedélia csúcsa: Wish You Were Here (1975)

Személyes kedvencem a diszkográfiában, noha sokan hajlamosak unalmasnak nevezni. Az tény, hogy kevésbé változatos, és jóval lassabban hömpölygő, mint a nagy előd, ám részemről éppen ez válik legnagyobb előnyévé is. A Welcome To The Machine-t minden idők három legjobb Floyd-dala közé sorolnám, és nem csak én. A Waters által írt dalt olyanok dolgozták fel az idők során, mint a Queensryche (a szintén zseniális Operation: Mindcrime albummal itt foglalkoztunk), a Shadow Fall, vagy Arjen Anthony Lucassen. A Syd Barrett előtt tisztelgő album a billentyűs Richard Wright utolsó dalszerzői munkáját is dicséri a Waters-korszakban, és a dobos Nick Mason szerint, bár kiválóan sikerült az album, egyfelől saját életterük változásai is tükröződnek rajta, a családi élet, a gyermekeik születése. Az album az utolsó a sorban, melyen mind a négy zenész minden egyes dalban közreműködik, ez a kombináció tökéletes egészet alkot, olyan egységet, mely aztán a későbbi albumokon már nem érezhető ilyen mélységben, köszönhetően Roger Waters „hatalomátvételének”.

Vissza a gitárzenéhez: Animals (1977)

A Pink Floyd kétségtelenül meghallotta az előző albumra kapott kedvezőtlenebb kritikákat is, melyekhez nem igazán voltak korábban hozzászokva, így Waters változtatott is némelyest a recepten. A szintezitátor, és a szerteágazóbb zenei kísérletek helyett ezúttal ismét a gitár van a középpontban, a három monumentális szerzeményt, és a három akusztikus átvezető ezúttal a társadalmi rétegződés, üzleti és politikai manipulációk témakörét járjak körbe nem túlságosan szívderítő módon. A koncepció már egyértelműen érezteti, hogy Waters főnöksége alatt született az album, az elnyomás, a kirekesztés már itt is megjelenik, aztán végül a két évvel későbbi The Wallon csúcsosodik ki. Tekintve, hogy a dalszövegek bizonyos hányada magáról Watersről szól, sokan már itt tartottak attól, amit korábban csak rebesgettek, vagyis, hogy a Floyd előbb vagy utóbbi afféle szólóbandává válik. Nem is jártak tévúton, hiszen a következőként érkező duplaalbum valóban egy szólólemez, amit tulajdonképpen a világ egyik legjobb sessiontriója kísér.

Egy másik irány: The Wall (1979)

És el is érkeztünk a XX. század egyik legnagyobb hatású konceptalbumához. A The Wall, bár zsenialitása megkérdőjelezhetetlen, dalai és hangszerelése pedig egyaránt hihetetlenül erős, mégis végérvényesen szakít az elmúlt három lemez irányvonalával. Megszűnnek a hosszú, lassan kibomló és jó értelemben véve terjengős koncepciók, az album pedig egyvégtében nem is sorlemeznek, sokkal inkább rockoperának tűnik, és lényegében az is. Waters saját történetének írta meg egy kitalált antihős, Pink alakján keresztül, viszonyát saját szüleihez, zenei és emberi örökségét, a zenészlét és a népszerűség nehézségeit. A The Wall már címénél fogva is erőteljes metafora az ember magába zárkózására, és ahogy a Floyd korábban is, ezúttal is képes olyan témát hozni, mellyel kivétel nélkül minden ember szembesül élete során. A rövidebb, és hagyományosabb verze-refrén-szóló felépítésű dalok közt megtaláljuk a Pink Floyd egyik leghíresebbjét is, az Another Brick in the Wall-t is.

Poszt-Waters-időszak: The Division Bell (1994)

Miután a The Final Cut album után Waters feloszlatta a bandát, a megmaradt tagok úgy döntöttek, hogy az utóbbi időben diktátorként működő basszusgitáros nélkül is folytatják, ám a jogi csatározások miatt 1987-ig kellett várni a következő albumra, mely a Momentary Lapse of Reason címet viselte, bár ez inkább tekinthető David Gilmour szólólemezének. Ahhoz, hogy a megmaradt tagok ismét egyesítsék kreatív energiáikat, 1994-ig kellett várni, ekkor jelent meg a zseniális borítóba csomagolt The Division Bell. Az album ismét egy egészen más Floydot mutat, a banda nem koncepcióban, hanem önálló dalokban gondolkodott, megtartva azt a progressziót, mely legsikeresebb korszakukat jellemezte. Egészen egyedi egyveleg, nem is igazán nyerte el az ősrajongók tetszését, mégis a 90-es évek egyik legszebb lemezévé vált, és bizonyította azt, hogy a Floyd zsenialitása meglehetősen széles skálán mozog, de tulajdonképpen bármiből képes értékes egyveleget alkotni, mindegy, hogy a zenészek közösen dolgoznak, esetleg Waters, vagy Gilmour zsenije határozza meg az elkészült anyagot.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában