Tokiói gombafelhő, avagy harmincéves az egyik legjobb animációs film, az Akira

Szerző Kovács Krisztián
Dátum 2018. május 24.

Rovat Tárlat

Hozzászólás Nincs

Címkék

A rajzfilm (vagy animációs film) érdekes műfaj, és sokan a mai napig meg vannak győződve róla, hogy kizárólag gyermekeknek szóló bárgyú és egyszerű meséket takar, melyek a jó és rossz harcát mutatják be, egyszerű tanulságokat puffogtatnak, és amik épp arra alkalmasak, hogy lefoglalják az apró emberpalánták figyelmét, míg a szülők levegővételhez jutnak. Pedig Ternovszky Béla 1986-ban már megmutatta nekünk az azóta kultuszfilmmé lett Macskafogóval, hogy a műfaj már rég átlépte a felnőttkor küszöbét, amennyiben a rendező is hajlandó éretten nyúlni az alapanyaghoz.

Amikor rajzfilmekről beszélünk, a magam részéről mai napig a kézzel rajzolt kalandok pártján állok, bár kétségtelenül akadnak kiváló számítógépen animált filmek, számomra sosem hozzák ugyanazt a hangulatot. Ez a hangulat, mely valahol a 90-es évek közepe táján az óvodából épphogy kinőve kapott el először, amikor a Tom és Jerry, Scooby Doo és Flintstone család maratonok után egy vasárnap délutánon az M1 sokadjára adta le újra Grabowszki kalandjait, apám pedig azt mondta, nézzük meg, jó lesz az. Alig nyolc-tíz évesen is feltűnt már a film felénél, hogy itt egészen más kaliberű történetmesélésről van szó, mint azokban a 10-20 perces rajzfilmekben, melyekhez addig hozzá voltam szokva, és noha a történet allegóriáját természetesen még nem érthettem, ahogy a film jelentőségét sem, abban biztos voltam, hogy valami különlegesbe botlottam.

Az Akira éles kontrasztot jelentett az ugyanazon évben bemutatásra kerülő Kis Hableánnyal

Az Akira éles kontrasztot jelentett az ugyanazon évben bemutatásra kerülő Kis Hableánnyal

Egyetemista koromban vett újra erőt rajtam a hajlam, hogy körülnézzek a Macskafogóhoz hasonló rajzfilmek háza táján, ebben pedig segítségemre volt egy Jankovics Marcellel készült interjú az origo.hu-n. Az Oscar-díjra is jelölt rendezőtől megkérdezték, szerinte miért lenne tilos számítógépes animációt használni: „Mert az egy kamu, ami úgy csinál, mintha térhatású lenne, pedig csak illúzió. A művészetet egy betű választja el a bűvészettől, és a bűvészkedés már nem művészet. A művészetnek nem az a feladata, hogy illúziót keltsen.” Ennek mentén haladva hamar ráakadtam a francia René Laloux trilógiájára, melyek sorrendben Az idő urai, A vad bolygó és a Gandahár. Később aztán komplett gyűjteményt sikerült összekalapálnom olyan egész estés kiválóságokkal, mint a Rock & Rule (1983), az American Pop (1981), a Fire and Ice (1983), a Wizards (1977), a Heavy Metal (1981), a Hey Good Lookin’ (1982), vagy a Fritz, a macska (1972). A rajzfilmek alfájába és omegájába azonban csak néhány évvel ezelőtt szaladtam bele, rengeteg halogatás után – valahogy tartottam a japán animéktől, így a Ghost In The Shell is csak később került terítékre – akkor viszont jelen írás tárgya azonnal lesöpörte a palettát, és elfoglalta az első helyet. Ez a film volt Katsuhiro Otomo 1988-as remeke, az Akira, mely július 16-án betölti a 30. életévét.

Egy pillanatra álljunk meg, és vizsgáljuk meg, miben is eredeztethető többek közt a japánok jellegzetes rajzfilmstílusa, az anime, amit egyébként csak a Japánon kívüli kultúrák neveznek így, afféle gyűjtőfogalomként. Ami kétségtelennek tűnik, hogy az animék felfutása a 80-as években még mindig bőszen táplálkozott a japán társadalom II. világháborút követő kollektív poszttraumás élményeiből, hiszen, ahogy nem véletlen a mutáns óriásgyík, Godzilla megjelenése és szerves beépülése a popkultúrába, úgy az sem, hogy nem egy és nem két anime létezik, melyekben a felkelő nap országa feletti gigantikus gombafelhő legalább olyan fontos karakter, mint a többi főszereplő, és nem mellesleg a sztori katalizátora is egyben.

Forradalmi hangulat Neo-Tokióban

Forradalmi hangulat Neo-Tokióban

Otomo ugyan már a hidegháborús időszak gyermeke, ám szülein keresztül, ahogy sok japán férfi és nő, szinte génjeikben hordozza Hiroshima és Nagasaki rémálmát, ami önmagában nem is lenne furcsa, gondoljatok csak bele, mi magyarok mennyi sérelemmel küzdünk a rendszerváltás után is, a minket körülvevő posztkommunista országokhoz hasonlóan. Otomo víziója is valahonnan ennek a közös nemzeti félelemnek a mélyéről merít, és mind technikailag, mind tartalmilag végtelen egyedi világot épít rá. „Japánban mindenki Akira Kurosawa akar lenni, de belőle csak egy van. Én sosem akartam olyan filmeket forgatni, amiket egyszer már valaki más elkészített. Azt akarom, hogy az enyém más legyen”, mondta évekkel később egy interjúban.

Az Akira eleve roppant erősen indít, Tokió városát gigantikus robbanás dönti romba. Ma már ugyan az atomháború ábrázolása nem igazán ugorja meg a tömegek ingerküszöbét, de gondoljatok bele, hogy festhetett mindez rajzfilmen 1988-ban, a hidegháború utolsó éveiben, ráadásul egy japán filmalkotásban, hisz ők jelenleg az egyetlen nép a világon, akik közvetlen közelről megtapasztalták a nukleáris holokauszt rémét, el lehet tehát töprengeni rajta, vajon Otomo filmje, vizualitásával mennyire borzolta fel a kedélyeket.

A bandatagok, középen Kanedával

A bandatagok, középen Kanedával

A sztori szerint 2019-ben járunk (vagyis ugyanabban az évben, amikor az eredeti Szárnyas fejvadász cselekménye is játszódik) Neo-Tokioban, ebben a színes, szagos, pattanásig feszült forradalmi hangulatot árasztó cyberpunk közegben, gigantikus felhőkarcolók és mocsoktól fuldokló utcák közt, és egy csapat gimnazistából verbuválódott motoros banda balszerencsés történetét követhetjük nyomon. Az egyik éjszakai portyázásuk alatt, miközben épp összetűzésbe kerülnek a konkurens banda tagjaival, egyikőjük kapcsolatba lép egy furcsa, sápadt arcú kisfiúval, és ez mindent megváltoztat benne, és az egész város életében is.

Aki érdeklődik a rajzfilmek iránt, aki szereti a sci-fit, aki fogékony az apokaliptikus történetekre, vagy aki egyszerűen csak egy összetett, érdekes, és korát megelőző filmet szeretne látni, javaslom, tekintse meg az Akirát.

Katsuhiro Otomo nyomasztó víziója a maga korában túlzás nélkül elképesztő vállalkozás volt. Korábban sosem látott animációs technikák (közel ötven, kizárólag a filmhez kikevert, korábban nem használt szín), és a rajzfilmek esetén szokatlanul magas költségvetés, a film bőven átlagon felülire tervezett játékideje, Alejandro Jodorowsky tanácsai a film fináléjára vonatkozóan, vagy épp Steven Spielberg és George Lucas a film leendő sikertelenségére tett megjegyzései mind-mind elősegítették, hogy ez a sajátságos egyveleg, mely összezsúfolódott ebben a két órában, végül az Egyesült Államok VHS-korszakának is egyik legnépszerűbb filmjévé váljon, mára pedig igazi kultuszfilm és hivatkozási alap legyen a maga műfajában. Egy 2014-es interjúban a rendezőnek szegezték a kérdést, vajon mi lehet az oka, hogy külföldön ilyen népszerű a film: „Amikor készült, nem is foglalkoztunk a külföldi közönség lehetőségével. Nem céloztuk meg őket direkt módon. Én lepődtem meg a legjobban, amikor nemrég az Oscar-díjátadón álló ováció fogadott.”

A gigantikus város ábrázolása egészen magával ragadó

A gigantikus város ábrázolása egészen magával ragadó

Az Akira minden ízében torkon ragadja, megcsócsálja és kiköpi azokat az elvárásokat, melyeket annak idején a nagyátlag támasztott egy-egy rajzfilmmel szemben. Az obszcenitás ábrázolása, a szókimondó szövegek, a fordulatos forgatókönyv, a tudományos, technológiai és szociológiai kérdések, melyeket boncolgat, a különös felépítés konkrét főszereplő és konkrét főgonosz nélkül, illetve a finálé már-már egy Carpenter, vagy Cronenberg-filmre hajazó testhorrorja olyan különleges, mégis koherens egészet alkotott, melynek színvonalát és egységét azóta is kevés rajzfilm múlta felül.

Jelentőségét jól mutatja, hogy az Empire magazin beválogatta minden idők 500 legjobb filmje közé, tucatnyi későbbi mozira volt hatással a Mátrixtól a Dark City-n át a Stranger Thingsig, a The Guardian kritikusa pedig egészen odáig merészkedett, hogy mondanivalóban, hangulatteremtésben és az alkotók által felhasznált újszerű technikákban kizárólag a Szárnyas fejvadásszal, és a 2001 Űrodisszeiával emlegesse egy lapon. Kim Newman a fentebb említett Empire magazin újságírója 2008-ban kijelentette: „Egyszerűen megfogalmazva, ha nincs az Akira, nincs Mátrix sem. Ennyi.” A Rotten Tomatoes oldalán jelenleg 87%-on áll, az IMDB-n 8,1-es osztályzattal bír, noha ezek az oldalak az utóbbi időben kevésbé alkalmasak a minőség fokmérésére, ez esetben mégis megállják a helyüket, az Akirát pedig időről-időre újra és újra felfedezi magának egy-egy újabb generáció.

A film nyitó képsorai

A film nyitó képsorai

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a megjelenést követő harminc évben számtalanszor felmerült már egy élőszereplős változat elkészítése, a magam részéről nem igazán látom értelmét, kétlem, hogy ez a sztori működne az animációs filmek keretein túl is, noha bizonyára szemet gyönyörködtető látványt kerítenének hozzá, de még a legaprólékosabb CGI-orgia is csak annyit érne el, hogy a sztori épp az egyik leginkább úttörőnek számító különlegességét veszítené el. Legutóbb egyébként a Tokyo Driftet jegyző Justin Lin-t szemelték ki rendezőnek, jelenleg pedig úgy fest, hogy az új-zélandi születései Taika Waititi lehet a végleges választás, de látva a rendező legutóbbi munkáját, a Thor harmadik részét, ez bennem bizony csak további félelmeket szül. Ha már Akira, és ha már mindenképpen ragaszkodunk egy élőszereplős változat elkészítéséhez, sokkal inkább el tudnám képzelni a Blade Runner folytatást jegyző Denis Villeneuve-t a feladatra. Mindazonáltal, aki meg akar ismerkedni ezzel a különlegesen nyomasztó, és egyedi világgal, ne várjon újabb változatokat, mert bármennyit is bűvészkednek, és bármekkora energiákat is mozgósítanak Hollywoodban, meggyőződésem, hogy az eredeti felülmúlhatatlan marad, így akkor jársz a legjobban, ha mielőbb beszerzed Otomo filmjét, és nem habozol belevetni magát Kaneda és társai kalandjaiba. Kétlem, hogy megbánnád.

Vélemény, hozzászólás?

Legutóbbi cikkeink a témában