Kovács Krisztián
2020. december 1. | Becsült olvasási idő: 7 perc

10 csodálatos vagy épp meghökkentő dokumentumfilm, ha látni akarod a valóságot

A dokumentumfilmek a nagyközönség számára egykor a mozgóképes kultúra egy olyan jól behatárolható szegmensét jelentették, mely a szórakoztatási faktor viszonylag csekély használata mellett tények didaktikus felsorolását és összefűzését jelentette. Egy olyan szegmenst, melyben egy-egy hangulatában némileg eltérő alkotás, mint amilyen a legendás Sivatagi Show is volt, nem véletlenül vált maradandó élménnyé, hiszen tökéletesen ötvözte a fikciós alkotások dramaturgiai elemeit a természettudományos, vagy történelmi tények bemutatásával.

Az 1990-es évek eleje óta szerencsére a dokumentumfilmes műfaj egyre inkább beépült a filmművészet jó értelemben vett mainstream sodrásába, tette mindezt úgy, hogy korszerű keretek közt volt képes megtartani legfontosabb törekvését, a valóság szórakoztató, ám tényszerű feltárását, és így széleskörű ismeretek átadását. Nem hiába, hogy míg egykor a dokumentumfilmes műfaj sokkal inkább a televízióra szánt formátumot jelentette, az utóbbi években számtalan kiváló alkotás jut el a mozivászonra, nem ritkán fikciós alkotásokat meghazudtoló minőséggel. Összeszedtünk most nektek 10 kiváló műremeket, mellyel kizárt, mellyel egyszerűen nem nyúlhattok mellé.

Senna

Minden idők egyik legkiválóbb és legkultikusabb Formula 1-es pilótájának kitartása, és tehetsége autóversenyzők egész generációi számára jelentett inspirációt. Az 1994-es San Marino-i nagydíjon tragikus körülmények közt, fiatalon elhunyt Ayrton Senna nem hiába mondta, hogy a versenyzés a vérében van, minden mozdulata, gesztusa ott gyökerezett valahol a nyomornegyedből kitörni akaró brazil fiú gyerekkorában. Sokszor és sokan mondták róla, hogy semmit és senkit nem tisztelt a versenypályán, ugyanakkor az is tény, hogy nála jobban soha, senki nem akart győzni. Egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, ha második vagy, te vagy az első, aki veszít, ezt az attitűdöt pedig tökéletesen tárja fel a brit rendező, Asif Kapadia filmje, felhasználva versenyzőtársakkal, csapatfőnökökkel készült interjúrészleteket is.

Senna

Ember a magasban

1974-ben egy Philippe Petit nevű francia kötéltáncos több ezer amerikai szeme láttára sétált át a World Trade Center két tornyának csúcsa közt kifeszített kötélen. James Marsh kiváló ütemű dokumentumfilmje tökéletesen tárja fel az életveszélyes, és illegális akció szervezési hátterét, olyan érzést keltve, mintha egy bankrablás előkészületeit látnánk. Rendkívül izgalmas alkotás egy látszólag meggondolatlan tettről, mely felborzolta az amerikai hatóságok idegrendszerét, miközben megszólal maga Philippe Petit, és az egykori cinkostársak, akik jóvoltából létrejöhetett a világ leghíresebb kötéltánca. Az Ember a magasban 2009-ben gyakorlatilag minden létező dokumentumfilmes díjat besöpört, köztük az Oscar-szobrot is, és három különböző filmfesztivál nagydíját. Szuggesztív képeivel és energikus vágásaival garantáltan rémálom a tériszonyosoknak.

Ember a magasban

Baraka: Világok arca

A korábban operatőrként is díjazott Ron Fricke 1993-as kísérleti dokumentumfilmjét számtalan fórumon választották a valaha volt legjobb dokumentumfilmnek, nem érdemtelenül. A Baraka szembemegy a klasszikus dokumentumfilmes elvárásokkal, narrátor és fő történetszál nélkül, vágóképeken, a természet hangjain, és gyönyörű zenefutamokon át szavak nélkül mutatja be bolygónk, és az emberi élet legkülönbözőbb színtereit a nagyvárosok betondzsungelétől egészen az eldugott afrikai törzsek mindennapjaiig. A mindössze 4 millió dollárból készült alkotás zsigeri és szuggesztív képi világával, csodálatos fényképezésével saját műfajának vitathatatlan csúcsalkotása, melyhez a mai napig rendkívül kevés emberi életterekkel és a Föld ökoszisztémájával foglalkozó alkotásnak sikerült felérnie.

Baraka: Világok arca

Apollo 11

A Holdra szállás 50. évfordulójának évében megjelent Apollo 11 a Barakához hasonló nézőpontból közelít a tények dokumentarista feltárásához. Való igaz, hogy az Apollo-programmal számtalan hollywoodi produkció foglalkozott már, így a rendező Todd Douglas Miller ezekhez képest valami egészen újszerűt, mégis egyszerűt húzott. Archív felvételeket felhasználva, a megszokott narrációt tökéletesen mellőzve vezet be minket az emberiség legnagyobb vállalkozásának történetébe, annak előkészületeitől egészen a dicső első lépésekig égi kísérőnk felszínén. A film ráadásul abból a szempontból is exkluzív élmény, azon túl, hogy formájának hála sokkal inkább átélhető a projekten dolgozó emberek élete, hogy számtalan olyan 70mm-es felvételt használ fel, melyeket kifejezetten a film kedvéért újítottak fel, és melyek korábban soha, egyetlen űrkutatással foglalkozó dokumentumfilmben sem kaptak helyet.

Apollo 11

A háború ködében

2004 Oscar-díjasa a legjobb dokumentumfilm mezőnyében témájához képest meglepően visszafogott, ugyanakkor talán épp emiatt legalább olyan hatásos, mint bármelyik hollywoodi nagymenő poszt-Vietnám mozija. Robert McNamara összesen hét esztendőn át dolgozott az Egyesült Államok hadügyekért felelős minisztereként, előbb a Kennedy-, aztán a Johnson-adminisztráció alatt, és mindössze néhány évvel a halála előtt vállalkozott arra, hogy őszintén beszéljen nagy nyilvánosságnak mandátuma sokat vitatott történelmi tényeiről. A rendező, Errol Morris egyébként is szeret filmjeiben az amerikai politikai elit lelkiismeretére hatni, ezt teszi itt is archív felvételek, és az idős McNamarával készült interjúk hangján át, és bár A háború ködében olykor meglehetősen csapongó – rövid idő alatt túl sok mindent akar elmondani – arra tökéletes, hogy további kutakodásra adjon okot a nézőnek a XX. századi nemzetközi politika bugyraiban.

A háború ködében

Bennfentesek

Egy újabb Oscar-díjas alkotás, ezúttal a 2010-es év díjazottja. Charles Ferguson alkotása a 2008-as világválság kipattanásához vezető okokat igyekszik feltárni a bankszakma, és a közgazdaságtan legmélyére ásva, és ez bármennyire is unalmasan hangzik elsőre, Ferguson tálalásában minden, csak nem unalmas. A rendező igyekszik mikrofonvégre kapni mindenkit, és gyakorlatilag bárkit, akinek köze lehetett a válság kipattanásához, vagy elharapódzásához, bankárokat, pénzügyi szakembereket, brókereket, pénzüggyel foglalkozó professzorokat szembesít azokkal a nyilatkozatokkal, melyeket a válság első hónapjaiban tettek, és bár ezeknek hála a Bennfentesek olykor veszít az objektív értékítéletéből, vagy a forráskritikája hitelességéből, rendkívül szórakoztató módon mutatja be, mennyire sekélyes, és pénzorientált világban élünk, hangnemét tekintve pedig leginkább Michael Moore alkotásaihoz kerül igazán közel.

Bennfentesek

Otthonunk

A Luc Besson produceri felügyelete mellett született 2009-es alkotás leginkább azzal a céllal jött létre, hogy a környezetvédelem mellett kampányoljon, és felnyissa némileg az emberek szemét a globális felmelegedés, és a klímaváltozás következményeit illetően. Yann Arthus-Bertrand filmje nem akar nagyot mondani, nem bocsátkozik követhetetlen jövőbeli jóslatokba, egyszerűen csak előrántja hat kontinens gyönyörű, vagy épp sokkoló vágóképeit az emberi életterektől, és a Barakából megcsodált ökoszisztémából, majd bemutatja azt is, milyen új technológiai eljárásokat hoz majd el ezzel kapcsolatban a jövő. Bertrand filmje a jelenből merít és a jelenre épít, szenzációs képanyagával, lenyűgöző felvételeivel közel annyira megkapó, mit a Baraka, törekvéseivel szemben mégis elegánsan tartózkodik a didaktikus tanoktól és kinyilatkoztatásoktól, és Földünk arcaiból vett képekkel támasztja inkább alá saját mondanivalóját.

Otthonunk

Citizenfour

Újabb Oscar-díjas remek, ezúttal 2014-ből, Laura Poitras alkotása a Trent Reznor és a Nine Inch Nails zenéjével megtámogatva elsőkézből számol be az elmúlt évtized egyik leghangosabb adatvédelmi botrányának kipattanásáról, arról a pillanatról, és következményeiről, mikor az egykori adatelemző, Edward Snowden átadja a birtokában lévő szigorúan bizalmas dokumentumokat óriási nemzetközi, politikai vihart kavarva. A Citizenfour – ami egyébként Snowden álneve is volt egyben – egy világunkban folyamatosan aktuális, globális problémára hívja fel a figyelmet, vagy még inkább annak szörnyű valóságáról rántja le a leplet, és bizonyságát adja annak, amit előtte mindenki csak gyanított, vagyis, hogy valóban, folyamatosan mindenkit lehallgatnak, valamilyen formában, tehát a Citizenfour ennek okán nem csupán díjnyertes dokumentumfilm, hanem egyfajta határa is a társadalom kollektív bizalmának.

Citizenfour

Jodorowsky’s Dune

Alejandro Jodorowsky legendás, el nem készült víziója minden bizonnyal a filmtörténelem leghíresebb soha le nem forgatott alkotása, egy nagyjából tíz órás filmeposz Frank Herbert, megfilmesíthetetlennek titulált Dűne című regényének adaptációja, melyben a főbb szerepekben többek közt Mick Jaggert, vagy Salvador Dalít láthattuk volna, a látványterveket H. R. Giger, és Moebius, a zenét pedig a Pink Floyd szolgáltatta volna. A 80-as évek eleje, vagyis a projekt végleges kútba hullása óta számtalan legenda lengte körbe a kultikus chilei rendező terveit, aki végül 2013-ban önálló dokumentumfilmben vall a projektről és annak megsemmisüléséről, következményekről és az álmok beteljesületlen voltáról, mintegy felrajzolva nekünk egy igazi, önfejű, ám a végletekig céltudatos művész portréját, akit sosem a pénz, vagy az elismerés, hanem minden esetben az értékteremtésért vívott küzdelem motivált.

Jodorowsky’s Dune

Hemingway nyomában

Az épp 120 éve született Ernest Hemingway mindenképpen a XX. század egyik legtöbbet emlegetett, és legtöbbet hivatkozott írója, forradalmár, katona, kalandor, és Nobel-díjas szerző, aki nem csupán irodalmi körökben, de popkulturális vitákban is rendre előkerül. David F. Turnbull 1999-es filmjében a komikusként és színészként is ismert Michael Palin, az egykori Monty Python-tag ered Hemingway legendájának nyomába, és kronológiai sorrendben keresi fel azokat a helyeket, Kubán Spanyolországon át az afrikai szavannákig, ahol Hemingway is megfordult élete során, és melyek megjelentek műveiben is. Palin filmjei olyannyira magukkal ragadóak, leginkább az egykori komikus mindent belengő, folyamatosan érdeklődő és jókedvű attitűdjének köszönhetően, hogy ezeket az egzotikus utazásokat a sajtó egy idő után nemes egyszerűséggel Palin-hatásnak kezdte nevezni, ezúttal pedig ennek hála mi is újraélhetjük kicsit a XX. század egyik leghíresebb írójának kalandos és olykor viszontagságos mindennapjait.