Kovács Krisztián
2019. február 18. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

10 éves a CGI-kolosszus – Avagy mit adott nekünk az Avatar?

2009. december 17-e piros betűs ünnep volt a filmfanatikusok életében. Nem hiába, hisz maga Hollywood is már jó előre filmtörténeti jelentőségűnek titulálta az eseményt, mely a mozirajongó közegre várt, hiszen aznap mutatták be a több mint tíz éven át készülő, már megjelenése előtt legendássá vált, később pedig a filmtörténelem legtöbb pénzt termelő alkotásává a maga közel 2,8 milliárdos bevételével előlépő James Cameron-filmet, az Avatart.

Annak idején nem sokkal a premier után moziban, és természetesen 3D-ben volt szerencsém megtekinteni a filmet, amire gyanakodva, ám mégis lelkesen ültem be, és amiről közel 2,5 óra után a legördülő stáblista közepette rettenetesen dühösen távoztam. Mert az Avatart minden erényével együtt is csupán egy hangzatos blöffnek éreztem, és olyan mély ellenérzésem alakult ki a filmmel szemben, aminek hatására soha többet nem vettem elő újra. Egészen a múlt hétig, amikor úgy gondoltam, érdemes e szép kerek jublieumon feleleveníteni az emlékeket, hiszen, ha ez a film valóban olyan jó, akkor ki kellett állnia az idő próbáját is. Nos, az érzéseim továbbra is felemásak, de ne rohanjunk előre, inkább nézzük is sorban, hogy miért.

Avatar (2009) Forrás: imdb.com

Miről is szól az Avatar?

Az Avatar története vélhetően nem igényel túl sok szájtépést, az emberiség az Alpha Centauri rendszerében talált egy bolygót (holdat) a jövőben, ahol a túlnépesedett Föld energiaellátáshoz nélkülözhetetlen unobtanium nevű fém bányászatát végzi, amit azonban megnehezít egy őslakos humanoid faj. A vad és sokszínű bioszférával rendelkező Pandorán az ún. Avatar-programon belül biológusok, antropológusok végeznek különböző kutatásokat, többek közt annak érdekében, hogy minél többet megtudva az őslakosokról, népírtás nélkül tegyék lehetővé a legnagyobb telérek elérését és az érc kitermelését. A program keretében ugyanis a delikvensek, kutatók tudatát egy biomechanikus testbe közvetítik, ami megkönnyíti a törzsekbe való beépülést. Igen ám, de amikor egy mozgássérült, egykori katona avatarjának hála visszakapja a járás képességét és lehetőségét, miközben egy véletlen folytán komoly érzelmi viszonyba bonyolódik az egyik bennszülött lánnyal, hirtelen elveszíti a talajt a lába alól, elhatározottsága megbicsaklik, és fel kell tegye magának a kérdést, vajon az őslakosok, és emberek vitájában kinek az oldalán rejtezik az igazság, és kit válasszon ő maga? Saját faját, az embereket, akik egy haldokló Föld megmentéséért küzdenek, vagy az őslakosokat, akik csak békében akarnak tovább élni, összhangban a természettel. Ismerős történet? Aki látta a Pocahontast, vagy a Farkasokkal táncolót, azoknak biztosan, no de erről majd később, előbb nézzünk néhány pozitívumot.

Avatar (2009) Forrás: imdb.com

A film, ami bebizonyította a 3D létjogosultságát

Már a kezdetektől tudvalévő volt, hogy az Avatart nem a briliánsan csavaros történet viszi majd el a hátán, sokkal inkább a technológiai megvalósítás. Ennyire kőegyszerűségű történetre ugyan még így sem számítottam, de az kétségtelen, és elvitathatatlan, hogy azóta sem volt film, mely ennyire kreatívan használta fel a 3D-ben rejlő lehetőségeket. A dzsungelben játszódó jelenetek esetében konkrétan úgy érezted, hogy ott állsz a fák és cserjék közt, ahol a lombokon túlról idegen világok ragadozói lesnek rád, érzed a levegő nyirkosságát, és ha kinyújtottad a kezed, szinte meg tudtad érinteni a környező különös virágokat is. Az Avatar korszakalkotó módon használta a CGI technológiát, nem hiába várt vele Cameron ilyen hosszú időt, hiszen lényegében már az 1997-es Titanic előttről származik a film gondolata, ám még messze nem állt rendelkezésére az a technika, amivel azt meg tudta volna valósítani. A türelem azonban rózsát termett, az Avatar gyakorlatilag egy állásfoglalás, egy kinyilatkoztatás arról, milyen szinten állt a filmművészeti technológia eszköztára 2009-ben, ugyanakkor előremutató és beteljesült jóslat is, mely meghatározta a vizuális effektek szakértői számára az elkövetkező évek trendjeit. Éppen emiatt speciális trükkök terén a mai napig nem hogy megállja a helyét, de láttunk olyan blockbustert, amely tíz évvel az Avatar után sem volt képes felérni Cameron művéhez.

Avatar (2009) Forrás: imdb.com

Egzotikus világ

Kapcsolódunk némileg az első ponthoz, Pandora ma is ugyanolyan gyönyörű, mint tíz évvel ezelőtt volt, növényvilága lenyűgöző, állatvilága iszonytatóan veszélyes, atmoszféráját ugyanúgy belengi az a különleges, természeti népeinek tiszteletéből fakadó misztikus hangulat. Számomra az egyetlen kifogásolnivaló pont, hogy Cameron állatvilága teljesen nyilvánvalóan merít a földi állatok vonásaiból, hiába ad hat lábat minden egyednek, meg nyakon lévő orrnyílásokat, a hasonlóság nyilvánvaló. Ebben vártam volna némi merészséget, de alapvetően elhanyagolható probléma, amit a rendező ki akart velük fejezni, és ami konkrétan el is hangzik a filmben, azaz, hogy ezen a bolygón gyakorlatilag minden és bármi képes megölni az embert, azt abszolút teljesítette, és kiváló az a kontraszt is, amit a vadonban bóklászva az állandó veszélyérzet és a csodálatos környezet tart fent. Az embert igen hamar bevonja ez a világ, minél többet akarunk megtudni róla, az őslakosok és állatok életmódjáról, és egymáshoz való viszonyukról, és szerencsére azzal, hogy Cameron egész Pandorát egy mindent átható kollektív tudathoz kapcsolja, mely növényt, állatot és emberszabásút ugyanúgy áthat, teljesíti is ezt a vágyunkat.

Avatar (2009) Forrás: imdb.com

Faék egyszerűségű történet

És igazából ez az a pont, ameddig a film jól teljesít. 10 évvel az első megtekintés után újranézve továbbra is vérlázító, hogy Cameronnál mennyire felemésztette a saját maga által teremtett világ magát a történetet. Pedig minden kezdő író tisztában van vele, hogy normál esetben a háttérnek kell szolgálnia a történetet, mert mindig és minden esetben ez utóbbi a fontos. Hiába adott egy kiváló háttérvilág, ha azt nem vagy képes megtölteni egy erőteljes és egyedi történettel. És Cameron ezt úgy fest, erről megfeledkezett, de még csak nem is ez a legnagyobb baj. Sokkal inkább az, hogy ugyanezt a sztorit a Farkasokkal táncoló közel húsz évvel korábban sokkal érzékletesebben bemutatta már, és megtette ezt a Pocahontas is, az ottani emberi őslakosokkal szemben az önmagát civilizáltabbnak tekintő csoportok fellépése ráadásul jóval átélhetőbb is, mint egy idegen faj esetében. A sztori mindemellett nem bővelkedik fordulatokban sem, gyakorlatilag minden karakter legelső megnyilvánulásából kikövetkeztethető a szerepe a történetben, és az őslakosok kontra emberek vitás kérdésben képviselt álláspontja, mindemellett pedig minden karakter önmagában egy megtestesült sztereotípia, a gátlástalan üzletember, a megoldást kizárólag fegyveres konfliktusban látó katonai vezető, az elkötelezett természetvédő tudóscsapat, és persze a főszereplőnk, Jake Sully is.

Avatar (2009) Forrás: imdb.com

Sablonos végkövetkeztetés

Gyakorlatilag ebből fakadóan a film végső következtetése is sablonos marad, az ember gyarló, a saját hibáiból tanulni képtelen lény, aki nem tisztel semmiféle felsőbb hatalmat, sem istent, sem természetet. Ez az üzenet már 10 évvel ezelőtt is egy égig érő kliséhalmaz volt, mindenféle rétegzettségtől mentesen, ám a mostani megtekintés során eszméltem rá, hogy még James Cameron filmes univerzumán belül sem hat újdonságként, hiszen gyakorlatilag ugyanerre a végköveztetésre futtatta ki legalább két korábbi filmjét. A Terminátor önmagában ennek jelképe, egy szimbólum arra vonatkozóan, miként veszíti el az ember az irányítást, mikor túl sokat akar markolni, de ugyanezt mutatja be a (szerintem legkiválóbb Cameron-film), az 1989-es A mélység titka is, tehát rendezői és forgatókönyvírói oldalról semmiféle fejlődést nem mutat a szkript ezekhez a mozikhoz képest, ami, tekintve, hogy már felnőtt egy generáció a Terminátor 2 és az Avatar megjelenése közt, elég komoly üzenet, ami Cameron elkövetkező filmekre vetített ambícióit illeti.

Avatar (2009) Forrás: imdb.com

Rossz színészválasztás, papírmasé karakterek

Ezt érintettem már. A legnagyobb probléma, hogy még az elvileg legjobban megrajzolt jellemmel rendelkező Jake Sully sem képes elvinni a hátán a sztorit, leginkább azért, mert Sam Worthington egész egyszerűen maximum átlagos színésznek nevezhető, aki egy délutáni romantikus moziban még ellavírozna, de arra alkalmatlan, hogy egy ekkora léptékű filmeposz főhősének sorsát szerethetővé, és még inkább átélhetővé tegye. Miután a filmet motion capture technikával vették fel, vagyis az őslakosok arcát a valódi színészek mimikájára valós időben mintázták, Worthington gyér színészi kelléktára még itt is kiütközik, különösen a hozzá képes tehetségesebb Zoe Saldanával közös jelenetekben. Sigourney Weaver és Stephen Lang azok, akik számomra megfelelnek saját karaktereiknek, de miután előbbi előéletéről alig, utóbbiéról meg egyáltalán nem tudunk meg semmit, így nekem egyszerűen nem működnek, sem mint a főhős támasza és afféle szellemi vezetője, mentora, sem mint utóbbi a tulajdonképpeni rosszfiú szerepében. És ez nagyon nagy baj, mert így hiába a szemet gyönyörködtető látvány, és a szinte kézzel fogható környezet, ha maguk a szereplők sorsa gyakorlatilag tökéletesen hidegen hagy.

Avatar (2009) Forrás: imdb.com

Oké, de akkor hol van az Avatar helye a filmtörténetben?

Nos, bevétel szempontjából a legelső helyen, látvány szempontjából a legelső helyen volt 10 évvel ezelőtt, de még mindig felsőkategóriás a jelenlegi Transformers, Bosszúállók és Star Trek vezényelte mezőnyben (hozzáteszem, ezek a filmek nem lennének olyanok, amilyenek látvány tekintetében Cameron filmje nélkül), történetét és mondanivalójának jelentőségét tekintve viszont egy tökéletesen felejthető, középszerű alkotás. Pedig gondoljatok bele, akad azért olyan film, mely képes volt ötvözni a látványt a gondolatisággal és mondanivalóval, ez a film volt az idén kereken 20 éves Mátrix, amiből egyébként az Avatar a fő koncepció egyik lényegi pontját merítette. Persze a Mátrix sem tökéletes, felépített világában és a ráerőltetett filozófiájában akadnak ugyan lyukak, de még így is sokkal kreatívabban használta fel a sci-fi korábbi sablonjait, és fejlesztette tovább azokat, egészen sajátos, össze nem téveszthető masszává gyúrva saját gondolatiságával. Mert a Mátrixnak a látványon, és a világépítésen túl volt története, karakterei, megvolt a maga drámája, a maga konfliktusai és átélhető vívódásai. Cameron ezekből is meríthetett volna, de alighanem ő pontosan tudta, hogy végeredményben erre nem feltétlenül lesz szüksége, hisz 2,8 milliárd dollár, az 2,8 milliárd dollár.

Részemről tehát talán csak annyi változott a 10 évvel ezelőtti megtekintéshez képest, hogy a technikai bravúrokat értékelni tudom, e tekintetben a film kiválóan és méltó módon öregszik, a történetét, karaktereit meg jobb elfelejteni. Pedig Cameron tud jó forgatókönyvet írni, jó karakterekkel, ha kíváncsiak vagytok, miként, nézzétek meg a rendező A mélység titka című filmjét. Az egy film, ez pedig egy vizuális technológiai demonstráció.