10 kiváló magyar film, melyet érdemes megismerned

Tudom, hogy akad, ami sosem megy ki a divatból. Ilyen a magyar filmművészet ekézése is, amit már régen sem értettem, hiszen tudom, oké, születtek gyalázatos alkotások, de Hollywood, és a nyugat nagyságrendekkel több hulladékot termel, ráadásul, ha figyelmesek vagyunk, rájöhetünk, hogy egy komolyan vett magyar filmnek mindig utánozhatatlanul magyar hangulata van, ez pedig messze nem egyenlő azzal, hogy rossz.

Tudom-tudom, sokan emlegetitek az olyan rémes próbálkozásokat, mint az Álom.net, a Tibor vagyok, de hódítani akarok, a Kis Vuk, a Meseautó, vagy a Pappa Pia, de ha csak kronológiailag végignézzük a XX. századi magyar film történetét, így is minden pocsék alkotásra legalább két kiváló jut. Ott van A tanú, A tizedes meg a többiek, Az ötödik pecsét, a Macskafogó, az Indul a bakterház, a Mephisto, a Sose halunk meg, a Sátántangó, a Kontroll, a Moszkva tér, az Üvegtigris, vagy a Fehér tenyér, és akkor még nem is érintettük a Pálffi György és Mundruczó Kornél-féle kísérletező hangvételű műveket. Ha ezt mind egyetlen nagy csomagként értelmezzük, láthatjuk, hogy a mérleg messze nem billeg annyira a rossz filmek felé, mint azt az előítéleteink mondatják velünk. Éppen ezért akkor rögtön íme 10 példa, hogy miért is gondolom így.

A Teréz körúti Művész Mozi Forrás: muveszmozi.hu

Kojot

Abszolút a 2017-es év egyik legnagyobb pozitív megjelenése, a film, melyet úgy mutattak be, hogy nem mutattak be, aztán rövid időre felkerült egy videómegosztóra, hogy bárki ingyen megtekinthesse, végül mégis bemutatásra került. Az elsőfilmes Kostyál Márk easternje egy igazi erőszakos, zsigerbevágó alkotás egy helyi kiskirály, és a faluba költöző nagyvárosi pár mindennapos harcáról. Az operatőri munka, a vágás, a zene, és a karakterek alapján simán elmenne a tengerentúlon is, de mindemellett ízig-vérig magyar alkotás, a szó legnemesebb értelmében, és ez leginkább a forgatókönyv fordulatain érződik, melyek bizonyos aktuális közéleti helyzetekre is remekül használhatóak allegóriaként, ami a hatalommal való visszaélést illeti.

A martfűi rém

Bár egy feszült thrillert vártam országunk egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosáról, végül egy roppantmód eltalált korrajzzal operáló lélektani drámát kaptam, olykor valóban feszült helyzetekkel, és ez abszolút a film pozitív kritikája. Ráadásul A martfűi rém a dramaturgiában is kifejezetten erős, és nagyjából a film feléig még úgy sem fedi fel a gyilkost, hogy mindannyian tudjuk a történelemkönyvekből ki volt az, ez pedig hangulatilag abszolút a javára válik. Magyarország akkori nyomasztó helyzete, a kor olykor kifejezetten vészjósló hangulata, a mindennapos rettegés is hihetetlenül jól átjön, és egy idő után a rejtély fölé is kerekedik, de egyáltalán nem üli meg a filmet, sőt, a képi világgal kiegészülve egészen maradandó élményt nyújt.

Tiszta szívvel

Till Attila saját ötletéből írta a film forgatókönyvét és rendezte meg a Tiszta szívvelt. Igen, ez az a film, ami tolószékes bérgyilkosokról szól, legalábbis egy jóbarátom így jellemezte, holott itt ennél jóval többről van szó. A rendező abban talán kicsit túlvállalta magát, hogy a film rengeteg minden akar lenni, ezért fontos momentumokat csak érintőlegesen használ fel és bont ki, de ettől még hibátlanul működik, és némileg megismerhetjük belőle a fogyatékkal élők világát is. A film egyik nagy erénye a tempója, hihetetlenül kiszámított, ahogy a főszereplőnk kilátástalannak tűnő helyzetéből egy találkozásnak hála megkezdi hosszú útját egy világ felé, amit nem ismer. A komor alaphelyzetet olykor a Halálos fegyver-féle haverfilmek legszebb tradícióin alapuló vicces kiszólások színesítik, így összességében azt kell mondjam, nem hiszem, hogy láttam, akárcsak hasonló filmet is korábban.

1945

Török Ferenc rendező nevét talán az egyik legjobb rendszerváltás körüli korrajzot képviselő munkájáról, a Moszkva térről ismerhetjük, ezúttal két zsidó átutazó egy egész falura gyakorolt hatásáról készített filmet, Rudolf Péter elementáris alakításával a főszerepben. Ahogy azt Török filmjeiről megszokhattuk, a feszes forgatókönyvre itt sem lehet panasz, a film ráadásul gyönyörű és összetett képekkel operál, ráadásul egészen kiválóan és következetesen adagolja a feszültséget. Rudolf Péterről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, eleve tíz kilót hízott a szerep kedvéért, alakítása egészen zsigeri a korrupt, alattomos jegyző szerepében, aki céljaiért bármire képes. Az egyik jelenetben még megérted, mit miért tesz, a másikban legszívesebben orrba vernéd, így, aki eddig Rudolfot csak Laliként ismerte az Üvegtigrisből, most garantáltan dob tőle egy hátast.

A berni követ

Szász Attila kis költségvetéssel dolgozó remeke 2014-ben jelent meg, épp nemrég néztem újra. Amennyire fájó volt látni Kulka János első televíziós szereplését agyvérzése után, az érzést csak tetézte itt látható kiváló alakítása, amit azért már meg is szokhattunk tőle. Az 56-os forradalom után járunk két évvel, amikor két, Svájcba emigrált srác túszul ejti a berni magyar nagykövetet, azt remélve, hogy így újra felszíthatják a levert forradalom lángjait. A berni követ, bár nyilván fikció, a fiktív szálat nagyon ügyesen szövi bele a történelmi tények hátterébe. Némileg talán sántíthat a hasonlat, ha idecitálom Az ötödik pecsétet, de tény, hogy magyar filmben nem láttam azóta ennyire jól sikerült kamaradrámát, és itt végre Szabó Kimmel Tamás is kapott egy rendes szerepet, és nem a Pappa Piába bohóckodik.

Isteni műszak

Bodzsár Márk első nagyjátékfilmje 2013 októberében került a magyar mozikba, a mentőszolgálat mindennapjairól szóló realista mű igencsak megosztotta a kritikusokat, akiknek vagy nagyon tetszett, vagy nagyon nem. Én a magam részéről előbbibe tartozom, főleg azért, mert a film hihetetlenül finom fekete humorral dolgozik, amit nagyon kedvelek, ráadásul a párbeszédek igencsak életszagúra sikeredtek. A délszláv háború idején játszódó film számtalan jelenleg és szinte mindig aktuális témát érint, úgy, mint az eutanázia, a háború, a kisebbségek együttélésének, vagy a bevándorlás tényének kérdése, ráadásul teszi mindezt kiváló képi világgal, amitől a dramaturgia olykor-olykor megbotló ritmusát sem feltétlenül vesszük észre.

Fehér Isten

Kicsit tartottam tőle, lévén imádom a kutyákat, van is otthon, így amikor azt láttam egy teaserben, hogy Nagy Ervin bárddal kerget el egy kóbor kutyát, megmozdult bennem valami, hogy ezt nem kéne megnézni. Aztán gondoltam egyet, és eszembe jutott, hogy Mundruczó azért sosem ad ki értéktelen vackot a kezéből, így végül megnéztem a Fehér Istent, és nem bántam meg. A Cannes-i Filmfesztiválon is díjat nyert alkotás meglehetősen sötét, baljós és ritmusában egyenetlen, sztorijában pedig sokszor kiszámítható, ráadásul mintha a casting is itt-ott félrement volna, ellenben Thuróczy Szabolcs pl. zseniális, a film pedig itt-ott egészen megkapó képekkel operál, gondoljunk csak a kutyaviadalra a film elején, vagy a kihalt városban Lilit üldöző falkára, és a finálé trombitaszólójára.

Liza, a rókatündér

Két rövid ok, egyrészt az ötletesség, másrészt Balsai Móni, és ezzel el is mondtam mindent. A Liza, a rókatündért, címe alapján előzetesen valami bugyuta filmnek gondoltam, aztán, amikor olvastam, hogy mind a szakma, mind a közönség zabálja, rögtön megnéztem. És igen, ilyen ötletességet, eredetiséget nem sok önálló magyar filmben látni. Műfajilag nem is tudom, hova sorolhatnánk, talán mágikus realizmus? Mindegy is, a film csodálatos képi világa, meghökkentő története, a vágás dinamikája és Balsai Móni játéka együtt hihetetlenül kreatív és ötletes egyveleget alkot, és alighanem ezt a közönség is megérezte. Ha a Tiszta szívvel című filmnél fentebb azt írtam, hogy ilyet Magyarországon még nem készítettek, ugyanez igaz a Liza, a rókatündérre is.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

A különös cím egy egészen kivételesen emberi filmet rejt. Reisz Gábor 2014-es remeke az én harmincas korosztályomhoz szól, és minden, a generációnkban felmerülő lehetséges élettani akadályt és problémát kidob az asztalra, hogy szétcincáljon. A film nyugodtan mondhatom, szociodráma, noha nem az a komor vonal, ami megfekszi az ember gyomrát, ez inkább az a típus, ami nevetgélve, könnyed humorával gondolkodtat el az élet nagy kérdéseiről. Ha mindenképpen ragaszkodunk a filmes párhuzamhoz, talán Woody Allen korai filmjeit citálhatjuk ide, de míg az az amerikai emberek mindennapjairól szól, addig Reisz filmje minden ízében magyar marad, és talán máshol nem is lenne ennyire működőképes.

Ernelláék Farkaséknál

Érdekes sztori a filmé, ugyanis a Filmalap támogatása nélkül, mintegy független produkcióként készült kamaradráma, ahol az operatőri munkát Hajdu Szabolcs Metropolitan Egyetemen oktatott diákjai végezték, és ez a fajta jó értelemben vett amatőr hozzáállás (ez persze sántít, Hajdu sok minden, csak nem amatőr) minden ízében átjön a filmen, és éppen ez emeli ki az átlagból. A családi drámák sosem egyszerűek, és ez a film éppen ezekre épít, így valamilyen szinten párba is állítható a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlannal, a különbség, hogy más generációk problémáiról mesél. Az egyik legnagyobb erénye pedig, hogy olyan helyzeteket tár elénk, melyekkel mi magyarok is könnyen azonosulunk, teszi mindezt hihetetlen érzékenységgel, és finom humorral.