Kovács Krisztián
2022. január 11. | Becsült olvasási idő: 7 perc

10 klasszikus történelmi film a második világháború fiktív eseményeiről

A második világháború rettenetes hat éve nem véletlenül kiapadhatatlan témaforrás manapság is a filmes szakemberek számára. A brutális népírtás, az ideológiák csatája, az érthetetlen iszonyat számos kiváló történelmi filmet eredményezett már, melyek megtörtént eseményeket dolgoztak fel. Ott van A leghosszabb nap, a Híd túl messze van, a Híd a Kwai folyón, vagy a Tora! Tora! Tora!, melyek természetesen ferdítettek némileg a valóságon, mintegy hozzáigazítva azt a nézőközönség igényeihez, de alapvetően megidéztek egy-egy háborús hadmozdulatot vagy megtörtént drámát. Persze a háború olykor inkább csak kulissza, avagy eszköz, hogy a nagy események árnyékában izgalmas fiktív történeteket meséljünk. Ebből válogattunk most össze egy klasszikus filmekkel teli listát.

A nagy szökés

John Sturges 1963-as filmje a világháborúban a japán hadifogolytábort megjárt későbbi bestselleríró, James Clavell forgatókönyvén alapszik, és egy sor A-kategóriás sztárt sorakoztat fel a szereplőgárdában. A főszerepet Steve McQueen kapta, de rajta kívül feltűnik Charles Bronson, James Garner, Richard Attenborough és James Coburn is (Coburn, Bronson és McQueen másodszor játszottak együtt A hét mesterlövész után). Bár a film számos díjat nyert, a valódi túlélők úgy érezték, becsmérlő rájuk és az áldozatokra nézve, mert elferdíti és enyhének mutatja be azt a szenvedést, amit ők átéltek a táborban. Való igaz, a film alapvetően nem törekszik túlzott mélységek megjárására, és csak pillanatokra villant fel momentumokat a foglyok mindennapi életének drámájából, ugyanakkor nem is kordokumentumként, kizárólag kalandfilmként működik és értelmezhető, ebből a szempontból pedig egyértelmű klasszikusa a műfajnak.

A nagy szökés

Most és mindörökké

James Jones 1951-ben megjelent grandiózus regénye elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat, két évvel később pedig már mozikba is került az adaptációja Burt Lancaster, Montgomery Clift és Frank Sinatra főszereplésével. A film az év egyik vitathatatlan kasszasikere lett, és végül nyolc Oscar-díjat vitt haza, az összes fő kategóriában tarolt (Sinatrát ugyanúgy díjazták, mint a női főszereplőt, Donna Reed-et, a rendezést és a forgatókönyvet is), holott messze nem tekinthető hagyományos értelemben vett háborús alkotásnak. Fred Zinnemann filmje a háború – különösen a Pearl Harbor elleni támadás – árnyékában egy katonai bázison kibontakozó személyes viszonyokat vizsgálja, és a karakterek viselkedésén és reakcióin át reflektál a háború mindent magába szippantó hatásaira. Fajsúlyos karakterdráma, mely számos korabeli alkotással ellentétben máig nem veszített fényéből és erejéből.

Most és mindörökké

Oroszlánkölykök

Irwin Shaw 1948-ban megjelent Oroszlánkölykök című monumentális regénye a világháború egyik első szépirodalmi dokumentuma volt, és az egyik legnagyobb könyvsiker Norman Mailer Meztelenek és holtakja mellett. A tíz évvel később mozikba került filmadaptáció persze némileg egyszerűsített a cselekményen, de nagyrészt hűen követi a regény történeti ívét az ezúttal is kiváló Marlon Brando-val a náci tiszt szerepében. Brando jelenléte és karizmája persze magának követeli a három síkon játszódó regény fókuszát, de Dean Martinra és Montgomery Cliftre ugyanígy nem lehet panasz, mindhárman kiválóan mutatják be, ahogy fiatalemberek egy általuk át sem látott eszme szolgálatában váltak a háborús gépezet fogaskerekévé, ám mikor útjaik keresztezik egymás mégsem tudnak mást tenni, mint társaik, így egyszerűen felemelik a fegyvereiket, és harcolnak.

Oroszlánkölykök

Kelly hősei

Minden idők egyik legjobb háborús filmszatírája, mely jócskán megelőzte a korát, és talán elsőként vállalt fel egy az amerikai katonák korábbi hősies ábrázolásától eltérő narratívát. Clint Eastwood csapata, kiegészülve Telly Savalas-szal és Donald Sutherland-del egy szedett-vedett brigád, akik semmiféle magasztos célt nem látnak a háborúban, akiket nem érdekelnek a nemzeti érdekek, akik egyszerűen csak túl akarják élni ezt a végtelennek tűnő poklot, így aztán amikor felmerül az ötlet, hogy akár gazdagon is kikerülhetnek belőle, zokszó nélkül indulnak útnak, hogy mélyen a német vonalak mögött kiraboljanak egy francia bankot. A Kelly hősei érthető módon a lelkébe taposott az amerikai héroszt hirdető kritikusoknak, ugyanakkor mára igazi klasszikussá érett, feledhetetlen anekdoták gyűjteménye egy izgalmas, és sokszínű történetbe ágyazva.

Kelly hősei

Tokyo Joe

Némileg talán kilóg a listáról, hiszen Stuart Heisler háborús noirja már a világégést követően játszódik az amerikaiak által ellenőrzésük alá vont Japánban, ám pontosan a háborús viszonyok és ellentétek katalizálják az eseményeit. A Humphrey Bogart által életre keltett főszereplő a Légierőtől történt leszerelését követően tér vissza Tokióba, hogy megnézze, megvan-e még a bár, melyet korábban ő maga működtetett, itt azonban szembesülnie kell vele, hogy a japánok még ellenségként tekintenek rá, saját egykori bajtársai pedig gyanakodva szemlélik, amiért érdekeltsége a szigetországhoz kötötte, mellyel évekig tartó háborút vívtak. Bár Heisler rendezése messze nem használja ki az alapszituációban megbúvó társadalmi dráma potenciálját, és végeredményben csupán egy noir krimiként értelmezhető, éppen ezért egészen üde színfoltja ennek az egyébként is változatos listának.

Tokyo Joe

Casablanca

Mit is mondhatnánk az egyik legnagyobb filmklasszikusról, Kertész Mihály időtálló rendezéséről? A háborús Nyugat-Afrikába helyezett szerelmi történet nem csupán Humphrey Bogart ikonikus ballonkabátjától, és emblematikus mondataitól híres, de azért is, mert még javában zajlott a háború, mikor a Warner Bros. már megkezdte a maga harcát a náci ideológia ellen a filmgyártáson belül. A Casablanca ráadásul az egyik legelső film, mely a háborús konfliktusokat, és a nemzetek és ideológiák érdekellentétét egy fokozatosan kibontakozó romantikus szállal igyekszik enyhíteni, bemutatva, hogy még a háború sem mindenható, és van, amit nem tud eltiporni. Bár Kertész Mihály komoly harcot vívott, hogy a Casablanca abban a formában valósuljon meg, amiben ő elképzelte, végül a nyolc Oscar-díj jelölés, és az általa elnyert legjobb rendezői aranyszobor egyértelműen őt igazolták.

Casablanca

Pokol a Csendes-óceánon

Rendkívül érdekes kamaradráma John Boorman 1968-as filmje, melyben Lee Marvin, és az akkor már Hollywoodban Akira Kurosawa filmjeinek hála a legnépszerűbb japán színésznek számító Toshirō Mifune feszül egymásnak egy lakatlan szigeten, miután légicsatában lezuhan a repülőgépük. A két férfi viszonya ellenségeskedésből egyre inkább a bajtársiasság felé mozdul, mikor rájönnek, hogy talán csak együtt menekülhetnek meg ebből a paradicsomi pokolból, ugyanakkor első dolguk, hogy a kettejük közt lévő kulturális és nyelvi akadályokat leküzdjék. A Pokol a Csendes-óceánon rendhagyó történet, ahol a két férfi drámája, és a körülmények által kikényszerített rokonszenve mutatja meg igazán, hogy az egyén mennyire nem számít a háborúban, hogy itt egyik fél sem rossz vagy jó, a katartikus finálé pedig megmutatja azt is, hogy ilyen helyzetben mindannyian ugyanazon a sorson osztozunk.

Pokol a Csendes-óceánon

Kémek a sasfészekben

Talán az egyik legnépszerűbb darabja a fikciós háborús alkotásoknak, nem csupán az izgalmas helyszínnek, a fordulatos cselekménynek, de Richard Burton és Clint Eastwood párosának is köszönhetően. A Kelly hősei rendezője, Brian G. Hutton ezúttal tartózkodik a szatirikus hangvételtől, és egy az egyben adaptálja Alistair McLean világhírű regényét, melyben két katona egy öngyilkos mentőakcióra indul az Alpokba. A film afféle szívügye volt Richard Burtonnek, aki az Elizabeth Taylorral közös gyermekeik kívánságát teljesítette azzal, hogy olyan filmet vállalt, melyben hősként tűnhet fel, és amit a gyerekek korhatárra való tekintet nélkül megtekinthetnek. McLean egyébként magát a regényt kifejezetten a filmadaptáció kedvéért írta meg, és bár az első változattól sem Burton, sem Eastwood nem volt elájulva – számos logikátlanságot találtak benne – végül közösen formálták olyanra, amilyennek ma is ismerjük.

Kémek a sasfészekben

A piszkos tizenkettő

Ki ne ismerné a tizenkét elítélt történetét, akiket Lee Marvin hív csatába és képez ki egy speciális feladatra, melyet egy Franciaországban lévő náci üdülőkastély ellen kell végrehajtaniuk. Robert Aldrich filmje E. M. Nathanson azonos című regénye alapján készült és Marvin mellett is egy sor sztárt vonultatott fel. Ott volt John Cassavetes, Charles Bronson, Ernest Borgnine, George Kennedy, Telly Savalas és Donald Sutherland, egyesek, pl. Savalas minden későbbi és korábbi filmjétől eltérő, izgalmas szerepben tűnt fel. A film igazi erénye nem is maga a fináléban végrehajtott háborús művelet, sokkal inkább a sokszínű, és a világból a büntetésüket várva nagyrészt kiábrándult figurák kiképzése és csapattá kovácsolása, valamint a szereplők közti kiválóan működő dinamika, nem beszélve a gegekről, melyek egy részéért Donald Sutherland karaktere a felelős. Bár A piszkos tizenkettő történetének semmi köze a valósághoz, műfajának egyik legjobbja.

A piszkos tizenkettő

Navarone ágyúi

Alistair McLean egész irodalmi karrierjét arra áldozta, hogy a második világháború általa kitalált fiktív történeteit mesélje el, melynek egyik legnépszerűbb példája a Navarone ágyúi című kötet 1957-ből. J. Lee Thompson 1961-es adaptációja is igazi sztárparádé: a főszerepet alakító, és még legnagyobb szakmai sikere, a Ne bántsátok a feketerigót! Oscar-díj előtt álló Gregory Peck mellett láthatjuk David Nivent, Anthony Quinn-t, Richard Harris-t és Irene Papas-t is. A legjobb vizuális effektusok Oscar-díját elnyerő alkotás egy három fős, titkos szabotázsakció története, melynek sikerén múlik kétezer bajba jutott brit katona sorsa. McLean története és Carl Foreman forgatókönyve persze nem nélkülözi a tipikus kalandfilmes fordulatokat, talán éppen ennek köszönhetően megjelenése évének egyik legnagyobb filmsikere lett, és még az olyan köztudottan finnyás filmkritikusok, mint a The New York Times írója, Bosley Crowther is elismerően nyilatkoztak róla.