- Kovács Krisztián
- 2021. november 24. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Az elmúlt évtizedekben lezajlott művészeti mozgalmak eredményeként meglehetősen kevés olyan téma maradt a mindennapokban, melyeket továbbra is afféle tabuként kezelünk, és ezek közül tulajdonképpen az erőszak, és a szexualitás az, melyek általában a legérzékenyebbek lelki húrjait is megpendítik. Milyen különös véletlennek tűnik, hogy épp két olyan alapvető területről beszélhetünk, mely működési mechanizmusát legnagyobb mértékben az ösztöneinknek köszönheti, és melyeket talán épp emiatt nehezebben is fogadjuk be, amennyiben egy-egy művészeti alkotás kapcsán találkozunk velük.
Igazi ugyanakkor az is, hogy a szexualitást, vagy a meztelenséget az ember általában könnyebben dolgozza fel, amikor egy festményen, vagy egy regény sorain keresztül kerül kapcsolatba vele, azonban a mozgóképes feldolgozások általában manapság is inkább valamiféle botrány előfutárainak számítanak. Az ok igencsak egyszerű azt gondolom, hiszen míg egy festmény, vagy egy regény nagy százalékban bízza a fantáziánkra a mondanivaló végső kimondását, addig ugyanennek nyílt filmes bemutatását inkább a pornográfiával rokonítjuk. Hozzá kell tegyük, filmek esetében még vékonyabb a határvonal a művészi ábrázolás, és a felesleges öncélúság közt, így nem is meglepő, hogy az alábbi alkotások, bár bizonyos körökben kultuszmoziknak számítanak, megjelenésükkor igencsak dühös visszhangra találtak.
Larry Clark és Edward Lachman 2003-as filmjét a világ számos országában betiltották, ám néhány helyen, például Hollandiában, vagy Japánban még oktatási tananyagként is szerepelt. Mit lehet elmondani egy filmről, mely eleve úgy indul, hogy egy fiatal srác nyílt színen főbe lövi magát? A Ken Park a fiatalkori deviancia, és a társadalmi elvárások léleknyomorító hatásának krónikája, Ausztráliában 2003 óta tabunak számít, mivel túlságosan is szenvtelenül és nyitott módon ábrázolja a tinédzserkori szexualitást, a vérfertőzéses viszonyt, valamint erőteljes képekkel mutatja be a legkülönbözőbb parafíliákat. Ennek kapcsán sokan feltették a kérdést a bemutató után, vajon a Ken Park valóban társadalomkritika, vagy sokkal inkább a lehető legolcsóbb dekadencia. A film négy amerikai tinédzser mindennapjairól szól, és gyakorlatilag minden cselekményszál olykor kifejezetten idegborzoló módon sokkolja a nézőt, és sajnos a nagyobb közönségnél éppen ezért sem érte el a célját, mert manapság nem egy erőteljes, és társadalomkritikus független filmként aposztrofálják, sokkal inkább a néha orgiába hajló szexjelenetei miatt emlegetik.
Ken Park
Tinto Brass filmje igen sok hasonlóságot mutat Pier Paolo Pasolini De Sade márki adaptációjával, a némileg korábban bemutatott Salo, avagy Sodoma 120 napja című botrányfilmmel. Ezúttal is jelen van a kendőzetlenül bemutatott és olykor szándékosan eltúlzott erőszak, és szexualitás, és ahogy a Pasolini filmje, úgy egyes helyeken a Caligula is éppen ezért csak jelentősen megvágott verzióban kerülhetett a vászonra. A film egyébként meglehetősen érdekes módon született, a producer Bob Guccione számtalan, Brass jóváhagyása nélkül forgatott pornójelenetet vágott bele a nyersanyag elkészülte után, aminek hála aztán az 1979-es premiert követően az olasz hatóságok azonnal betiltották, és az eredeti, premieren vetített kópiát soha többé nem tűzték műsorra. Brass a neves, és botrányhősnek elkönyvelt amerikai író, Gore Vidal segítségével írta a forgatókönyvet, és bár a mozi alapvetően Caligula császár saját mindenhatóságába vetett hitét igyekszik szembeállítani elburjánzó őrületével, a legtöbbeknek mégsem egy bátor történelmi film, hanem egy kendőzetlenül bemutatott orgiákban, és leszbikus jelenetekben tobzódó alkotásként maradt meg, hiába Malcolm McDowell és Helen Mirren jelenléte.
Caligula
Bernardo Bertolucci 1972-es alkotása is igazi botrányfilmnek számít, Marlon Brando egyik legjobb szerepformálása erőszakos, szexuális jelenetei miatt rengeteg országban került tiltólistára, így többek közt Dél-Korea, Olaszország, Chile, Portugália és Szingapúr sem engedte be saját mozitermeibe. A Brit-szigetek országai megegyeztek abban, hogy amennyiben kapnak egy jelentősen cenzúrázott, és újravágott változatot, melyben csökkentik az erőszakos tartalmú jelenetek hosszát, abban az esetben engedélyezik a bemutatót. Végül így is történt, ugyanakkor ezt sem Brando, sem a rendező, Bernardo Bertolucci nem nézte jó szemmel. Az amerikai özvegy férfi és a fiatal párizsi lány szexuális kapcsolatát bemutató alkotás egyes jelenetei miatt Olaszországban Bertoluccit a pornográfia vádjával 5 évre még a közügyektől is eltiltották. Bár Brando-t Oscar-díjra is jelölték az alakításáért, később ő is hibaként hivatkozott a film azon jelenetére, melyben kvázi análisan meg kellett erőszakolnia Maria Schneidert, és melybe annyira beleélte magát, hogy később maga Schneider többször nyíltan is elítélte őt érte, és többé sem vele, sem Bertolucci-van nem akart együtt dolgozni. Bizonyos körökben ma is vita tárgyát képezi, vajon megjátszották az aktust, vagy valódi erőszakot látunk a vásznon.
Az utolsó tangó Párizsban
A dán filmrendező Lars von Trier szereti felborzolni a néző idegeit, talán az egyik legtávolabb éppen a két részesre hizlalt A nimfomániás című filmje kapcsán merészkedett, melyet 2013-ban mutattak be a mozik. Trier, aki egyébként is megosztó személyiség, és a kritika legcsekélyebb mértékben sem érdekli, ezúttal konkrétan egy némi cselekménnyel megtűzdelt, gigászi hosszúságú, és olykor kifejezetten fárasztó pornófilmet készített. A rendezőtől sosem volt idegen a pőre, kifejezetten naturalista ábrázolásmód, ám annak a legtöbb alkotása esetében mindig megvolt a maga mögöttes tartalma, vagy szimbolikája, és talán leginkább A nimfomániás kapcsán szóltak arról a kritikák, hogy ez a háttértartalom elveszett, vagy épp a rendező áldozta fel a kendőzetlen szexualitás kiterjesztéséért. Ettől függetlenül mások megjegyezték, hogy Trier filmjének művészi kontextusa a szexualitáson át megvillanó vallás- és társadalomkritikában keresendő, ugyanakkor megdöbbentően sokkoló jelenetekkel operáló film, aminek köszönhetően a nézőnek a legkevésbé a mondanivaló fog majd megmaradni belőle.
A nimfomániás
Azt jól tudjuk, hogy Japánban némileg másképp, jóval nyíltabban közelítenek a szexualitáshoz, mint a nyugati kultúrákban, és ennek egyik kiváló példája Oshima Nagisa 1976-os filmje, Az érzékek birodalma, mely egy egyébként később jelentéktelenné váló 1936-os, egy prostituált által elkövetett gyilkosság krónikájára épít. Az érzékek birodalma azért is kívánkozik fel a listánkra, mert a fentebb felsorolt filmek nagy része, mint A nimfomániás, vagy a Ken Park vélhetően sosem születik meg ennek hiányában, hiszen az egész ún. erotic epic zsáner egyik előfutárának tekinthető. Oshima filmjére rengeteg kritikus – még saját hazájában is – rásütötte az öncélúság bélyegét, és valóban, az olykor igencsak finom, máshol kifejezetten nyers szexualitás ábrázolása mellett mintha az alkotó képtelen lett volna meglelni az egyensúlyt a forma és a mondanivaló közt, így az olykor sokkoló jelenetek mögött érezhető üresség tátong, ami miatt a meztelelen jelenetek, és a szexuális aktusok is funkciótlanná válnak hosszútávon, a film pedig kifejezetten fárasztóvá. Oshima ettől függetlenül azt kétségkívül megmutatta a szakmának, hogy hol van az a határvonal, ameddig el lehet merészkedni (vagy épp létezik-e az a bizonyos vonal), de a műfaji kiterjesztés már nem az ő feladata volt.
Az érzékek birodalma
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
