- Kovács Krisztián
- 2020. augusztus 10. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc
Az Akadémia sem tévedhetetlen. Hogy ezek a tévedések érdekből, vagy politikai nyomásra, általános unszimpátiára, vagy pusztán csak a véletlennek köszönhetően következnek be, a végeredmény tekintetében szinte mindegy is, de kétségtelen tény, hogy az ítészek döntései olykor kifejezetten megkérdőjelezhetők. A dolog persze nem most kezdődött, és számtalan esetet sorolhatnánk, amikor adott ítéleteknél csak a szemöldökünket emelgettük, és azt kérdeztük magunktól, vajon ugyanazt a filmet láttuk-e a tisztelt kollégával.
Egyelőre csak az 1990-es évek elejéig mentem vissza, és sorra vettem néhány olyan alkalmat, amikor megítélésem szerint igazságtalan ítélet született. Ez persze messze nem azt jelenti, hogy a díjazott nem érdemelte meg az aranyszobrot, hiszen a jelölés önmagában nagy dolog, de tény – különösen 10-15 év távlatából – hogy akadnak alakítások melyek egyszerűen jók, és olyanok is, melyek azóta csak még inkább felértékelődtek. Persze a bizottság döntése nem a maradandósághoz méri a teljesítményt, ha így lenne, ma egész másképp nézne ki Hollywood sztártérképe.
Oscar-díjas alakítások Oscar-díj nélkül
Joaquin annak idején a kevésbé tehetséges Phoenix testvérként indult útjára, majd bátyja, River 1993-as halála után szinte a padlóról kellett felállnia, hogy aztán a 2000-es év egyik legnagyobb kasszasikere, a Gladiátor pszichopata császárjának szerepében kis híján rögtön a csúcsra érjen. Phoenix elementáris erejű alakítást nyújt, amikor csak vásznon van, megfeszülsz a székben, olyan végtelenül hűvös és kiszámíthatatlan, mint Commodus, aki semmitől sem riad vissza, hogy megtartsa a hatalmát. Phoenixet jelölték Oscarra, de abban az évben Benicio del Toro nyerte el a szobrot a Traffic mellékszerepéért, ugyan nem érdemtelenül, de ha engem kérdeztek, alakítása még csak egy lapon sem említhető Phoenixével. Persze Phoenix azóta a Joker főszerepéért elhozta az aranyszobrot, és furcsa, de ebben a szerepében én mindig is láttam valamicskét Commodus császárból.
Joaquin Phoenix, mint Commodus császár (Gladiátor)
Jason Leigh a 90-es évek elején keresett karakterszínésznek számított, legjobb filmje talán az 1992-es Egyedülálló nő megosztaná című nyugtalanító thriller volt, amiért bezsebelte az MTV Movie Awards-ot, aztán bár feltűnt rövidebb szerepekben viszonylag ismertebb filmekben is, mint a Kárhozat útja, vagy A gépész, de különösebb visszhangot egyik sem keltett. Aztán jött 2015, mikor Quentin Tarantino szereplőket keresett készülő westernjéhez. Tarantinónak eleve szokása újra csatasorba állítani kifakulóban lévő színészeket, akiket más rendezők lejártnak tekintenek, ezt tette annak idején John Travoltával, aztán Michael Madsennel és Kurt Russellel is, majd jött az Aljas nyolcas, és Jennifer Jason Leigh, aki kitett magáért az alpári, agresszív banditanő szerepében. Soha előtte még csak az Oscar-jelölésig sem jutott el, a díj azonban ezúttal is elmaradt. Ezt pedig nem csak az alakítás erőssége miatt nehezményezem, hanem azért is, mert ugyan Alicia Vikander, a meglehetősen unalmas és kissé céltalan A dán lány című film egyetlen értékelhető momentuma, mégis Leigh már csak közel harminc éves pályafutása megkoronázásaként is megérdemelte volna.
Jennifer Jason Leigh, mint Daisy Domergue (Aljas nyolcas)
Tudom, DiCaprio végül A visszatérőért megkapta az aranyszobrot (hozzáteszem, messze nem ez volt élete legjobb alakítása), és ezzel lezárult a Leo-féle Oscar-lobbi, de mi történik akkor, ha ez a kivételes tehetség már első jelölését díjra váltja. Ez ugyanis 1993-ban történt, a mindössze 19 éves DiCaprio a Gilbert Grape című moziban játszotta a címszereplő fogyatékos öccsét olyan beleéléssel és hitelességgel, hogy zsenialitásához és tehetségéhez nem férhetett kétség. A díj elmaradása főleg a győztes szeméje miatt különösen fájó, hisz bármennyire is tisztelem és kedvelem Tommy Lee Jones-t, mind színészi, mind rendezői munkássága miatt, A szökevény-beli alakításáért egész egyszerűen nem értem, miért adtak neki szobrot. Talán kárpótolni akarták a két évvel korábbi elmaradásért, amikor a JFK – A nyitott dosszié mellékszerepéért sokan őt várták befutónak? Azért is furcsa a döntés, mert abban az évben egészen kiváló alakítások versenyeztek, ott volt Ralph Fiennes a Schindler listájával, és Pete Postlethwaite az Apám nevében mellékszerepével is.
Leonardo DiCaprio, mint Arnie Grape (Gilbert Grape)
Az egyik legfájóbb „tévedés”. Richard Attenborough filmjében ugyanis a 90-es évek végére totális drogfüggővé váló Robert Downey Jr. még egy koncentrált fiatal és feltörekvő tehetség, aki nem egyszerűen eljátszotta a vásznon a világ egyik legnagyobb nevettetőjét, hanem konkrétan eggyé vált vele. Bátran egymás mellé tehetitek Chaplin eredeti filmjeit, és Downey Jr. alakítását, szinte tökéletes másolatai egymásnak, és az ember meg sem mondaná, melyikük valódi és melyik utánzat. Abban az évben egyébként Al Pacino vitte el a díjat, ez viszont egyértelműen egész addigi karrierjének szólt. Hiába kiváló az alakítása a vak ezredes szerepében, már rág járt volna neki a szobor az olyan filmekért, mint a Sebhelyesarcú, a Portyán, a Kánikulai délután, vagy épp a Serpico. Robert Downey Jr.-t alighanem kárpótolta az élet, a Marvel-filmuniverzumnak és Vasember szerepének hála ma Hollywood egyik legjobban fizetett színésze, noha díjat azóta sem sikerült nyernie, és jelölni is csak egyszer jelölték, a Trópusi viharért, még 2008-ban.
Robert Downey Jr., mint Charlie Chaplin (Chaplin)
Elizabeth Shue sem addig, sem azóta nem került ennyire közel az Oscar-díjhoz, és bár Susan Sarandon kétségtelenül megérdemelte a női főszereplő szobrát 1995-ben a Ments meg, Uram!-ért, Shue teljesítményének is bőven kijárt volna az elismerés. Páratlan film ez az élet értelméről, a szerettünk olykor végzetes döntésének elfogadásáról, és a sorsformáló apró döntésekről, melyek életeket építenek, és döntenek romba, Shue pedig hihetetlen érzékenyen tapintott rá Sera, a prostituált szerepére, aki valami értékeset talál az éppen önmagát halála inni készülő hollywoodi forgatókönyvíróban. Nicolas Cage kétségtelenül megérdemelte az Oscart Ben Sanderson szerepéért, de tény, hogy alakítása Shue-val alkotott párosának köszönhetően is ragyog még ma is olyan fényesen. Elizabeth Shue a későbbiekben már ritkán vállalt érdemi szerepet, ám, hogy milyen tehetségről van szó, azt jól mutatja a szigorú, és kegyetlen üzletasszony szerepe a tavaly debütált The Boys című sorozatban is. Nagy kár, hogy nem emlékezett meg róla az Akadémia.
Elizabeth Shue, mint Sera (Las Vegas, végállomás)
Nehezen emészthető tény, hogy ennek a rendkívüli színésznek nem hogy díja, még jelölése is alig-alig akad, azt pedig máig nem értem, hogy a fajgyűlölő, majd lassan, számtalan traumatikus fordulaton át „megtérő” Derek átváltozása hogy nem ért díjat az Akadémia szemében. Tény, hogy az Amerikai história X jóval komolyabb, keményebb és drámaibb volt, bizonyos jeleneteiben valósággal sokkoló, mint az azévi filmes átlag, ugyanakkor rendkívül fontos témát járt körbe zsigeri alapossággal, és hihetetlenül nyugtalanító hangvételben, miközben Norton élete alakítását nyújtotta. A törekvése a tökéletes szerepformálásra pedig messze nem csak külsőségekben jelenik meg, nem számít, hogy tarkopaszon játszott, és hány kiló izmot épített magára a skinhead szerepéért, az igazi érzékenység abban rejlik, milyen kiválóan és következetesen vitte végig a karaktere fejlődését. Nortont egyébként itt már nem először jelölték a díjra, két évvel korábban a Legbelső félelem című filmnél is esélyes volt, akárcsak 2015-ben a Birdman mellékszerepekor, de végül minden alkalommal elvitték előle az aranyszobrot.
Edward Norton, mint Derek Vinyard (Amerikai história X)
És akkor elérkeztünk a számomra legszomorúbb tévedéshez, ami olyannyira elmaradás, hogy Jake Gyllenhall 2015-ben nemhogy a díjig, de még a jelölésig sem jutott az év magasan egyik legjobb alakításával. Az Éjjeli féreg személyiségzavaros Lou Bloomja, ahogy pókerarccal köti a maga mocskos üzleteit a média cápáival, magával ragadó és egyben nyugtalanító alakítás, az egyik pillanatban tartasz tőle, a másikban legszívesebben orrba vernéd, és épp ettől tökéletes, hogy ilyen szélsőséges érzelmeket képes kiváltani a nézőből. Abban az évben Eddie Redmayne A mindenség elmélete Stephen Hawkingjáért kapta az aranyszobrot, messze nem érdemtelenül, noha, ha már a jelölteket nézzük, a magam részéről inkább adtam volna Michael Keatonnak a Birdmanért. Az viszont, hogy Gyllenhall – aki kétségtelenül korunk egyik legjobb fiatal férfi színésze az olyanokkal együtt, mint Tom Hardy, vagy Benedict Cumberbatch – még csak jelölésig sem jutott, egyértelműen bizonyítja számomra azt, amit egyébként is tudunk. Az Akadémia bizony egyáltalán nem tévedhetetlen.
Jake Gyllenhall, mint Lou Bloom (Éjjeli féreg)
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
