A vígjáték önmagában meglehetősen sekélyes műfaj. Nem mondom, hogy időnként, kikapcsolódásra nem megfelelő egy limonádé mélységű vígjáték, de a legtöbb esetben, ha tehetem, akkor is inkább választok egy szatírát, melynek az átlag nevettető filmekkel ellentétben megvan az a lehetősége, hogy a poénokon át görbe tükröt tart a társadalom egésze, vagy egy része elé, amivel egyaránt botránkoztat meg, gondolkodtat el, és nevettet meg. Összetettségénél, hangulatánál fogva pedig éppen emiatt második, vagy harmadik megtekintésre is legalább annyit ad.
Az elmúlt évtizedek során számtalan híres rendező próbálkozott az egyébként meglehetősen kényes egyensúlyt igénylő műfajjal, hiszen ha az alaphelyzet nem kellően eredeti, és téttel bíró, akkor az abszurd, groteszk elemek sem fognak ülni, és ütni a történetben. Éppen inkább kevesebb, mint több azon szatírák száma, melyek akár évtizedek múltán is aktuálisak, még inkább befogadhatóak, és nem vesztettek korai fényükből. Ha egy tartalmas, ám szórakoztató kikapcsolódásra vágytok, akkor íme hét alkotás, mely mindezt garantálja.
A szerkesztőség kedvenc szatírái
Robert de Niro és Dustin Hoffman, két igazi nagyágyú a főszereplője Barry Levinson 1997-es filmjének, melynek forgatókönyvéért az egyik legjobb kortárs amerikai drámaíró, David Mamet felelt. De Niro az elnök politikai tanácsadóját alakítja, aki ahhoz, hogy elkendőzze az ország első emberének szexbotrányát a közelgő választások előtt, egy hollywoodi producer (Dustin Hoffman) segítségével kreál egy fiktív háborút Albánia ellen, mondván albán terroristák atombombát csempésztek Kanadába, hogy az USA területén felrobbantsák. A gigantikus hazugság, melyet még a CIA is tagad, kétségtelenül beválik, és növeli az elnök népszerűségét, egészen addig, míg a producer el nem tervezi, hogy kiáll a nagyközönség elé, hogy learassa a dicsőséget a színjátékért, mellyel tragikus események láncolatát indítja el.
Amikor a farok csóválja
A skót származású Armando Iannucci filmjét nem véletlenül tiltották be két éve Oroszországban. A Sztálin halála a rettegett szovjet vezető groteszk halálával indít, és a párt első embereinek karikatúráin át a hatalomért való abszurd marakodásukat ábrázolja. Itt mindenki hazudik mindenkinek, a rendező ráadásul annyira eltúlozza az egyes történelmi alakok főbb jellembeli tulajdonságait, hogy már az önmagában zseniális paródia, a céltudatos Hruscsov, a Sztálin-hű Molotov, a bulldogként viselkedő Zsukov marshall, a gőgös és hatalomittas Berija, vagy az együgyű, döntésképtelen Malenkov szerepeiben Steve Buscemi, Jeffrey Tambor vagy épp Jason Isaacs valósággal lubickol, az elmúlt évek talán legjobb, és legeredetibb filmszatíráját kerekítve ki, miközben leginkább a szovjet rendszer gátlástalan népbutításából űz könyörtelen gúnyt.
Sztálin halála
A film, amit minden szatírakedvelő alighanem kívülről fúj. Stanley Kubrick legendás, korai alkotása a műfaj egyik alfája, és csúcsa. A történet egy tévesen kiadott katonai utasítás körül bonyolódik, melynek keretében egy őrült tábornok kis híján kirobbantja a harmadik világháborút, és amelyben egy rémesen inkompetens elnöki válságstáb igyekszik úrrá lenni a káoszon. Kubrick olyan mesterművet alkotott mindössze két évvel a világot a harmadik világháború és az atomháború küszöbére sodró kubai rakétaválság után, mely témájánál, és annak szatirikus megragadásánál fogva lényegében sosem veszíti el aktualitását, a téma globális, és tulajdonképpen bárhol és bármelyik korban játszódhatna, groteszk mivolta ellenére éppen ez teszi olyan végtelenül átélhetővé, és tökéletesen tükrözi vissza és nagyítja fel az ember mindenkori gyarlóságát.
Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni
Chuck Palahniuk regényének David Fincher által rendezett adaptációja az egyik olyan film, mely véleményem szerint még az alapjául szolgáló, a posztmodern egyik alakövének számító művet is lekörözi. Az Edward Norton, Brad Pitt és Helena Bonham Carter főszereplésével készült film az álságos fogyasztói társadalom maró kritikája is egyben, a két főszereplőnk által létrehozott, és hamar nagy népszerűségre szert tett Harcosok klubját pedig Fincher a fiatalok egy nemzedéke, és a reklámok által közvetített értékrendszer között létrejövő feszültség metaforájának szánta, és bár a film nem hozta a várt sikert, viszonylag gyorsan erős kultusz alakult ki körülötte, ami nem csoda, hiszen a társadalmi dühöt és tanácstalanságot egészen meglepő és forradalminak is nevezhető vizuális stílussal fogta meg, és vitte vászonra.
Harcosok klubja
A Ben Stiller által írt és rendezett film a szerkesztőség közös kedvence, és a 2000 után született vígjátékok egyik legzseniálisabb darabja, ami tulajdonképpen mindent kiforgat a gátlástalan hollywoodi producerek világától, a színészek mesterkélt művészieskedéséig, és az Egyesült Államok Vietnámi-háború okozta lelkiismeretfurdalásáig, mindezt egy háborús film félresikerült forgatásának történetén át. A Trópusi vihar igazi sztárparádé, Stiller mellett szerepel benne Robert Downey Jr. (aki önmagában egy többrétegű paródia), Jack Black, Nick Nolte, Tom Cruise és Matthew McConaughey is. A Trópusi vihar igazi erőssége az egészen nyilvánvaló, globális parodizáláson túl a fergeteges és pergő párbeszédekben rejlik, melyből nem egy mondat vált igen hamar a filmes közeg szállóigéjévé, és melyben a vitriolos hangvételen túl is számtalan nagy életigazság hangzik el.
Trópusi vihar
Joseph Heller azonos című regényét már nem sokkal 1961-es megjelenése után több helyütt betiltották, a szerzőt amerikaellenesnek, hazaárulónak bélyegezték, mert tökéletesen fogalmazta meg a háború értelmetlenségét, és a fronton harcoló katonák lelkivilágát. Az 1970-es filmváltozat semmivel sem marad el a regénytől, a remeklő Alan Arkin figuráján, a bombázótiszt Yossarian százados alakján át mutatja be az amerikai hadsereg vezetőinek dilettáns viselkedését, mely még a korábban hazafiasan a háborúhoz csatlakozott katonákból is kiöl mindenféle elkötelezettséget. A kor kiválóságaival a soraiban – Alan Arkin mellett Martin Balsam, Anthony Perkins, Jon Voigt, Orson Welles, Martin Sheen és Art Garfunkel – A 22-es csapdája egyszerre éjsötét komédia és szívfacsaró dráma, mely tökéletesen tükrözi le a regény életrajzi élményeken alapuló sztoriját.
A 22-es csapdája
Sam Mendes 1999-es filmjét 5 Oscar-díjjal tüntették ki, második aranyszobrát vitte haza a legjobb férfi főszereplőként Kevin Spacey is. Az Amerikai szépség kíméletlenül lerántja a leplet az amerikai kirakatcsaládok mindennapjairól, ahol a csillogó felszín alatt minden rothad és pusztul. Ezzel együtt a film valójában a szépség fogalmát is teljesen újraértelmezi egy látszólag unalmas életet, biztos egzisztenciával, de látszólag kevés lehetőséggel boldogtalanul élő középkorú férfi alakján át, aki egyik napról a másikra kilép megszokott közegéből, és szembe megy saját kiégett korábbi énjével. Mendes filmje helyenként kifejezetten szürreálisnak tűnik, ugyanakkor véleményem szerint csupán a maga testhezálló melankolikus vizualitással fogja meg saját történetét, ami megmutatja, mennyire nehéz is egész életünkben az önmagunknak tett hazugságokkal együtt élni.
Amerikai szépség
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
