Kovács Krisztián
2021. július 1. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

7 világhírű film, melyet még a rendezője is megtagadott

A legjobb rendezőket általában néhány sor párbeszédből, kameramozgásból, jellegzetes snittekből felismerni, és hiába várja a világ újabb és újabb filmjeiket, számukra sem egyértelmű diadalmenet saját karrierjük, hisz ők is csupán emberek, így környezetük feltétlen behatással bír lelki állapotukra, mely aztán meghatározza döntéseiket, de akár egy-egy filmjük hangulatát és témáját is. Az pedig, hogy jellegzetességeik minden részletükben felismerhetőek, még önmagában nem garancia a sikerre, és bizony előfordul, hogy ezt nem csak a nézők, de ők maguk is így gondolják. Nem egyszer fordult elő a filmkészítés történetében, hogy egy-egy rendező később előszeretettel határolódott el a saját filmjétől, az okok azonban így is meglehetősen szerteágazóak.

Steven Spielberg: Indiana Jones és a végzet temploma

Különös, nem? Igaz, Spielberg a szó klasszikus értelmében nem tagadta meg kedvenc régészprofesszorunk második kalandját, egész egyszerűen csak kifejezetten nem kedveli a filmet, és összességében még a jóval gyengébbre sikerült és sokat bírált negyedik epizódot is szívesebben nézi újra. Az ok végtelenül egyszerű, Spielberg házassága ugyanis épp a forgatás közepette hullott atomjaira, akárcsak alkotótársáé, George Lucas-é is, a két barát így lényegében egymás vállán sírta ki magát, és Spielberg szerint ez eredményezte a Végzet temploma a másik három filmhez képest jóval komorabb hangvételét. A nézők ráadásul a filmbe erőltetett hisztérikus, romantikus szállal, sőt, a gyerekszereplő jelenlétével sem értettek egyet, és bár ezeket Spielberg szívesen vállalta, nem véletlen, hogy a harmadik epizód ismét egy jóval felhőtlenebb hangulatot áraszt.

Spielberg és Lucas a Végzet temploma forgatásán

Stanley Kubrick: Félelem és vágy

Kubrick-ról egész sor legenda szól, mi is csokorba gyűjtöttük korábban temérdek megvalósulatlan filmtervét. Kubrick maximalizmusa, és kényszeres természete remekműveket eredményezett, és éppen ezért, ha valami nem pontosan úgy sült el, ahogy ő képzelte, azt a filmet később felidézni sem volt hajlandó. Így járt karrierje első nagyjátékfilmje, a Félelem és vágy című háborús film, mely mindössze tizenöt fős stábbal forgott összesen 20 ezer dollárból, és ami Kubrick szerint a végeredményre is rányomta a bélyegét. Ezért aztán a rendező később módszeresen visszavásárolta minden piacon keringő kópiákat az eredetileg 1953-ban bemutatott filmből, hogy az soha többé ne kerülhessen kereskedelmi forgalomba, de a rendező 1999-es halálát követően az örökösök már nem álltak ellen a forgalmazók unszolásának, így 2011-ben rövid ideig ismét mozikba került a film, majd egy évre rá megjelent Blu-ray-en és DVD-n is.

Stanley Kubrick és a Félelem és vágy csaknem teljes stábja

David Lynch: Dűne

Lynch még a Twin Peaks óriási sikerét megelőzően fogott bele Frank Herbert nagyszabású regényének adaptálásába, ám tette mindezt úgy, hogy az eredeti regényt el sem olvasta, pusztán a kész forgatókönyvre, és saját fantáziájára hagyatkozott. Talán éppen ezért is ez a legkevésbé jellegzetes Lynch-film, ami végül nem találkozott a rajongók elvárásaival, és a végeredmény csak megerősítette mindazt, amit korábban hittek Herbert regényéről: hogy lényegében megfilmesíthetetlen. Pedig Lynch mindent megpróbált, és a hangulatra, és a látványra nem is lehet panasz, ám a mozinézők így is csak töredékét értették a történetnek, amikor pedig Lynch belső narrációval egészítette ki a kópiát a visszajelzések hatására, az egész valahogy nevetségessé vált, hisz ami a regénynek jól állt, az a vásznon egyértelműen megbukott. Bár Lynch maga is tervezte a folytatást, a borzalmas kritikák nyomására végül nyíltan is elhatárolódott tőle, és interjúkban a mai napig nem szívesen hozza szóba.

David Lynch és Frank Herbert a Dűne forgatásának első napján

Alfred Hitchcock: Kötél

A feszültségkeltés nagymestere 1948-ban készítette el első színesfilmjét, és valami igazán különlegeset akart alkotni, így az egész filmet egyetlen helyiségben vette el, hosszú, kitartott snittekkel, melyek azt a látszatot keltették, mintha nem is lenne vágás a felvételek közt. Ez persze csak egy kísérlet volt, melyet később Alexandro González Inárritu is alkalmazott a Birdman című filmben, éppen Hitchcock példáján felbuzdulva, ám a legendás direktor szerint a kísérlet kudarcot vallott annak ellenére is, hogy a nézők szerették a filmet, manapság pedig egyértelmű klasszikusként kezelik. A Kötél valóban magával ragadó kamaradráma, melyben végig ott bujkál a feszültség leginkább a kiváló koncepciónak és alapötletnek hála, ráadásul mindezt megspékeli még a második világháborúból alezredesként hazatért James Stewart kiváló alakítása is.

Hitchcock és kedvenc színésze, James Stewart a Kötél forgatásán

Woody Allen: Annie Hall

Woody Allen Apropó nélkül című önéletrajzából egyértelműen kiviláglott az is, hogy a rendezőt egyrészt utólag már nem nagyon érdeklik saját alkotásai, és az is, hogyha mégis beszélnie kell róluk, túlzottan is kritikusan fogalmaz velük kapcsolatban. Így járt egyik legnagyobb sikere, az 1977-es Annie Hall is, melyért Allen két Oscar-díjat kapott, és máig karrierje definitív műveként tartják számon. A rendező szerint manapság inkább romantikus filmként aposztrofálják az Annie Hallt, és szerinte ez azért lehetséges, mert Hollywood alapvetően félreértette, amit ő mondani akart. Allen eleve nem a romantikus szálat szánta a film központi részének, ám az mégis annyira hangsúlyossá vált, hogy manapság is jobbára vígjátékként hivatkoznak rá, ez pedig a rendező szerint egyértelműen jelzi az álomgyár silányságát, és felszínességét.

Woody Allen és Diane Keaton az Annie Hall-ban

Quentin Tarantino: Született gyilkosok

Rendben, jogos, a Született gyilkosok rendezője Oliver Stone, aki azonban gyakorlatilag az akkor már a Kutyaszorítóban című debütálásával nagyot gurító Quentin Tarantino kezéből vette ki a szkriptet. Tarantino akkoriban inkább íróként tekintett magára, és ontotta a jobbnál jobb sztorikat, az, azonban, ahogy Stone végül a maga képére alakította a szövegkönyvet, és a non-lineáris cselekményvezetésből lineárisat kreaált, kifejezett utálatot szült benne a film iránt. A Ponyvaregénnyel néhány hónappal később Oscar-díjig jutó rendező ugyanis egy nagyszabású bűnfilmet képzelt el, reflektálva az éppen zajló O. J. Simpson-gyilkossági ügy tárgyalására, amiből Stone egy meglehetősen szürreális eposzt kreált. Tarantino annyira felidegesítette magát a film első vetítésén, hogy tíz perc után egyszerűen felállt, és kisétált a teremből, és bár később megenyhült némileg, sokáig nem engedte, hogy Stone és az ő nevét egymás mellett tüntessék fel a stáblistán, mint forgatókönyvírókat.

Oliver Stone ad instrukciót Woody Harrelsonnak

Joel Schumacher: Batman és Robin

Schumacher a 80-as évek végén, és a 90-es évek közepéig gyakorlatilag generációja egyik legtehetségesebb rendezőjének számított, egymás után olyan filmeket szállított le, mint a Szent Elmo tüze, az Összeomlás, az Egyenesen át, Az ügyfél, vagy a Ha ölni kell, és lényegében mindegyik magán hordozta azt a rá jellemző felszín alatt megülő feszült atmoszférát, mely izgalomban tartotta a nézőt. Aztán Schumacher az 1995-ös Mindörökké Batman mérsékelt sikerét látva is elvállalta a folytatást, mely 1997-ben került a mozikba Batman és Robin címmel, és minden idők egyik leglátványosabb bukását produkálta. Ahhoz képest, hogy Schumacher később arról beszélt, ő maga is a Christopher Nolan által megvalósított realista nézőpontot szerette volna keresztülverni a stúdión, a film végül a lehető legkínosabb műanyag és gumiszagú giccs lett, mely hosszú időre asztalfiókba száműzte a szuperhősmozikat, és melyben olyan sztárok tették nevetségessé önmagukat, mint Arnold Schwarzenegger, George Clooney vagy Uma Thurman. Schumacher becsületére legyen mondva, magára vállalta a csúfos bukás felelősségét, sőt, bocsánatot is kért érte a nézőktől, amiért elvesztegette a bizalmukat.