- Kovács Krisztián
- 2021. február 5. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Szerencsére a filmművészet a maga végtelen változatosságában igazán elkényeztet minket, és ez olyasvalami – a legtöbb művészeti ággal együtt – melyben ízléstől függően mindenki megtalálhatja a maga számítását. Aki azonban ki akarja próbálni, hogy mit bírnak el az agytekervényei, vagy épp a türelme a mozgókép terén, azoknak most íme egy lista néhány olyan alkotással, melyek bár szerintünk egytől-egyik fantasztikusak, nézőknek, kritikusoknak, de még a szakmának is alaposan feladták a leckét. Mert olykor filmrajongónak lenni nem csupán szórakoztató, de igazi kihívás is.
Legendás filmek, melyek a hardcore filmőrülteknek is feladják a leckét
David Lynch nem a könnyen érthető, és könnyed hangvételű filmek mestere, aki látott akár csak egyetlen epizódot is a Twin Peaks-ből, pontosan tudja, miről beszélek. Véleményem szerint a Kék bársonnyal együtt a Mulholland Drive a legkiérleltebb Lynch-munka az összes közül, kiváló zenével és mindent átható neo-noir hangulattal, minden ízében tipikus Lynch, a színésznő, és amnéziás barátnője közt kibontakozó furcsa románcról. A Mullholland Drive nehézségeit nézői oldalról a fojtott hangulaton túl a film nehéz története és szerteágazó értelmezési lehetőségei adják, amivel Lynch is tökéletesen tisztában volt, nem hiába, a bemutató idején több „házi feladatot” is adott a nézőknek, többek közt szerinte, ha mindenki erősen figyel az első perctől fogva, akkor már a kezdő stáblista előtt kiderül két fontos dolog is, melynek később jelentősége lesz.
Mullholland Drive – A sötétség útja
Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke közös vállalkozásával terjedelmes cikkben foglalkoztunk néhány hete, de okvetlenül idekívánkozik erre a listára is. Tulajdonképpen megértem azokat, akik nem értékelik a filmet, eleve meglehetősen lassú, szimbolikák egész során át kommunikál csak a nézővel, az első és az utolsó 20 perc narráció nélkül telik, a snittek hosszúak, ráadásul a konfliktust nyitó monolit rejtélyére sem kapunk egyértelmű válaszokat. Ugyanakkor ez itt messze nem hiba, sokkal inkább dramaturgiai bravúr, ahogy pedig Clarke fogalmazott néhány évtizeddel a bemutató után: ha a néző úgy érzi, hogy mindent megért a 2001 történetéből, akkor a film megbukott. Kubrickkal ugyanis szándékosan arra törekedtek, hogy több kérdést tegyenek fel, mint ahány választ adni tudnak, és éppen ez a hozzáállás emeli ki annyira a filmet a tömegből, és teszi kultikussá, ugyanakkor nem egyszerű néznivalóvá is.
2001 Űrodüsszeia
Darren Arronofsky filmje megjelenésekor alapos fejvakarást okozott a nézőseregnek. Az egyként is meglehetősen egyedi hangulatú, és nyomasztó filmjeiről ismert rendező viszontagságos úton jutott el oda, hogy saját szerelemprojektjét tető alá hozhatta, és beleadott bizony apait-anyait. A forrás, ha nagyon lecsupaszítjuk, a szerelem és halál több idősíkon játszódó meséje, egy rendkívül furcsa, olykor kifejezetten zavaró történetszövésű darab, szerkezetileg kicsit hasonló a Felhőatlaszhoz, de annál jóval súlyosabb, és emiatt még műfaji besorolása sem tisztázott. Sci-fi, mágikus realizmus, szürreális dráma? Akárhogy is, szemet gyönyörködtető operatőri munka, fantasztikus vágásokkal, és gondoltátok volna, hogy a harmadik idősíkon bonyolódó történetszál, mely 2500 környékén játszódik a távoli jövőben, teljes egészében CGI-mentesen készült? Hiperérzékeny film, egészen megterhelő moziélmény.
A forrás
A film, aminek legalább a címét alighanem mindenki ismeri, ám rendkívül kevesen vannak, akik valóban értő módon képesek végignézni. A legendás orosz rendező, Andrej Tarkovszkij kultikus alkotása a Solarissal együtt, ezúttal az Arkagyij és Borisz Sztrugackij írópáros egyik regényét használja alapanyagnak, amit aztán némileg átértelmez. A Sztalker általában ott van minden idők legjobb sci-fijeit összesítő listák élbolyában a 2001 Űrodüsszeia, vagy épp a Szárnyas fejvadász társaságában, ugyanakkor mindkettőnél nehezebben befogadható darab. Az ún. Zónába tett kirándulás lényegében egy óriási metafora az önmagunkban való utazásra, emiatt sokszor úgy érezhetjük, amit látunk, nem is a valóság, csupán főszereplőnk képzelgéseinek tárgya, míg a halál közelsége olybá tűnik, egyfajta őszinte feloldozást ad az embernek. Monumentális alkotás Tarkovszkij remek, rendkívül lassú rendezésével, telis-tele szimbólumokkal, de aki egyszer végigrágja magát rajta, garantáltan nem felejti el a hangulatát.
Sztalker
A valaha volt egyik legnagyobb francia rendezőnek tartott Jean-Luc Godard egyik kimagasló alkotása ugyan nem egy tökéletesen érthetetlen darab, ellenben filmművészeti értelemben rendkívül „szürke”, képi világánál, hangulatánál fogva, mely leginkább a 60-as évek szocreál díszleteire emlékeztet minket, ráadásul alig-alig találkozunk nappal játszódó jelenettel. Ebben a disztópiában, a háttérben egy rettenetes gépi hang narrálja nekünk a történetet, és rág a szánkba rövid, de egyetemes igazságokat, egy a saját valóságunkkal többé-kevésbé megegyező idegen bolygón, Alphaville-ben, a galaxis fővárosában. Az egész filmen egy furcsa, és olykor egészen képtelen kettősség vonul végig, a nagy igazságok állnak szemben a képtelen humorral, és olykor nem igazán tudjuk, melyikkel is szembesülünk éppen, ráadásul az komplett filmet a kezdő képsorok egyik mondata tökéletesen össze is foglalja: néha a valóság túlságosan összetett ahhoz, hogy szóban kifejezhető legyen.
Alphaville
Ha nehéz filmekről beszélünk, alighanem megkerülhetetlen a bevezetőben is említett Tarr Béla-alkotás, egy rendhagyó munka, melyet többek közt még New Yorkban a Museum of Modern Art is speciális vetítéseken mutatott be a közönségnek. A Krasznahorkai László regénye alapján készült film már hosszával is kihívás elé állítja a nézőjét, ahogy egy kritikus fogalmazott a bemutató után nem sokkal: „ezért a filmért mindenki áldozatot hoz. A néző is.” És valóban így van, a hagyományos változat is közel 450 perces, olykor 10-11 perc hosszúságú snittekkel, és meditatív lassúságú cselekménnyel, melynek köszönhetően számtalan párhuzam fedezhető fel Tarr Béla és Andrej Tarkovszkij stílusa közt is. Bár a film a rendszerváltás előtti időszakban egy mezőgazdasági kollektíva széthullásáról beszél elsősorban, Tarr megjegyezte, hogy olyan világot ábrázol, ami mindig volt, és mindenhol létezik, talán éppen ez adja a Sátántangó időtállóságát.
Sátántangó
A listán szereplők közül a legfiatalabb alkotás Jonathan Glazer műve, akiben első filmjei alapján Stanley Kubrick megtestesülését emlegették, és kétségtelen, hogy hangulat tekintetében van benne némi igazság. A felszín alattban Scarlett Johansson bújik egy idegen lény bőrébe, aki a szexualitást felhasználva vadászik férfiakra az olykor kihalt, de mindenképpen szürke skót tájakon. Különleges technikával készült független alkotás, ahol mindent eredeti környezetben vettek fel, és ahol még a statiszták sem tudtak róla, hogy ők valójában azok, Johansson pedig kitűnően hozza ezt az egyébként eszköztelen, ám mégis szuggesztív játékot. Ugyanakkor persze maga a szürreális elemekkel dolgozó történet, mely sokszor zene és szöveg nélkül, egyszerűen a képek erejével kommunikál rendkívül nehéz, és még műfajilag is borzalmasan problémás behatárolni, mindenesetre végső formájában egy nagy utazás a nőiség, és az emberség egyes szakaszain át.
A felszín alatt
Okvetlenül idekívánkozik Salvador Dalí és Luis Bunuel 1929-es alkotása is, mely az első szürrealista filmalkotás is egyben, egy rémálomszerű vízió, mely valóban a két alkotó álmaiból táplálkozik. Bár a mindössze két hét alatt elkészült alkotás összesen 16 perces, mégis olyan erőteljes jelenetekkel dolgozik, melyek alaposan megterhelik a nézőt, és megnehezítik a film befogadását, hiszen elsőre blikkre még a képsorok egymáshoz való viszonya sem igazán mutatja a legcsekélyebb kohéziót sem. Ennek oka egyértelműen az alkotók célja is volt egyben, hiszen Bunuel később az önéletrajzában meg is fogalmazza, hogy a forgatókönyvet annak szellemében írták, hogy semmi sem kerülhet a filmbe, amit – ahogy fogalmazott – „racionális, pszichológiai vagy kulturális alapon meg lehet magyarázni”. Ennek fényében még maguk a színészek sem voltak tisztában vele, miben is vállaltak szerepet, alakításukat Bunuel ködös, metaforikus megjegyzéseihez kellett igazítaniuk. Mindezek fényében az Andalúziai kutya a filmtörténelem egyik legfurcsább alkotásává vált.
Andalúziai kutya
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
