- Kovács Krisztián
- 2018. november 14. | Becsült olvasási idő: 5 perc
Az utóbbi évek sorozatdömpingje felszínre csalt egy tökéletesen kiegyenlítetlen vitát annak kapcsán, vajon a sorozatformátum nem működőképesebb-e történetmesélés és karakterábrázolás terén, mint a filmformátum, és a vita egyébként mindenképpen megalapozottnak tűnik, hiszen kétségtelen, hogy 10 db 50 perces epizód nagyobb mozgásteret ad, mint egy egyszeri másfél-két órás műsoridő.
Mindezt a sorozatkészítő nagyágyúk alaposan ki is használták az elmúlt években, sőt, akár már korábban is, és számtalan olyan széria született a boszorkányműhelyekben, melyek mind dramaturgia, történetmesélés, és karakterábrázolás terén is megállták a helyüket. Nem csoda nyilván az sem, hogy mostanság már egyre-egyre több világhírű filmsztár tűnik fel sorozatokban, elég, hacsak az elmúlt évekből Matthew McConaughey, vagy Anthony Hopkins nevét említjük. Miután én magam azokhoz a szériákhoz vonzódom, melyek felpörgetik az agytekervényeket, hadd ajánljak a figyelmetekbe néhány kiváló darabot, melyek egy része talán nem is okoz majd meglepetést.
Már nem várok sokat a hamarosan debütáló harmadik évadtól, ahhoz a második túlságosan is elcsapta a gyomrom, az elsőnek viszont nem hiába szenteltünk teljes cikket, mert az valóban kimagasló alkotás. Vonzereje leginkább a szövevényes ügyben, az ügy kendőzetlen brutalitásában, és a két főszereplő, Matthew McConaughey és Woody Harrelson párosa közti kitűnően működő dinamikában rejlik. Klasszikus krimi, mely mégis egy fokkal több annál, mert egyedi, zseniális, mély és tökéletesen eltérő karaktert ad a két főhősnek, így az agyunk nem pusztán azért dolgozik, hogy esetleg a két nyomozó előtt érjen az ügy végső megoldásához, hanem azért is, mert nem győzünk drukkolni, miközben látjuk, ahogy kettejük barátsága lassan a szakadék szélére sodródik.
David Lynch kultikus remeke olyannyira jó értelemben vett agyzsibbasztó alkotás, mind csavaros és egyedi történetét, buggyant ötletekből táplálkozó buggyant karaktereit, és utánozhatatlan atmoszféráját tekintve, hogy nem is igazán érdemes darálva nézni. Egyrészt, mert az élmény megterhelő az agyunkra nézve, másrészt Lynch remekét érdemes ízlelgetni, megforgatni a szánkban, mielőtt az ember lenyelné. Igazi mindfuck sztori, és ne feledjük, hogy az első rész premierjének időszakában, tehát 1990-ben még jelentősen alacsonyabban állt a társadalom ingerküszöbe, nem sorjáztak a hajmeresztő ötletek úgy, mint ma, Lynch pedig a szériával valósággal felrobbantotta, és ki is tágította a sorozatformátum eszköztárát és lehetőségeit, aminek hála a Twin Peaks nem pusztán egy sorozat, sokkal inkább egy fogalom lett mára.
Charlie Brooker 2011-ben indult sci-fi antológiasorozata valami egészen egyedi teljesítmény a sorozatpiacon, nem hiába nevezik előszeretettel a 21. század Alkonyzónájának. És valóban, a rokonság Rod Serling legendás szériájával abszolút kézzelfogható, disztópikus jövőben játszódó eseményei minden alkalommal egy-egy különálló történetet mesélnek el, melyek leginkább a társadalmi problémák, és technológiai újítások hosszútávú hatásait mutatják be, jelenünk milliónyi fontos aspektusát érintve a szexualitástól, a mesterséges intelligencián át a nemek közti viszonyok jövőbeli alakulásáig. Méltán nevezik napjaink egyik legjobb és legfontosabb sorozatának, nem csoda, hisz olyan érzékletesen, mégsem szájbarágósan mesél a jelenünkben gyökerező problémákról, hogy az egyes epizódokat, hiába játszódnak egy meg nem történt jövőben, mindannyian magunknak érezhetjük.
Brit Marling és Zal Batmanglij misztikus drámasorozata talán kevésbé ismert darab, 2016-ban debütált a Netflixnél, mely a klasszikus eltűnt-de-megkerült alaphelyzetből indul ki, ám szerencsére abszolút nem ragaszkodik a bevált klisékhez. A főszereplő, aki saját magát OA-nak nevezi, vakon tűnt el, ám már látóként kerül elő, és nem hajlandó beszélni róla, merre járt az elmúlt hat évben. Bár a széria többnyire pozitív kritikákat kapott, hangulati elemei miatt érthető módon nem vált közönségkedvencé, ám műfajában mégis kiemelkedő, leginkább az olajozott rendezésnek, a türelmes történetépítésnek, és a látványelemeknek hála. Bár a lassabb hangvétel elrettentő erejű lehet, jól tudom, mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt, mert valóban különleges élményt kínál.
Tekintsünk most el a Kevin Spacey ügyei és a kirúgása körüli hercehurcától, mert a House of Cards ezzel együtt is pokolian erős sorozat. Bár az elmúlt tizenöt évben, többek közt Aaron Sorkinnak köszönhetően láttunk már mesteri politikai drámákat, gondoljunk csak az Elnök embereire, de a House of Cards még ezzel együtt is teljesen új szintre emeli a műfajt. A politikai manipuláció ábrázolása olyan hiteles és zsigeri, hogy még a túlzónak szánt jelenetek ellenére sem érezzük, hogy nem saját valóságunk pontos mását látjuk visszaköszönni Frank Underwood útjában, mely a területi képviselői poszttól az Egyesült Államok elnöki székéig vezet, és ezzel együtt egészen rémisztő az a szenvtelenség, mely Kevin Spacey és Robin Wright arcáról tükröződik politikai ellenfeleik leigázása közben.
Napjaink egyik igen kedvelt sorozatáról beszélünk, melynek, akárcsak a True Detective esetében, egyik legfőbb erénye a két főszereplő ellentmondásos barátsága, és különböző világszemlélete, valamint a tény, hogy egy alapvetően XIX. századi történetet mennyire olajozottan, és feltűnésmentesen sikerült adaptálni a XXI. század technikai és társadalmi keretei közé úgy, hogy minden egyes epizódban hamisítatlanul visszaköszönnek az eredeti novellák hangulati elemei. A sorozat alkotói Mark Gatiss és Steven Moffat ráadásul feltűnően élesszemmel válogatták ki a fő- és mellékszereplőket, az egész atmoszféra élő és lélegző elegyet alkot karöltve a jól ismert, csavaros történetekkel.
Bizony, már hat éve annak, hogy kedvenc mogorva orvosunk kalandjai véget értek, de David Shore alkotása ezzel együtt tulajdonképpen újradefiniálta a kórházi sorozatok produktumát ugyanúgy, mint Sherlock Holmes alakját, aki mint tudjuk, Gregory House alakjának elsőszámú ihletője. Bár a sorozat a történet és a csattanó erőteljesebbé tételének érdekében nem volt rest túlozni, és ferdíteni az orvoslás etikai normáit, vagy eszköztárát illetően, olyan mesterien adagolta a feszültséget, és mélyítette a karakterek közti olykor meglehetősen ellentmondásos kapcsolatokat, hogy ezt senki sem kérte volna számon rajta. Nem mellesleg Hugh Laurie minden létező díjat bezsebelt a szereppel, amit csak sorozatszínésznek odaítélhetnek, és alighanem ma is mindenki Dr. House-ként emlékszik rá.
A zseniális Michael Crichton már nem érhette meg, hogy kiváló ötletét sorozatformátumban is feldolgozzák, és bár a Westworld sokszor megkapta a céltalan történetvezetés kritikáját, ezt én sok esetben éreztem hamis vádaskodásnak. Persze előfordulhat, hogy a hihetetlenül színes-szagos és minden pillanatában érdekes világ, és a rejtélyes főszereplők, az idősíkok közti ugrándozás volt az, ami elhitette velem, hogy itt mindennek értelme van, de ahogy a LOST, úgy számomra a Westworld is az okos sorozatok listáját gyarapítja. Annyira ez nem meglepő, Crichton eredeti ötletét ugyanis Jonathan Nolan, az Eredet és A sötét lovag társforgatókönyvírója adaptálta, a sorozat pedig az HBO legjobb nézettségét produkálta a True Detective sikere óta.
Amire Agatha Christie sem gondolt – A krimi XX. századi sokoldalúsága
Felesleges feldolgozások esete, avagy 8 példa, miért jobb az eredeti
Hidegháborús paranoia a mozivásznon – Szörnyek, ufók, vörösök
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?