- Kovács Krisztián
- 2020. január 15. | Becsült olvasási idő: 5 perc
Gene Hackman Hollywood kevés életben lévő legendájának egyike. Az olyanok, mint ő, vagy épp Sean Connery, esetleg Clint Eastwood és Sidney Poitier emlékeztetnek minket az álomgyár hőskorára, azon évtizedekre, amikor a jól megírt karakterek, párbeszédek és forgatókönyv volt a legfontosabb, és amikor a filmezés még nem kizárólag üzletről, hanem a művészi értékteremtésről is szólt. Hackman, idestova több, mint 15 éve nem filmezett, és állítása szerint hihetetlenül élvezi a jól megérdemelt nyugdíjat, mi pedig 90. születésnapjához közeledve úgy gondoltuk, érdemes felelevenítenünk a legjobb alakításait.
Gene Hackman 1930. január 30-án látta meg a napvilágot a kaliforniai San Bernardino-ban, karrierje alatt gyakorlatilag minden díjat elnyert, két Oscar-szobor, és három Golden Globe-díj tulajdonosa, akinek Dustin Hoffmannal együtt színi tanárai kevés babért jósoltak a filmszakmában, aki egyaránt volt a Broadway és Hollywood sztárja, és aki még nyugdíjba vonulása, és 80. életévének betöltése után is aktív maradt, élvezi szenvedélyeit, az autóversenyzést, a repülést, és időközben öt krimiregény szerzőjeként sikeres íróvá is vált.
Clint Eastwood 1992-ben elkészítette a minden westernfilm antitézisének számító Nincs bocsánat című alkotását, melyet sokan ma is karrierje egyik legjobbjának tartanak. Az utolsó utáni megbízatását elvállaló egykori bérgyilkosból lett földműves története négy Oscar-díjat nyert, köztük a Little Bill Daggett seriffet alakító Hackman karrierje második aranyszobrát vihette haza a korrupt törvényszolga rendkívül átélt megformálásáért.
Egy újabb western, igaz, némileg más hangvételben, 1995 igazi sztárparádéja a bosszúra szomjazó vadnyugati amazonról. Hackman ismét negatív szerepben, mint a poros kisváros felett teljhatalmat gyakorló ördögi John Herod, az egykori bandita, aki saját szórakoztatására tart kíméletlen viadalt a vidéket járó rosszarcú pisztolyhősök közt, hogy mindezzel saját mindenhatóságát fitogtassa a nyomoróságosan élő nép előtt.
Francis Ford Coppola egyik méltatlanul keveset emlegetett filmje 1975-ből, melyben Hackman Harry Caul profi lehallgató szakembert alakítja, aki munkájában rendkívül precíz, szinte kényszeres, és gondosan ügyel rá, hogy a hallottak semmilyen módon se befolyásolják a magánéletében, egészen addig, míg egy egyik munkája alkalmával nehezen értelmezhető szövegtöredékek egy lehetséges gyilkosságra nem utalnak.
Hackman talán leghíresebb filmje, és pályájának legjobb, emblematikus alakítása a durvaságáról és éles eszéről híres James „Popeye” Doyle nyomozó szerepében, aki egy sosem látott, gigászi heroinszállítmány nyomában jár el. William Friedkin kultikus 1971-es alkotása – mely alapvetően megtörtént eseményeket vesz alapul – óriási sikert aratott, és 5 Oscar-díjat nyert, ez hozta meg Hackmannek karrierje első aranyszobrát is, és korosztálya egyik legnagyobb sztárjává tette.
Richard Donner nem kevésbé legendás képregényadaptációját még manapság is szokás a legjobb képregényfilmek közt említeni, amiben óriási szerepe volt Gene Hackmannak, és annak a komikus, mégis félelmetes alakításnak, mellyel Lex Luthor alakjához nyúlt, és amivel végül ő volt az egyetlen a színészek közül, akit díjra is felterjesztettek később, a film pedig sokáig iránymutatónak számított a 2000-es évek elején lassanként beinduló képregényadaptációs dömpingben.
Alan Parker, az Angyalszív rendezőjének 1988-as krimije, mely az amerikai dél rasszista közegébe vezeti a nézőjét, a műfaj igazi gyöngyszeme. A három polgárjogi aktivista halála ügyében nyomozó két FBI ügynök egyikének karaktere Hackman számára igazi jutalomjáték. A színészóriás szerepe némileg rokon a Francia kapcsolattal, rámenős, kemény és eltántoríthatatlan fickó, túlfejlett igazságérzettel, mely karakter talán mindközül a legjobban állt Gene Hackannak.
Gilbert Cates különös című, ám rendkívül kemény témát, átélt érzékenységgel boncolgató filmjének főszerepében Hackman valóban brillírozik a családi kötelékeit levedleni kívánkozó idősödő egyetemi professzor szerepében, aki a vérkötelék, és a józan ész közt igyekszik dűlőre jutni. Bár a színészt néhány évvel korábban a Bonnie és Clyde tette fel a térképre, mégis ennek az 1970-es alkotásnak az egyszerű kisembere mutatta meg, milyen tehetség is lakozik benne valójában.
Egy szerep, mellyel Hackman végleg bizonyította, hogy minden létező műfajban megállja a helyét, legyen szó drámáról, westernről, akciófilmről, vígjátékról, vagy épp jelen esetben katasztrófafilmről. A tengelye körül megfordult óceánjárón rekedt túlélők kis csoportjának élére álló Frank Scott tiszteletes szerepében egy olyan embert formál meg, aki a maga egyszerűségében csupán a jót akarja szolgálni, nem pedig hőssé válni.
Személyes kedvencem Hackman filmográfiájából. A két, saját élete és döntései elől menekülő férfi kialakuló mély barátsága, apa-fiú, mentor-tanítvány viszonya egy parádésan felépített történet Zsigmond Vilmos visszafogott, de rendkívül hangsúlyos képeivel, valamint Gene Hackman és a fiatal Al Pacino elképesztően jól működő párosával, akiket minden közös jelenetükben igazi élvezet nézni, mintha nem csupán a filmet, sokkal inkább az átélhető valóságot látnánk.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?