- Kovács Krisztián
- 2022. január 13. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc
Persze egy adaptáció még önmagában nem jelent jó, kreatív, fantáziadús feldolgozást; olyat, mely hű az alapanyaghoz, vagy éppen elegánsan és logikusan bővíti ki annak világát, vagy írja át központi mondanivalóját, ugyanakkor nem ritka. Ahogy az sem, hogy a kritika eleve eldönti, bizonyos regények filmre adaptálása nem lehetséges, más esetekben pedig az előkészületek előzménytörténete, még inkább annak kudarca a látszólagos bizonyíték arra, hogy a történet csupán leírva működik igazán. Mégis akad jócskán ellenpélda, és nem is kell túlságosan messze visszaásnunk Hollywood múltjába.
Mit is mondhatnánk minden idők legtöbb példányban elkelt sci-fijéről, ami egyedülálló módon ötvözte a szociológiát, a filozófiát, ökológiát, és pszichológiát? A számos belső narrációt, elemző monológot tartalmazó regény igazi hollywoodi kihívás, amibe előbb Alejandro Jodorowsky bicskája tört bele, aztán David Lynch-é: előbbi stúdiót sem talált, utóbbi egyesek szerint bár ne talált volna. És bár kétségkívül Lynch verziójának megvan a maga rajongótábora, végül 2021 őszéig kellett várni az első, igazán jól sikerült feldolgozásra. Denis Villeneuve két részre bontott adaptációjának ugyan csupán az első felét láthattuk, de már ez bizonyságul szolgált rá, hogy bár messze nem tökéletes, hangulatában eddig a leghűebben idézi meg Herbert regényét, ami nem utolsósorban a kiváló szereplőválogatásnak is köszönhető. Persze, ettől még a második epizód félre is sikerülhet, de az első részt látva joggal bízunk a legjobbakban.
Frank Herbert: Dűne
Minden idők leghíresebb fantasy regényéből minden idők egyik leghíresebb filmtrilógiája készült, ám Peter Jackson művei nem minden előzmény nélküliek. Állítólag már Walt Disney is kacérkodott a megfilmesítés gondolatával, de később felmerült a rendezésre David Lean, Stanley Kubrick, sőt, Michelangelo Antonioni neve is, a The Beatles tagjai pedig komoly energiákat mozgósítottak, hogy ők maguk vihessék vászonra Tolkien időtlen remekét, Gollam szerepében John Lennonnal. Ralph Bakshi végül 1978-ban animációs filmként életre keltette az első kötetet, ám az jóval több fanyalgást váltott ki a rajongókból, semmint elismerést, így az ötlet még további két évtizedig csupán ötlet maradt, és ennek fényében maga a csoda, hogy végül Jacksonnak sikerült elérnie a stúdiónál a teljes alkotói szabadságot. A filmek ugyan némileg más hangulattal és hangvétellel bírnak, mint a regény, ugyanakkor a jelmezeknek, díszleteknek és helyszíneknek, no meg többek közt Howard Shore többszörösen díjazott zenéjének köszönhetően bőven tartalmaznak hozzáadott értéket.
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
A XX. század második felének talán legnagyobb amerikai írója 1996-ban adta ki lazán összefüggő kötetekből álló Amerikai-sorozatának első darabját, az Amerikai pasztorált, mely egy évvel később meghozta számára a Pulitzer-díjat. A sztori egy köztiszteletben álló család összeomlását követi nyomon, mikor lányuk halálos áldozattal járó bombamerényletet hajt végre a helyi vegyesbolt ellen. Roth regénye rendkívül rétegzett, sűrű szöveg, átfogó képet fest az adott kor társadalmáról, így aztán nem volt egyszerű feladat filmre álmodni az első rendezésével feltűnő és a főszerepet is magára vállaló Ewan McGregor számára, és a végeredmény sajnos némileg laposan is sikerült, hiába a másik főszerepben kitűnő Jennifer Connelly jelenléte. A filmet már 2003 óta tervezték leforgatni, három változat is készült a forgatókönyvből három különböző író műhelyében, és a rendezői székben is többen megfordultak, de csak 2012-re, tehát kilenc évvel később készült el a végleges szövegkönyv, hogy aztán számos főszereplőcsere (McGregor végül az első kiválasztott Paul Bettany helyére szállt be, és döntött úgy, hogy a főszerepet is elviszi) után nyerje el végső formáját.
Philip Roth: Amerikai pasztorál
Mitchell műve mondhatni páratlan irodalmi kísérlet, a szerző ugyanis az epizódokból felépülő hat történetszálhoz hat különböző elbeszélésmódot használ, melyek lineárisan követik egymást, ezzel szemben a Wachowski-testvérek ide-oda ugrándoznak az időben, azzal pedig, hogy minden sztoriszálon ugyanazok a színészek szerepelnek különböző maszkokban, még inkább elősegítik a történet komplexitásának érzését, és a sorsszerűség áthallását, ami részemről igazi rendezői és dramaturgiai bravúr. Nem csoda, ha Wachowskiék alig-alig találtak stúdiót, aki be merte volna vállalni a projektet, így végül a filmjogok 2004-től közel nyolc éven át jártak kézről-kézre, és végül a költségvetést csupán független forrásokból sikerült előteremteni, ami szerencsére a végeredményen nem látszik meg. Bár a kritikusok erősen megosztottak voltak – ezt jelzi, hogy különböző díjak esetében legjobb és legrosszabb filmként is kapott jelöléseket – ugyanakkor az biztos, hogy a történet kontinuitásának megtartásához végül a Wachowski-testvérek tökéletesen éreztek rá arra, hogy módosítaniuk kell a narratívát, amiből egy egészen csodálatos áthallásokkal teli alkotás született.
David Mitchell: Felhőatlasz
Jim Uhls hollywoodi forgatókönyvíró megszállott rajongója volt az 1996-ban megjelent regénynek, és miután a Fox 2000 Pictures megvásárolta a filmjogokat, sokáig lobbizott, hogy ő kapja az adaptáció megírásának lehetőségét. David Fincher szintén azért kaphatta meg a rendezést, mert egyik kedvenc regényeként emlegette Palahniuk művét, ugyanakkor a film fókuszát meglehetősen nehezen találták meg. Uhls az írás közben szembesült azzal, mennyire nehéz úgy átadni a mondanivalót, hogy az éppolyan markáns és tűéles legyen, amit a szöveg megengedett magának, ezért számos tanácsot kért – többek közt az írótól is – és a szakemberek azt javasolták neki, hogy érdemes lenne a Haragban a világgal és a Diploma előtt hangvételét kevernie a mű szatirikus élével. A film ma már kultikus státusznak örvend, de a stúdió csak egy katyvaszt látott belőle, így jelentősen csökkentették a marketingkampány büdzséjét, hogy elkerüljék a még nagyobb bukást. Így aztán a film a pénztáraknál mérsékelt sikernek számított csak, a kritikusok is fanyalogtak, és igazolva látták a regény megfilmesíthetetlennek titulált voltát, ám az idő végül Finchert igazolta.
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
A gonzó újságírás atyjának legjelentősebb műve 1971-ben jelent meg, miután kétrészes sorozatként lehozta a Rolling Stone magazin. Tom Wolfe kötete, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal, és jelen regény volt az, mely az újságírás újhullámát hivatott demonstrálni, ám a Félelem és reszketés Las Vegasban még történetét tekintve is annyira megfoghatatlannak tűnt, hogy bár 1976 óta próbálták vászonra adaptálni, az végül csak 1999-ben valósult meg. Pedig korábban Martin Scorsese és Oliver Stone is próbálkozott vele, aztán végül 1992-től a Rhino Films stúdió kezdett bele az adaptáció fejlesztésébe, és bár számos rendezőt felkértek, végül senki sem akarta vállalni a lehetséges bukással járó kockázatot. Végül maga Thompson jelezte a stúdiónak, hogy Terry Gilliam ideális választás lenne a rendezésre. A stúdió közben Jack Nicholsont és Marlon Brandót képzelte el a két főszerepre, de mindketten túl öregek voltak, így jött Johnny Depp és Benicio Del Toro. Depp Thompson rajongója volt, így végül saját maga is beszállt a film költségvetésébe, hogy azt tető alá tudják hozni, nem törődve a kockázattal.
Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban
Bár maga a szerző sem hitte, hogy regénye mondanivalója mozgóképen átadható – és kétségkívül nem is sikerült teljes egészében átadni – leginkább Christian Bale elementáris alakítása miatt mégis emlékezetes az Amerikai psycho filmadaptációja. Pedig nem indult könnyen, ugyanis Ellis kiadója visszadobta a kéziratot is annak extra erőszakos tartalma miatt, a megjelenést követően pedig számos országban került tiltólistára, ügynöke pedig kifejezetten kérte Christian Bale-t, hogy ne vállalja el a főszerepet, mert az nem tenne jót a karrierjének. Ma már persze tudjuk, hogy választása mit sem befolyásolt, és a film éppen miatta tud működőképes maradni, igaz, így sem meglepő, ha megfekszi a néző gyomrát. 1992-ben még úgy volt, hogy David Cronenberg ül a rendezői székbe, aztán következett Oliver Stone, és csak úgy Mary Harron, míg sokáig úgy tűnt, Leonardo DiCaprio vállalja a főszerepet, de végül A part című film miatt végül Bale-re esett a választás.
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Pynchon neve a Nemzeti Könyvdíjat nyert Súlyszivárvány okán lehet ismerős, a posztmodern próza rejtőzködő nagyágyúja alaposan meg is lepte az olvasóit, amikor 2009-ben egy némileg hagyományosabb megközelítésű regénnyel rukkolt elő, ez volt a Beépített hiba. Az 1970-es évek hippikorszakában játszódó posztmodern detektívtörténet egy marihuánafüggő magánnyomozó alakja körül bonyolódik, és nem nélkülözi egy fekete komédia felhangjait sem, így összetettsége miatt nem hitték, hogy megállná a helyét a vásznon. 2014-ben aztán Paul Thomas Anderson készítette el az adaptációt, igaz, pontosan négy évbe telt, mire egyáltalán elkészültek a forgatókönyvvel, az ugyanakkor amennyire csak tudott, hű maradt a regényhez, miután pedig egészen parádésan sikerült a casting, az adaptációval végül állítólag még maga Pynchon is messzemenőkig elégedett volna. A főszerepet Joaqiun Phoenix kapta, mellette pedig feltűnt Josh Brolin, Owen Wilson, Eric Roberts, Reese Witherspoon és Benicio del Toro is.
Thomas Pynchon: Beépített hiba
Az egyetlen képregény, mely felkerült Minden idők 100 legjobb regényének listájára, az egyik olyan alapanyag volt Hollywoodban, melyre évtizedekig minden épeszű rendező és író nemet mondott, ha felmerült a megfilmesítés ötlete. Miután a képregénysorozat utolsó kötete boltokba került 1987 októberében, a 20th Century Fox lecsapott a filmjogokra, ám 2005-ig a projekt csupán egyik producer asztaláról a másikra vándorolt, érdemi előrelépés nélkül. Ekkor aztán a Warner Bros. vette át az adaptációt, és rögtön meg is bízták Terry Gilliam-et, hogy üljön a rendezői székbe. Gilliam néhány hónapot szánt a forgatókönyvre, aztán kijelentette, hogy megfilmesíthetetlen, és végül kilépett, hogy aztán felmerüljön Darren Aronofsky és Paul Greengrass neve is. A stúdió aztán végül Zack Snyderben találta meg az ideális direktort, miután megtekintették a rendező 2006-ban bemutatott 300 című Frank Miller képregényadaptációját, ami meggyőzte őket, hogy képes felnőttként bánni egy ilyen fontos alapanyaggal. Bár a 2009-ben bemutatott film végül nem sokkal szárnyalta csak túl a gyártási költségeit, az idő a rendezőt igazolta, mára ugyanis a legtöbb helyütt már a legjobb képregényadaptációk közt emlegetik, mely konzekvensen követi a képregény cselekményét, és csak ott változtat, hol a filmes keretek azt szükségessé teszik.
Alan Moore & Dave Gibbons: Watchmen – Az őrzők
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
