Kovács Krisztián
2021. szeptember 16. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

9 kultikus horrorfilm, mely több, mint olcsó rémisztgetés

Mondhatnánk, hogy ma már a horror sem a régi, pedig ha nagyon mélyen elmerülünk a műfaj terminológiájában és tematikájában, látni fogjuk, hogy 20-30-40 évvel ezelőtt is készültek igazi remekművek, és ZS-kategóriás fércművek is, mostanság inkább az szembetűnő, mintha utóbbiak felé mozdult volna el az inga nyelve. Azonban ebben sem csupán Hollywood jellemző fantáziátlansága játszott közre, sokkal inkább az, hogy a horror csak látszólag egy határtalan szabadsággal rendelkező műfaj, valójában jóval behatároltabb, mint azt gondolnánk.

Gyakorlatilag minden egyes horrortermék ugyanazokat az alapvető húrokat pendíti meg bennünk: ijedtség, undor, elképedés, borzongás, akárhogy is, ezek mindegyike mögött ugyanaz az egyetlen alapvető emberi érzelem és reakció lapul. Ez pedig a félelem, a félelmet pedig nagyon nehéz megfogni és táplálni egy olyan világban, amikor gyerekgyilkosságok, és véres terroristaakció válnak a mindennapok kánonjának velejárójává. Szerencsére nem volt ez mindig így, és Hollywood sem volt mindig hatásvadász, íme most 9 horror remek, melyek jóval többek olcsó ijesztgetésnél.

Az ördögűző

Mivel is kezdhetnénk a listát, ha nem a valaha volt egyik legrémisztőbb, és leghatásosabb horror klasszikussal, mely egyben műfajának valaha volt egyik legnagyobb pénzügyi sikere is volt. William Friedkin gyakorlatilag egy az egyben adaptálta vászonra William Peter Blatty regényét (Blatty írta a forgatókönyvet is), és a 15 millió dollárból megvalósuló alkotás végül 402 milliót szedett össze a mozikasszáknál, emellett pedig 10 Oscar-, 6 Golden Globe-, és egy BAFTA-díj jelölést. Akárcsak a regény, úgy a film is kiválóan ötvözi a horror elemeket felhasználó pszichológiai thriller, a bűnügyi történet, és a családi dráma műfaját, olyan egyedi elegyet hozva létre, melyet hangulatában azóta sem sikerült lemásolni. Ugyanakkor kiválóan mutatja be annak útját, hogy még a leghívőbb ember, Isten szolgája is csak ember, aki képes eltévelyedni saját hitében, és kiválóan lavírozik a vallásfilozófia kérdésköreiben is.

Az ördögűző

Angyalszív

Alan Parker rendező, akárcsak Friedkin, szintén több műfajt olvasztott egybe, ezúttal a horror, és a noir találkozik egymással Robert de Niro lenyűgöző és zsigerien gonosz, valamint a fiatal, és ereje teljében lévő Mickey Rourke hihetetlenül átélt és ihletett alakításában. Parker bravúrosan vegyítette a különböző műfaji elemeket, mely egy rendkívül nyomasztó hangulatú és csavaros történetben állt össze, melyet pazar vágások és operatőri munka tesz keretbe. Parker szándékosan számtalan szimbólumot rejtett el a jelenetekben, munkát adva a filmimádó közösségeknek. Hollywood annak idején meglehetősen vegyes kritikákkal illette a filmet, ám az évek során kultikus csodálat alakult ki körülötte, ami nem csoda, hangulatában nincs igazán hozzá fogható film a műfajban, és bár végső fordulatai mai szemmel kiszámíthatóak, el lehet képzelni, miként hatott ez a mozinézőre 1987-ben.

Angyalszív

Ragyogás

A Stephen King által rettenetesen utált, a szakma és a mozinézők által viszont jogosan körülrajongott Stanley Kubrick alkotással foglalkoztunk már korábban, és tartom, amit akkor mondtam, azaz, hogy ez Kubrick egyik leginkább kiérlelt alkotása, mely minden momentumában zseniális, hiába kaptak többen is idegösszeroppanást a forgatáson, mely amúgy i közel egy évig tartott. Kubrick kikezdhetetlen mesterművet tett le az asztalra, melyet leginkább a fojtogató, világtól elzárt atmoszféra, a folyamatosan a felszín alatt vibráló feszültség, valamint Jack Nicholson ihletett és félelmetes játéka visz el a hátán. Kevés film van, melyben nagyobb összhangban áll a háttérzene, a kameramozgások, és a színek, mint a Ragyogás, ráadásul a teljes film számtalan szimbólumot rejt, melyek többek közt az elmérgesedő viszonyt kiváltották King és Kubrick közt. Szinte hihetetlen, és a film mai státuszát látva kifejezetten röhejes dilettantizmus Hollywood részéről, hogy Kubrickot 1981-ben Arany Málnára jelölték érte, mint a legrosszabb rendező.

Ragyogás

A dolog

John Carpenter egyik legjobb filmje szintén a listára kívánkozik, korábban így írtunk róla: „Ehhez pedig minden a helyén van, egy kellően misztikus, könyörtelen szörnyeteg, havas táj az Antarktiszon, ehhez illő klausztrofób hangulat, felebaráti paranoia az állomáson egymásra gyanakvó kollégák közt, vér és belsőségek ábrázolása a kor csúcstechnikájával, mind a vizuális effektek, mind a maszkok és smink terén, a háttérben pedig Ennio Morricone rendkívül minimalista, és mégis elképesztően hangsúlyos zenéjével. A dolog nem aratott osztatlan sikert a maga évében, köszönhetően leginkább annak, hogy párhuzamosan debütált Steven Spielberg E. T. – A földönkívüli című mozijával, mely hozzá képest egészen más oldalról közelített egy földönkívüli entitással való találkozáshoz, de ahogy a Halloween, úgy A dolog is szerves részét képei a popkultúra leghíresebb filmjeinek, és nem utolsó szempont, hogy még manapság is elképesztően hatásos.”

A dolog

Dracula

Francis Ford Coppola, miután egy rendkívül ellentmondásos megítélésű harmadik epizóddal pontot tett a nevével fémjelzett Keresztapa-sorozatra, nekilátott újszerű módon filmre adaptálni Bram Stoker regényét, a horrorirodalom egyik legtöbbet hivatkozott alkotását, a Draculát. A főbb szerepekben Keanu Reeves, Winona Ryder, Anthony Hopkins és Gary Oldman tűnik fel, az igazi sztárszereposztás pedig a könyv legendáriumához, és a korábbi feldolgozásokhoz méltó filmet eredményezett. Bár pl. az Empire magazin igencsak alulpontozta a premiert követően, manapság már egyöntetűen a legjobb Dracula-adaptációnak tartják az 1931-es, Lugosi Béla főszereplésével készült változattal egyetemben. Valóban, a díszletek, a zene, a kosztümök és az alakítások, különösen Oldman, mind Dracula, és Hopkins, mint Van Helsing magával ragadó horrorba ágyazott tragikus szerelmi történetté tették a filmet, pontosan azzá, aminek Stoker a regényt is szánta.

Dracula

Holtak hajnala

George E. Romero neve egyet jelentett a zombikkal, az 1968-as Élőhalottak éjszakája címmel bevezette, tíz évvel később pedig a Holtak hajnalával a csúcsra juttatta szeretett szörnyszülötteit. Ma már hihetetlen, de egy akkoriban még nem túlságosan magasan jegyzett rendező élőholtakról szóló filmje 1978-ban világszerte 55 millió dollárt hozott össze a mozipénztáraknál, ami manapság Hollywood mércéjével mérve ugyan aprópénz lehet, akkoriban ennél a zsánernél fantasztikus eredmény volt. Ráadásul tette mindezt egyáltalán nem érdemtelenül. Romero kiváló érzékkel reagált a fogyasztói társadalom keserű szenvtelenségére, és úgy döntötte romba azt, hogy az még a legvitriolosabb szatírákat is kis híján felülmúlta, az ugyanis a film nézése közben hamar világossá válik, hogy itt nem egy egyszerű horrorfilmről, hanem kőkemény társadalomkritikáról van szó. Bár sokan támadták a Holtak hajnalát a durva jelenetek miatt, és több helyütt megkísérelték betiltani is, gyakorlatilag ez a film volt az, mely halhatatlanná tette Romero nevét.

Holtak hajnala

A légy

A film, mely mondhatni a mai értelemben vett testhorror prototípusa a megszállott zseniális tudósról, akit saját gépe, és a véletlen együttvéve valami emberen és állaton túli borzalommá változtat. David Cronenberg, és a később a Jurassic Park és A függetlenség napja főszerepeiben is látott Jeff Goldblum tulajdonképpen nagyobb népszerűségét ennek a remeknek köszönheti, mely sajátságos értelmezését adja Franz Kafka Az átváltozás című művének, ugyanakkor látványvilágában, és atmoszférájában tökéletesen magán viseli az egyedi hangú Cronenberg minden jellegzetességét. A légy maszkmestereit nem hiába Oscar-díjjal is jutalmazták, és kevesen tudják, de Cronenberg eredeti tervei szerint jóval több sokkoló jelenet lett volna a filmben, melyeket végül épp emiatt eltávolítottak a végleges kópiából. A légy tökéletes megjelenítése a szenvedélyes hivatástudat minden velejárójának és buktatójának, kellően ocsmány köntösbe ágyazva.

A légy

Videodrome

Egy újabb, ez esetben még korai Cronenberg-mozi, a mindig remek James Woods-szal a főszerepben. A 80-as évek VHS-remekeit tömörítő listánkon korábban már felmerült a film, akkor ezt írtuk róla: „Woods egy kábeltévé tulaját játssza, aki a nézők kegyeiért verseng, és nem rest bármilyen módszert bevetni a cél elérése érdekében. Cronenberg filmje a média és televízió kritikája is egyben egy olykor-olykor már igen gyomorforgató horrorba ágyazva, melynek végén Woods lényegében eggyé válik azzal a borzalmas műsorral, melyet a nézettségért próbál megszerezni. A film hamisítatlan Cronenberg, egyenesen következik az Agyfürkészők című mozijából, és pontos előzménye A légy és a Meztelen ebéd című filmeknek.” A Videodrome kétségtelenül belesikkadt némileg a 80-as évek horrordömpingjébe, és nem is ez Cronenberg legkönnyebben befogadható alkotása, de még így is éles társadalomkritika, akárcsak Romero zombijai, ezúttal a média mindenhatóságának oldaláról.

Videodrome

Ómen

Az idén 91 éves korában elhunyt Richard Donner egyik legjobban sikerült filmje egyben 1976 egyik legnagyobb filmsikere is volt, köszönhetően a még mindig karizmatikus Gregory Pecknek, a kiváló és baljós hangulatnak, no meg Jerry Goldsmith Oscar-díjas zenéjének. A később tetralógiává bővülő, majd 2006-ban remake-t egy kapó film fantasztikus kritikákban részesült a bemutatót követően, ódákat zengtek a hangulatról, a színészi játékról, a fényképezésről. Valóban, a kis Damien, a lassan öntudatra ébredő pokolfajzat története, ha lehet, még szívet tépőbb családi dráma, mint amilyen Az ördögűző volt, ezúttal a happy end reménye nélkül, egy sötét tónusú mese, melyben egy angyali arcú gyermek jelenti a legnagyobb veszélyt a világra nézve. Donner filmje ugyanúgy mesél menny és pokol végeérhetetlen harcáról, mint a családon belüli dinamika fenntartásáról, a hit és a bizalom szerepéről. A szerteágazó mondanivaló, és a számos szimbólum rendkívül magas minőséget termelt, melyet később egyik folytatás sem tudott követni, noha némelyik hangulatában tűrhetően idézte az első részt.