Néhány héttel ezelőtt bemutattuk Nektek hét világhírű író egy-egy regényét, melyek valamiért nem kapták meg az életműben a nekik kijáró figyelmet, mondhatni az adott szerzők karrierjének további remekművei árnyékában sínylődnek, úgy, hogy semmivel sem képviselnek kevesebb értéket, mint társaik. Ezúttal a tematikát a filmművészet nyelvére fordítjuk, és kerestünk 9 manapság is körülrajongott színészt, akinek a nevéről vélhetően nem az alábbi filmekben nyújtott teljesítménye ugrik majd be elsőként. Ám korántsem biztos, hogy ez így van jól.
Véleményem szerint az itt felsorolt színészek mindegyike olyan, akitől nem láthattunk még igazán rossz alakítást, sőt, akad, akitől szinte kizárólag csak magas minőség kerül a mozivásznakra, érdekes, hogy mégis mely alkotások maradnak meg velük kapcsolatban az emlékezetünkben. Az itt felsorolt filmek nagyobbik része már csak témájánál, megvalósításánál fogva sem kapott akkora figyelmet, mint megérdemelte volna, és ez bizony azt eredményezte, hogy egyik-másik egészen elsikkadt e nagyszerű színészek pályafutásában. Itt az ideje, hogy kirántsuk őket onnan.
Korábban többször is részleteztük már, hogy Jake Gyllenhall-t a jelenkor egyik legtehetségesebb színészeként tartjuk számon, aki bizonyított már problémás tinédzserként, meleg cowboyként, törtető újságíróként, kőkemény zsaruként, bokszolóként és szuperhősként is. Kétségtelenül egyik legnagyobb alakítását mégis a 2014-es Éjjeli féregben hozta. Gyllenhall abban az évben nem is vállalt más szerepet, olyannyira készült a pszichopata hírhajhász, Lou Bloom karakterére, lesoványodva, hosszú hajjal, átható rideg és számító pillantásával alakítása egészen a képernyők elé szegezi az embert, egy olyan modern gonosztevőt teremtve meg, akinek minden gesztusa irritáló, és aki egyszemélyben testesít meg minden gyarlóságot, melyet valaha is feltételeztünk a média képviselőiről. A sors fintora, hogy ez az ördögien mesteri szerepformálás még egy Oscar-jelölést sem hozott a számára, amit azóta is Hollywood valaha volt egyik legnagyobb hibájaként tartok számon.
Éjjeli féreg
Dennis Lehane félelmetes erejű, összetettségű, nyomasztó és iszonyúan fordulatos regényének tökéletes filmadaptációja volt ez Martin Scorsese rendezésében, a főszerepben az akkor már régóta Oscar-várományos DiCaprio-val, aki bizonyított is a szerepben a PTSD-s, személyiségzavaros egykori rendőrbíró szerepében. Hiába később A visszatérőért hazavitt aranyszobor, ma is tartom, hogy DiCaprio ebben a filmben sokkal rétegzettebb és finomabb alakítást nyújt, mint a vadon megpróbáltatásait túlélő Hugh Glass alakjában, ami persze rémisztő a brutális jeleneteivel, és a forgatás alatt átélt megpróbáltatásokkal együtt, ám DiCaprio éppen abban jó, amiben Robert de Niro is volt: a minimális színészi eszköztárat igénylő filmekben is elementáris tud lenni, és nem volt ez másképp a Viharsziget esetében sem, melyet azonban valamiért nem emleget egy lapon a filmes kánon az olyan alakításaival, mint a Véres gyémánt, az Aviátor, népszerűségében pedig egyértelműen messze elmaradt pl. A nagy Gatsby mögött is.
Viharsziget
Biztos vagyok benne, hogy akad, akinek még csak nem is rémlik Will Smith 2008-as filmje, a Hét élet. Valóban nem egy egyszerű és könnyed, szombat délutáni limonádé, éppen ellenkezőleg, érzelmileg iszonyúan mély húrokat megpendítő, zsebkendőgyilkos alkotás a sorsnak törleszteni vágyó Ben Thomas története, aki ennek érdekében szó szerint mindent képes önmagából feláldozni. Will Smith az a hollywoodi-i híresség, akit ikonikus, blockbusterekben játszott szerepeiről is azonosíthatunk, ő volt Steven Hiller kapitány A függetlenség napjában, aki kiosztott egy „harmadik típusú pofont”, a túlélő Robert Neville a Legenda vagyokból, és persze Mike Lowrey nyomozó, valamint a mi kedvenc J ügynökünk a MIB-szériából. Talán ezen filmek tehetnek róla, hogy azok az alkotások, ahol Smith valóban bemutathatja színészi tehetségét valahogy elsikkadnak két kasszasiker közt, így volt ez a Hét élet vagy a Sérülés című filmek esetében, és A boldogság nyomábant is kevesen emlegetik, pedig azért még Oscarra is jelölték.
Hét élet
Cruise manapság simán megélne belőle, ha 2-3 évente elővezetne egy új Mission Impossible-részt (annál is inkább, mert az a széria nem hogy nem fullad ki, de egyre erősebb), és valahol a Top Gun jövőre mozikba kerülő második része is azt jelzi, hogy manapság már inkább a biztonságra játszik, ugyanakkor nem mindig volt ez így. Ennek köszönhető egyik legbátrabb és legtökéletesebb alakítása Ben Stiller sztárokat felvonultató 2008-as komédiájában (mely szerintünk a valaha készült egyik legjobb szatíra is Hollywood valóságáról). A nagypofájú, szennyes szájú, elhízott, szőrös hollywood-i producer egy olyan szerep, melyet egyáltalán nem vártunk Cruise-tól, és amiben nem csak sokoldalúságát, de öniróniáját is megvillantotta a nézők előtt. Kétlem ugyan, hogy manapság, közel a 60-hoz még vállalna hasonlóan friss és a megszokottól eltérő szerepet, de akárhogy is, a Trópusi vihar kétségtelenül pályafutása egyik üde színfoltja marad, ahol ráadásul a karakter szinte egész komikus megjelenése is az ő ötleteit dicséri.
Trópusi vihar
Sokak szerint az egyik legférfiasabb James Bond (vitatkoznánk, de tény, hogy sokkal jobb Bond, mint azt a casting után 2005-ben gondoltuk volna) ma már valóban hozzá nőtt az angol titkosügynök karakteréhez, és még egy filmben biztosan láthatjuk majd, mint 007-est. Craig még 2005-ban játszott el egy mellékszerepet Steven Spielberg, az 1972-es olimpián történt tragédiát követő izraeli titkosszolgálati tisztogatásokról szóló, és meglehetősen sokat kritizált München című filmjében, amiben én azért kedvelem különösen, mert közel sem azt a mindig elegáns, stílusos, és merevarcú karaktert hozza, mint Bond szerepében. A részben Budapesten forgatott alkotásban Craig annak a fejvadász alakulatnak az egyik emberét alakítja, akik felkutatták a Fekete Szeptember összekötőit, és végeztek velük. Alakításában Steven karakterében megvan az a hiteles kettősség, mely egyfelől a bosszúálló hazafi, másfelől a csak részben felderített információk alakján gyilkoló végrehajtó sajátja, ezt pedig Craig kitűnően jeleníti meg a vásznon, ettől figurája igazán lélegző szereplővé válik.
München
Ha azt mondtam Jake Gyllenhallra, hogy a jelen egyik legkiemelkedőbb tehetsége, ugyanez áll Tom Hardyra is, amit akár a Warrior, akár a Legenda című filmekben, és a Tabu című sorozatban is bizonyított. Még igazán nagy sikerei előtt, 2008-ban szedett fel magára jó néhány kiló izmot, hogy eljátszhassa Charles Bronson, a hét évre elítélt, aztán brutális magatartásáért élethosszig meghosszabbított börtönbüntetését töltő bunyós rácsok mögötti mindennapjait. A megtörtént eseményeken alapuló, meglehetősen egyedi hangvételű és történetszövésű alkotásban Hardy gyakorlatilag átlényegül a kezelhetetlen mentalitású izomkolosszussá, és saját tehetségének és színészi eszköztárának igazi esszenciáját adja. Bronson karakterében egyszerre félelmetes és nyugtalanító, olykor mégis szívfacsaróan emberi, igazi tragédia, hogyha Hardy neve felmerül, a Bronsonban nyújtott alakítását nem igazán emlegetik, pedig itt alapozott meg mindent, amit a későbbi kasszasikereiben felépített és kiterjesztett.
Bronson
Hanks nem csupán azért Hollywood egyik legszimpatikusabb figurája, mert egy közvetlen, vicces pali, hanem azért is, mert az ő nevét nem igazán hallani botrányok övezte bulvárhírek közt, és azért, mert még gyengébb pillanataiban is képes elvinni a hátán egy-egy lagymatagabb filmet, ahogy láthattuk azt Dan Brown-regényeinek adaptációiban (oké, a Da Vinci kód talán kivétel, ott Robert Langdon karakterének még volt némi lelke). Az olyan sokat díjazott és ikonikus szerepek közt, mit a Philadelphia, a Forrest Gump, vagy a Ryan közlegény megmentése, kissé el is sikkad egy Spielberggel közös alkotása, a Terminál. A reptéren rekedt külföldi fickó egy látszólag egyszerű, csupaszív történet, Hanks játéka pedig ehhez hasonló, egyszerű, mégis szívmelengető, úgy tud kiemelkedő lenni, hogy igazából semmi különöset nem tesz, mégis betölti a vásznat esendő karakterének bőrében, így képes elérni, hogy a film végére szinte a néző is kedves, orosz barátjaként üdvözölje.
Terminál
Blanchett igazi őstehetség, számomra az a színésznő, aki képes lehet egyszer elérni Meryl Streep nagyságát, hisz már most is két Oscar-díj, és három Golden Globe-díj tulajdonosa, ráadásul olyan erő árad a szerepformálásaiból, ami miatt még egy középszerű filmben (Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Műkincsvadászok) is jelentős tud lenni a jelenléte. Blanchett még az igazi nagy és hangos sikerek előtt, de már A Gyűrűk Ura Galadrieljének eljátszása után 2003-ban került be Ron Howard filmjébe, mint a mogorva indiánt alakító Tommy Lee Jones partnere, és az itt ábrázolt kőkemény anyafigura olyan természetességgel tör elő Blanchett alakításából, hogy szinte úgy éreztem, ez nem játék, ez a valóság maga. A színésznőnek megvan az az adottsága, hogy látszatra egyetlen pillanat alatt képes tökéletesen átlényegülni egy másik emberré, gesztusai pedig hihetetlen természetességükben válnak elegánssá, akárcsak az általam nagy elődjének tartott Meryl Streep esetében.
Az eltűntek
Lawrence hihetetlenül gyorsan ért fel Hollywood csúcsára, mindössze 22 évesen bezsebelte az Oscar-díjat a Napos oldal című filmben nyújtott alakításáért, és ő lett Katniss Everdeen, Az éhezők viadal-ciklus főszereplője is, amivel gyakorlatilag évekre biztos helyet szerzett magának az álomgyár producereinek listáján. A 2010-es, A hallgatás törvényében mindössze 20 évesen egy családi tragédiák sújtotta fiatal lányt kellett eljátszania, aki igyekszik felelősséget vállalni édesanyjáért és húgáért, és meggyőzni apját, hogy a család érdekében jelenjen meg egy bírósági tárgyaláson. Lawrence alakítása már itt is hihetetlenül érzékeny, és kimunkált, Ree Dolly szerepe eszköztárát tekintve ugyanonnan táplálkozik, mint a későbbi Oscar-nyertes Napos oldal alakítás, és bár kevésbé árnyalt, mégis olyan széles skálán mozgó érzelmeket jár be, aminek hála nem hiába mondták a kritikusok már akkoriban, hogy vélhetően Hollywood új filmsztárját köszönthetik benne. Alakítását végül számtalan díjra jelölték, fényét azonban a későbbi nagy sikerek némileg elhomályosították.
A hallgatás törvénye
7 csodálatos vagy épp meghökkentő dokumentumfilm, ha egy kis komolyságra vágysz
9 elfeledett színész, aki egykor igazi sztárnak számított
20 betiltott film, mely áldozatul esett a cenzúrának
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
