- Kovács Krisztián
- 2020. április 29. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
„Stílus az, amikor önmagunkat utánozzuk” – röviden így fogalmazta meg saját, a borzongató téma, az egyedi látvány és a megfelelő struktúrát zseniálisan összefogó munkásságát a XX. század egyik legjelentősebb filmrendezője. Alfred Hitchcock lassan negyven éve nincs köztünk, ám életműve, művészi hitvallása, technikai újításai, korszakalkotó narratív eszközei olyan iskolát teremtettek, melyekből a filmipar a mai napig képes táplálkozni, hisz olyan kiválóságok nevezték meg egyértelmű hatásukként, mint a szintén legendás Stanley Kubrick.
Hitchcock 1899-ben látta meg a napvilágot, hosszú, ám következetes útja vezette el végül ahhoz a kultikus légkörhöz, mely ma is körbe lengi a nevét, olykor féktelen zseni, aki új irányt szab a feszültségteremtés jövőjének, máskor idegesítő őrült, aki az idegösszeroppanás határáig hajszolja színészeit. Mint ember, talán nem szívesen ültünk volna vele egy asztalhoz, de mint filmrendező, művei manapság is előkerülnek, és még igen sokáig virítanak majd a filmtörténelem halhatatlan alkotásai közt. Ezúttal az általunk leginkább kedvelt hét filmjével emlékezünk meg róla.
Személyes kedvencem a rendezőtől, és egyben az első Hitchcock-film, amit életemben láttam. Vonzalmam a kamaradrámákhoz itt valósággal lubickol a lábtörés miatt tolószékhez kötött kiváló fotóriporter történetében, akinek egyetlen szórakozása, hogy a szomszéd lakásokban élők mindennapjait figyeli, mígnem egyik este gyanús mozgást vesz észre, mely talán egy gyilkosságot igyekszik leplezni. James Stewart egészen kiváló a tettre kész, ám mégis helyhez kötött riporter karakterében, aki képtelen kilépni szerepéből, és egyetlen pillanatra is letenni a munkát. A film másik főszerepét Hitchcock kedvenc színésznője, Grace Kelly kapta, aki mint másutt, ezúttal is kiváló és bájos a határozott nő szerepében, aki próbál némi gyengédséget előcsalni a szeretett férfiból. Érdekesség, hogy Hitchcock a teljes bérház belső udvarát felépíttette a film kedvéért, és mint minden „Hitch”-féle alkotás, ez is az ember egyik legalapvetőbb hibájára igyekszik rávilágítani, ezúttal arra, mennyire nem adjuk meg egymásnak a személyes térhez való jogot.
A másik nagy kedvenc, és egyben egyetemes klasszikus, összességében is Hitchcock egyik legkerekebb és mindenképpen legátgondoltabb műve mind a központi rejtélyt, a film végi fordulatot, vagy az egész filmet belengő baljós atmoszférát tekintve, mellyel nyugtalanító módon haladunk lassanként egy tragikus végkifejlet felé. Érdekes, hogy a bemutatása idején nem aratott sikert, pedig vérbeli pszichodrámáról beszélünk, melyben kamerakezelést tekintve számtalan újítást használtak, olykor egészen szürreális és meghökkentő beállításokat, amikre úgy fest, a közönség nem volt felkészülve. James Stewart tériszonyának bemutatásához használt technikák iskolát teremtettek, számtalan későbbi rendező másolta őket a 70-es, sőt, a 80-es években is, nem hiába jelölték a legjobb látványterv Oscar-díjára, egy 2002-ben megtartott szavazáson pedig összességében a legnépszerűbb és a legjobb amerikai filmek listájának második helyére sorolták, mindössze Orson Welles Aranypolgára előzte meg.
Kétségkívül nem Hitchcock egyik legtöbbet emlegetett alkotása ez az 1948-as kamaradráma, de az biztos, hogy az egyik legegyedibb hangulatú, és legeredetibb műve, Patrick Hamilton színművének filmes átdolgozása. Az alaphelyzet, vagyis a tökéletes, motiváció nélküli bűntény elkövetésének gondolata majd kibontása végig fenntartja a feszültséget, hiszen az elkövetők bármelyik pillanatban lebukhatnak, miközben a ládába zárt holttest körül sürögnek a vendégek. A film kitűnő érzékkel mutatja be egy letűnt kor arisztokráciájának mindennapjait, akik élete olyannyira üres és a felszínes máz alatt tökéletesen semmitmondó, hogy már csak egy gyilkosságban találnak megfelelő szórakozást maguknak, és akik nincsenek felkészülve a gyilkossággal járó pszichológiai nyomásra. Hitchcock első színes filmje igaz történetet dolgoz fel, és bár nem emlegetjük annyit, időtállló remek.
Különös film az 1959-es Észak-Északnyugat, gyakorlatilag híján van a Hitchcocktól megszokott feszültségteremtéssel kapcsolatos eszközöknek, bár lehet, korrektebb megfogalmazás, ha azt mondom, eltolva jelenik meg ezek fókusza. Cary Grant karaktere tévedésből egy kémjátszma kellős közepébe csöppen, ahol hiába bizonygatja, hogy ő nem az az ember, akiről szó van, Hitchcock pedig olykor már-már burleszkfilmbe illő vígjátékelemeket sző a történetbe, ennélfogva nagyon nehéz pontosan meghatározni a műfaját, hisz gyakorlatilag a rendező ezzel a saját, kiforgatott James Bond filmjét készítette el. Ez a film mutatta be az egyik leghíresebb üldözéses akciójelenetet a filmtörténetben, mely azóta szintén a popkultúra részévé vált. A könnyedebb hangvétel, a szimbólumok csekély száma, vagy a mélyebb mondanivaló hiánya természetesen nem vált a film rovására, sőt, sokan éppen emiatt ezt tartják a Hitchcock életmű egyik legfontosabb darabjának.
A film, amiben a feszültségkeltés mestere igazán kiélhette azon tulajdonságát, melyről saját titulusát kapta. A sztorit eleve egy megtörtént esemény ihlette, 1961-ben a Monterey-i öbölben egy mérgező algától megvadult madárraj támadt emberekre. Hitchcock fogta ezt az eseményt, kombinálta Daphne du Maurier kisregényével, és beletette az általa teremtett filmes keretbe, ezúttal már egyedi módon használva a maszkolás technikáját, igazi és műmadarakat egyaránt bevetve a támadások felvételei során. Itt érvényesült talán leginkább Hitchcock népszerű mondása, miszerint úgy kell bánni a színészekkel, mint a barmokkal, mert csak így kezelhetőek megfelelően. Nos, ez olyannyira kiválóan sikerült, hogy a támadási jelenetek felvételénél kis híján az őrületbe kergette Tippi Hedren színésznőt, aki ugyanakkor kijelentette azt is, hogy Hitchcocktól kb. három év alatt megtanulta azt, amihez egyébként tizenöt évre lett volna szüksége. Kétségtelen az is, hogy a rendező filmjei közül ez áll legközelebb a horror műfajhoz.
James Stewart újabb kiváló alakítása, Hitchcock ezúttal saját, 1934-es filmjét forgatta újra, leginkább azért, mert túlságosan bízott az eredeti alapanyagban, és nem akarta, hogy egy lelkes amatőr munkájaként emlékezzenek rá. A film egy idillinek induló, ám lassan rémálomba fulladó marokkói nyaralás történetét meséli el igen hatásos zenei aláfestéssel. Hitchcocknál egyébként is jól megfigyelhető, hogy némafilmes múltja miatt mennyire meghatározó a hangosfilmjei zenei vonala, gyakorlatilag ez önmagában növeli a jelenetek feszültségét, de itt mindez új szintet kapott, amit jól jelez, hogy a filmzene Doris Day jóvoltából elhozta az Oscar-szobrot is, míg a Cannes-i Filmfesztiválon Hitchocockot Arany Pálmára jelölték e műnek köszönhetően. Jelentőségéről elég annyit mondanunk, hogy 1997-ben Jon Amiel Bull Murray főszereplésével leforgatta a film kvázi paródiáját Az ember, aki túl keveset tudott címmel.
A végére hagytuk a filmet, mely talán a leginkább hozzájárult Hitchcock legendájához. A Robert Bloch regénye nyomán készült alkotás, különösen forgatásának körülményei miatt igazi sikersztori, a karakterek, az eszközök, az alakítások, a zene, a ködös, vészjósló atmoszféra gyakorlatilag a később pszichológiai thrillerként emlegetett zsáner alapjait teremtette meg. Hitchcock egy televíziós stábbal, igen alacsony költségvetéssel dolgozott, mondhatjuk, hogy a producerek nem igazán hittek a film lehetséges sikerében, a sztorit túlságosan durvának és obszcénnak tartották, a rendezőt pedig megszállottnak, amiért ennyire ragaszkodik hozzá. Bár a kritikai fogadtatás kezdetben langyosnak bizonyult, a közönség hamar rákapott a film ízére, és szinte minden vetítés előtt hosszú sorok kígyóztak a jegypénztáraknál. A Psycho mára hivatkozási alap, filmtörténeti mérföldkő, és filmművészeti tananyag, készült belőle paródia, sőt, balul elsült remake is, de hiába telt el lassan 60 év az elkészülte óta, ma is ugyanolyan hatásos és zsigeri darab. Gondoljunk bele, milyen hatást érhetett el akkoriban.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Utazás a lélek mélyére, kizárólag a legbátrabb olvasóknak!
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?