Kovács Krisztián
2022. április 12. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

A CIA Hollywoodban, avagy miként használta a hírszerzés az amerikai filmeket

Tim Weiner Pulitzer-díjas szerző 2009-ben megjelent, A CIA története című átfogó kötetének a következő alcímet adta: „hamvába hullt örökség.” Aki olvasta a könyvet, pontosan tudja, hogy Weiner írása mentes minden amerikai pátosztól, és a lehető legőszintébben ír arról a látszólag katasztrofális fejetlenségről, mely a CIA berkeiben az első évtizedekben mondhatni mindennapos volt, és nem rest szólni az inkompetens vezetőkről, és alkalmatlan beosztottakról sem, miközben feleleveníti azt a szélmalomharcot, amivel az amerikaiak igyekeztek utolérni a KGB-t, miközben a szovjetek olykor szabályosan nevettek az erőfeszítéseiken. A CIA ebben az időszakban mindent és szó szerint mindent bevetett, hogy elhomályosítsa saját tehetetlenségét, és eszközei közt volt az a művészeti ág, melyen át akkor a lehető legszélesebb közönséget tudta elérni.

A propaganda minden politikai rendszer velejárója, ami a XX. század közepétől azt hihetnénk, hogy leginkább a totalitárius rezsimek meghatározója volt, és bizonyos szintig valóban. Trujillo nem lett volna képes kiépíteni birodalmát Dominikán, Idi Amin Dada Ugandában, Sztálin a Szovjetunióban, vagy Pol Pot Kambodzsában, ha nem hajtja teljes ellenőrzése alá a nyomtatott és elektronikus médiát, nem gyakorol teljes befolyást a hírközlési szolgáltatások felett, és persze nem intézményesíti a terrort, hogy a megtorlásokat a rendszer és az állampolgárok védelmében elkövetett hőstettekké minősítse.

Persze a propaganda nem csupán diktatórikus rendszerek alapvető működését határozza meg, hiszen manapság demokráciákban éppúgy jelen van, de jelen volt már a második világháború végétől az Egyesült Államokban is, ahol aztán előszeretettel használta fel a művészeti ágakat is azért, hogy igazolja önmagát a hidegháború leghidegebb éveiben.

Az, hogy az FBI mondhatni korlátlan ellenőrzést gyakorolt a hollywoodi sztárok felett, manapság nyílt titok. A regnáló J. Edgar Hoover az USA egyik legrettegettebb embere volt az ügynökség élén eltöltött közel fél évszázadban, nem csoda, ha több ezer darabosra rúgó, és a halála után megsemmisített aktagyűjteményében olyan nevek kompromittáló anyagai szerepeltek, mint Marilyn Monroe, Elvis Presley, Grace Kelly, vagy, hogy más művészeti ágakat is említsünk, John Lennon, Jim Morrison, Jack Kerouac vagy Ernest Hemingway. Míg azonban az FBI pusztán saját maga irányítását biztosította az illegális megfigyelésekkel, addig a CIA egészen másként használta fel az aranykorát élő Hollywoodot ezekben az években, ami bár egy ideig úgy tűnt, hogy csupán átmeneti érdeklődés, vagy mintegy próba, végül évtizedekig tartó együttműködéssé vált.

Állatfarm (1954)

1945-ben, a második világháború vége felé jelent meg George Orwell allegorikus állatmeséje, az Állatfarm, melyben a sztálini diktatúra rémképét festett meg egészen elegáns stílussal és társadalmi éleslátással. A háború után a teljes keleti blokkban tiltott olvasmánynak számított, még a birtoklása is börtönbüntetést vont maga után, ezért aztán tökéletes propagandaanyagnak tűnt a KGB hírszerzési technikáit és ritmusát még épp csak kóstolgató, és folyton a szovjet ügynökök nyomában hasztalanul loholó CIA számára. Az animációs filmadaptáció elkészítésére már a szerző halála után, 1954-ben került sor. Már a megfilmesítés ötlete is a Központi Hírszerző Ügynökségtől származott, ugyanakkor brit rendezőt és stábot bíztak meg az elkészítésével, hogy lehetőleg a közönség számára ne legyen egyértelmű az adaptálás mögötti motiváció.

A CIA félmillió dollárt fizetett Louis de Rochemont amerikai filmproducernek, hogy az tető alá hozza a filmet, míg a filmjogokat Sonia Orwell-től, az író özvegyétől szerezték meg, aki csupán annyit kért, hadd találkozhasson cserébe Clark Gable-lel.

Bár a film az első, kifejezetten felnőtteknek szóló brit animációs alkotás volt, annak ellenére csúfos pénzügyi fiaskó lett, hogy a stúdió ott spórolt, ahol tudott, és ezért pl. minden állat hangját ugyanaz a színész, Maurice Denham adta. Persze a CIA célja nem is a zajos kereskedelmi siker volt, csupán egy jól működő, és akár a fiatalabb, felnövő korosztálynak is oktatási célzattal bemutatható alkotás a totalitárius rendszerek gondolatiságának ellentmondásairól. Ez pedig kétségtelenül bejött. A film 15 évvel később kezdett először bevételt termelni, addigra viszont gyakorlatilag minden évfolyamnak többször is levetítették az iskolákban, mára pedig gyakorlatilag kultikus státusznak örvend.

A testrablók támadása (1956)

Az 1950-es és 1960-as évek a hidegháborús paranoia-thillerek időszaka volt, melyek tudatosan táplálkoztak ugyan a hidegháború réméből, de néhány kivételtől eltekintve nem a CIA propagandáját, sokkal inkább az amerikaiak mindennapos félelmét jelenítették meg, mely előrevítette a két szuperhatalom közti nukleáris hadviselés rémét, és annak következményeit. Így születtek az olyan alkotások, mint a Them!, vagy az It Came from Beneath the Sea, az egyikben óriásrovarok, a másikban egy gigantikus polip rémiszti halálra az amerikai nagyvárások lakosságát, bemutatva, hogy milyen hatást gyakorolhat a sugárszennyezés az állatvilágra.

A messzemenőkig a fantázia szülte szörnyfilmek mellett azért akadt pár alkotás, mely, ha nem is nyíltan, de szándékosan mert utalni az amerikai földön zajló szovjet kémtevékenységre is. Az egyik jellemző példa A testrablók támadása első mozgóképes változata 1956-ból.

A film egészen nyílt allegóriája a hidegháborús hírszerzési versenynek, valamint a két ország közt titokban folyó kémtevékenységnek, illetve azon amerikai, felforgató kommunista szimpatizánsoknak, akik rokonszenveznek a szovjet rendszerrel. Don Siegel alkotása az egyik legérzékletesebb bemutatása annak, miként adaptálható mozivászonra a hidegháborús paranoia, ugyanakkor e filmek elkészültében közvetlenül nem játszott szerepet a CIA, aki ekkoriban leginkább más művészeti ágakban igyekezett befolyást szerezni. Így történt például, hogy mikor 1958-ban a fülükbe jutott, hogy egy bizonyos Borisz Paszternak írt egy Zsivago doktor című regényt, mintegy leleplezve a sztálini rendszer három évtizedét, elsőként szerezték meg a Szovjetunióból Olaszországba csempészett, és ott eredeti nyelven megjelent regény kéziratát, hogy aztán ők maguk is beszálljanak az angol fordítás finanszírozásába. A CIA több száz megvásárolt példánnyal települt ki végül a brüsszeli világkiállításra is, hogy ott terjessze a regényt, ami aztán az év egyik legzajosabb bestsellere is lett.

Kirk Douglas és Stanley Kubrick

1958-ban Stanley Kubrick és Kirk Douglas, akik korábban együtt dolgoztak a nagysikerű első világháborús eposzon, A dicsőség ösvényein, levélben megkeresték Borisz Paszternakot, mondván szívesen elkészítenék a regény filmadaptációját, ugyanakkor ragaszkodnának hozzá, hogy eredeti helyszíneken forgassanak a Szovjetunióban. Az ötlet annyira képtelenségnek tűnt, hogy a levélre persze sosem kaptak választ – kétséges, elérte-e egyáltalán a levél az íróhoz, aki a regény megjelenése után kis híján az állampolgárságát is elveszítette – de rosszindulatú pletykák arra engednek következtetni, hogy Kubrick és Douglas levele mögött is a CIA ténykedése állt. Douglas erről sosem beszélt, Kubrick pedig egyébként is féltve őrizte a magánéletét, és ritkán adott interjút, így aztán a pletykának talán még alapja is lehet, de ebben nehéz ítéletet hozni.

Ami biztos, és ez manapság már dokumentált tény, hogy a CIA 1947 óta működik együtt Hollywooddal, noha furcsamód csupán az 1990-es évektől van külön részlege, mely a filmek szakértői tevékenységét végzi.

Az egyik magyarázat a viszonylag kései, egészen pontosan a hidegháború lezárulta utáni ébredésre, a felszökőben lévő Tom Clancy-láz. A Vadászat a Vörös Októberre című regény Ronald Reagan kedvence volt; lényegében az, hogy a regnáló elnök lépten-nyomon emlegette interjúiban, több milliós eladást produkáló bestsellerré tette Clancy művét, amire aztán a szerző egész sorozatot épített. Ennek első adaptációja 1990 szeptemberében került az amerikai mozikba, de addigra már az összes addig megjelent regényének filmjogai elkeltek, és jöttek is az adaptációk szépen sorban, Alec Baldwin helyett már Harrison Forddal a főszerepben. Ez volt a Férfias játékok 1992-ben, és a Végveszélyben 1994-ben, ahol a CIA már nem csupán arra figyelt, hogy a hírszerzési rendszerek és technikák ábrázolása hiteles legyen, de arra is, hogy saját működését a lehető legjobb színben tüntesse fel.

Brandon Chase, a hollywoodi kapcsolatokért felelős ügynök

1996-ban a CIA visszahívta a nyugdíjból veterán terepügynökét, Chase Brandont, és megbízta a hollywoodi filmek állandó szakértői tevékenységével. Brandon első komolyabb megbízatása az akkor formálódó Alias című széria volt, melyben Jennifer Garner alakította a főszerepet, és mely 2001 szeptemberében mutatkozott be a képernyőn, pár nappal a szeptember 11-i terrortámadás előtt, ugyanakkor hangulatában már egy a tragédia utáni feszült, paranoiás korszakot mutatott be. A CIA ekkor vélhetően megérezte, hogy itt az idő a hollywoodi stúdiókkal való kapcsolatának végső elmélyítésére, és tulajdonképpen onnantól nem igazán akad olyan, a hírszerzési tevékenységet érintő film, vagy sorozat, melynek nem lennének ott az ügynökség tanácsadói. A teljesség igénye nélkül a Homeland, a többszörös Oscar-díj Az Argo-akció, A bombák földjén, vagy a Zero Dark Thirty elkészítésében is komoly szerep hárult a CIA-ra.

Utóbbi film már a kritikusok számára is komoly fejtörést okozott, egyesek egyenesen a Top Gun-hoz hasonlították a tekintetben, hogy ez lehet a CIA toborzófilmje, ha a Tom Cruise-produkció annak idején a hadseregé volt. Akárhogy is, a Zero Dark Thirty abból a szempontból is kulcsfontosságú alkotás, hogy leginkább innentől fogva meglehetősen nehéz szétválasztani az amerikai filmek gondosan kimért propagandáját a valóságtól, és kijelölni valamiféle határvonalat az igazság és a fikció közé.

Ami biztos, hogy azért akad még rendező, aki nem feltétlenül kér a CIA segítségéből: Oliver Stone négy filmet is készített 1990 után, mely nem, hogy nem élvezte a Központi Hírszerző Ügynökség támogatását, de kifejezetten ellenséges reakciókat szült hírszerző berkekben. A JFK – A nyitott dosszié a Kennedy-merényletet, a Nixon a Watergate-botrány, a W. George W. Bush tragikomédiába illő elnökségét, a Snowden pedig a kiszivárogtatási botrányt mutatta be, nem túl hízelgő stílusban.