Kovács Krisztián
2021. október 18. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A filmtörténelem 5 elválaszthatatlan színészpárosa, akik valóban jóbarátok voltak

A jó kolléga olyan, mint a jó szomszéd: aranyat ér. És valóban, egy jól működő kollegiális viszony még a legrettenetesebb feladatokat is könnyedebbé varázsolja, mert tudod, hogy számíthatsz a másikra, és ő is rád. A filmezés terén mindez még nehezebb, hiszen a forgatások a csapó elhangzása után óriási fegyelmet és koncentrációt igényelnek, mindezt pedig olyasvalaki társaságában megélni, akit a legkevésbé sem kedvelsz, bárkit megviselne, legyen akármekkora színművészeti őstehetség.

Szerencsére Hollywood sem szűkölködött legendás párosokban, ám viszonylag ritkán fordult elő az, hogy ezekből a munkakapcsolatokból életre szóló barátságok születtek. A ritka esetek viszont alighanem erősen rányomták a bélyegüket a vásznon látottakra is, ezekből a jelenetekből árad valamiféle bensőséges hangulat, és ezáltal alighanem mi is sokkal közelebb éreztük magunkhoz őket, filmjeik bevontak a történetükbe, és azt vettük észre, hogy már nem csupán egymásnak, de nekünk is jóbarátaink lettek. Íme tehát a filmtörténelem öt neves barátsága.

Walter Matthau és Jack Lemmon

Hollywood két legendájáról beszélünk, Matthau egy, Lemmon két Oscar-díj, és mindketten számtalan egyéb, neves díj kitüntetettjei voltak, akiket koruk legelismertebb filmszínészei közt tartottak számon. Első alkalommal a Billy Wilder által rendezett, Sógorom, a zugügvvéd című vígjátékban szerepeltek együtt 1966-ban, ami Matthau-nak meg is hozta az aranyszobrot. Összesen tíz közös alkotásban tűntek fel, ezek közül kétségkívül a leghíresebb a Szomszéd nője mindig zöldebb, és annak folytatása, de kiemelendő a Haver, haver, vagy a Furcsa pár is. Kettejük kapcsolata Hollywood egyik legfontosabb, és legtöbbet emelgetett barátságává vált.

Egy alkalommal, 1971-ben felajánlották Lemonnak a Csakazértis nagypapa című film főszerepét, ám úgy alakította a dolgokat, hogy megkaphassa inkább a rendezői széket, Matthau-t pedig beprotezsálta maga helyett a címszerepre, ami utóbbinak végül újabb Oscar-jelölést hozott. A két legenda halálukig, tehát több mint harminc éven át ápolta a barátságot, sokszor interjúk alatt is ugyanúgy heccelték egymást, mintha csak egy film forgatásán járnának. Még halálukban is hasonlítottak a másikra, hiszen sajnálatosan mindketten, szinte napra pontosan egy év különbséggel veszítették el a vastagbélrák elleni küzdelmet, Matthau 2000-ben, Lemmon 2001-ben. Jack Lemmont, barátságuk szimbólumaként közvetlenül Matthau sírja mellé temették.

Walter Matthau és Jack Lemmon

Bud Spencer és Terence Hill

Alighanem őket sem kell különösebben bemutatni. Mario Girotti és Carlo Pedersoli közös pályafutása mondhatni egy (ál)pofonnal kezdődött az Isten megbocsát, én nem! című filmjük forgatásán, ahol Hill az eredetileg kiszemelt színész helyett ugrott be, mert az forgatás közben eltörte a lábát. Végül annak ellenére is a filmtörténelem egyik legfontosabb, és leszórakoztatóbb párosává váltak, hogy a nagyobb filmpiacok nem sokra tartották a filmjeiket, de Németországban, Olaszországban, Magyarországon, és Japánban igazi sztároknak számítanak. Összesen 17 filmet forgattak együtt, a legtöbb közös alkotásuk teljes forgatókönyvét alighanem minden második magyar ember kívülről fújja, jó viszonyuk pedig a forgatáson kívül is megmaradt.

Spencer számtalanszor anekdotázott róla, hogy soha, egyetlen egy alkalommal sem vitatkoztak semmin, és még idősebb korukban is 1-2 havonta egymásnál vacsoráztak. Mindketten elmondták, hogy kapcsolatuk a töretlen, és feltétlen tiszteleten alapul, ezért sosem próbáltak ráakaszkodni a másikra, és talán ez az egyik oka, hogy Bud Spencer 2016-os haláláig, tehát közel ötven éven át jóbarátok maradtak. Bud Spencer temetésén is Terence Hill mondta a gyászbeszédet, ahol felelevenítette legelső találkozásukat is.

Bud Spencer és Terence Hill

Christian Clavier és Jean Reno

A híres francia páros barátsága is bőven megér egy említést, már csak azért is, mert ők ketten tökéletesen eltérő környezetből származnak. Clavier a híres francia rendező, Stéphane Clavier gyermeke, jómódban, és nyugodt körülmények közt nőtt fel, Reno viszont andalúziai spanyol szülők gyermekeként Franco tábornok rezsimje elől menekült Franciaországba. A két színész először 1993-ban a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című, azóta valóban kultikussá vált vígjáték forgatásán találkozott, párosuk pedig elképesztően jól működött, az akkor már ismertebb névnek számító Reno pedig ezt követően szívesen segítette Claviert a pályán. Bár a közönség is követelte a film folytatását, állítólag már az első rész forgatásának vége felé felmerült az ötlet, mert egyszerűen a két színész annyira jól érezte magát együtt.

Végül 1998-ban jött a folytatás, 2001-ben egy némileg gyengébben sikerült amerikai remake, ahol ismét visszatértek legismertebb szerepeikbe. Mind Reno, mind Clavier híres volt arról, hogy egyrészt könnyű velük dolgozni, másrészt kiválóan képesek egymást motiválni a forgatások alatt, így végül 2004-ben ismét együtt dolgoztak Jack Palmer képregény adaptációján, ez lett a Nagy zűr Korzikán, 2016-ban pedig elkészítették a Jöttünk, láttunk, visszamennénk harmadik részét, ami talán már nem volt olyan vicces, mint az első, de kettejüket így is élmény volt nézni. Reno és Clavier a filmeken kívül is jó viszonyt ápolnak, és ha tudják, mindenben igyekeznek segíteni a másikat.

Christian Clavier és Jean Reno

Stan Laurel és Oliver Hardy

Ha így nem ugrik be, nos, Stan és Pan néven ők voltak az amerikai burleszkfilm hőskorának klasszikus párosa. Születési nevükön Arthur Stanley Jefferson és Norvell Hardy egyaránt szerepeltek együtt hangos- és némafilmben is, külsejük ellentétére épülő párosuk pedig 1927-től 1951-ig dolgozott együtt a filmvásznon. Többek közt az ő alakjuk, és az ellentétükön alapuló poénok adták a kezdőlökést később Bud Spencer és Terence Hill párosának is. Csak 1940-ig összesen 62 kisfilmet, és 13 nagyjátékfilmet készítettek, a kevés némafilmes színészek egyikeként, akik meg sem érezték a filmgyártáson belüli korszakváltást, sőt, ekkor kezdtek a legnagyobb stúdióknál, a 20th Century Foxnál és a Metro-Goldwyn-Mayernél forgatni.

Párosukról sokat elmond, hogy bár a korabeli kritika szerint is Stan volt a tehetségesebb, ha elmarasztaló kritika jelent volna meg Panról, barátja a nyilvánosság előtt is megvédte, kiemelve az érdemeit. Művészetük hanyatlását végül az Abott és Costello filmek 1940-es évekbeli megjelenése hozta, mely után inkább visszavonultak a színészettől, a színház kedvéért. Hardy 1954-ben szívrohamot kapott, három évvel később pedig elhunyt. Stan ezt követően elképzelhetetlenek tartotta, hogy így színpadra álljon, és feladva korábbi életét, és karrierjét, teljesen visszavonult, és örök barátját gyászolta. Az 1960-as években még megélhette, hogy filmjeiket újra játszani kezdték a mozik.

Stan Laurel és Oliver Hardy

Richard Pryor és Gene Wilder

Bár a két nevettető összesen csupán négy filmben szerepelt együtt, azok egy része így is bevonult a filmtörténelembe. Az egész kapcsolatuk Wilder ötletével kezdődött, akinek ügynöke 1975-ben elküldte a később Száguldás gyilkosságokkal címen megjelent film forgatókönyvét, melynek másik főszerepére maga Wilder javasolta az általa a színpadon igencsak kedvelt komikust, Richard Pryort. Bár a film kritikai bukásnak számított – csakúgy, mint későbbi filmjeik közül a Dutyi dili kivételével mindegyik – a kettejük közt kiválóan működő kémia mégis elvitte őket a hátán, és az általuk is a forgatás közben alakított forgatókönyv számtalan később is fennmaradt aranyköpést adott a filmtörténetnek.

Kettejük kapcsolata az ismerőseik szerint egy meglehetősen komplikált barátságnak nevezhető: hiába fejezték be olykor egymás mondatait a filmvásznon, és az életben is, Pryor komoly kokainfüggősége miatti hangulatingadozásai nem tettek jót a kapcsolatuknak. A problémák leginkább a Dutyi dili forgatása közen bújtak elő, és csak nagyjából az 1989-es Vaklárma környékén szűntek meg, ami egyöntetűen a legszórakoztatóbb filmjüknek is számít. Wilder saját emlékirataiban is kiemelte ezt az időszakot, szerinte ekkoriban annyira erős volt a kapcsolatuk, mintha valamiféle „szexuális vonzalomról” lett volna szó. Sajnos utolsó filmjük forgatása közben, 1991-ben Pryor már tisztában volt diagnosztizált betegségével, a sclerosis multiplexel. A több szívrohamon is átesett komikus 2005-ben hunyt el. Wilder azt mondta róla ekkor, a kapcsolatuk hihetetlen volt, barátja pedig egy zseni.