- Kovács Krisztián
- 2022. április 7. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
A rendszerváltást követően az addig államosítás alatt működő magyar könyvpiac ébredezni kezdett. Nem csupán arra nyílt lehetőség, hogy végre korábban tiltott kategóriába tartozó szerzők életműve is eljusson végre Magyarországra, de számtalan fiatal hazai tehetség kapott lehetőséget a bemutatkozásra, akik gyakorlatilag a legelejétől fogva angolszász álneveket választottak maguknak, mert tudvalévő volt, hogy az olvasók a külföldi szerzőket részesítik előnyben, így aztán én magam is olvastam jó néhány kötetet az internet előtti korban, melynek írójáról csak hosszú évekkel tudtam meg, hogy honfitárs.
Alan Smithee egészen más okból választotta magának alkotói álnevét, ami látszólag csupán egy név a stáblistán, ám ha körülnézünk a szakember adatlapjain, akkor azt láthatjuk, hogy művészetének palettája igencsak széles: rendezett, volt producer, írt forgatókönyvet, volt hangmérnök, sminkes, vágó, és operatőr is, sőt, néha-néha még a vásznon is feltűnt. Smithee Hollywood modernkori történetének igazi polihisztora volt, 1968-tól 2000-ig tartó pályafutása alatt, ami már csak azért is nagy szó, mert a férfi egész egyszerűen nem létezik.
Smithee megszületéséhez fontos tudni, hogy 1968 előtt az Amerikai Filmrendezői Kamara, vagyis a DGA nem engedélyezte a rendezőknek művésznevek használatát. A rendszer a filmes krediteket tartja nyilván, amit ennélfogva fontos élő személyhez csatolni már csak a könyvelés, és az adott film költségvetésének elszámolása érdekében is, 1968-ban azonban történt valami, ami ezt az egyébként hosszú évtizedek óta fennálló irányelvet átírásra kényszerítette. Akkor zajlott ugyanis A törvény éber őre című westerfilm forgatása, melyben az akkor már vezető névnek számító Richard Widmark alakította a főszerepet. Widmark számára fontos volt a film, ám a forgatás során nem volt képes kijönni a rendezővel, Robert Tottennel, miután pedig ő számított a nagyobb névnek, titokban elintézte, hogy a korábban főleg a CBS-nek sorozatokat forgató férfit felállítsák a rendezői székből.
A munka nagyja ugyan készen volt, Tottennel 25 napig forgott a film, és már csak nagyjából 8-9 napra volt szükség a befejezéshez, ami időre a stúdió, a Universal Pictures Don Siegelt ültette a rendezői székbe. Siegel rendezte A testrablók támadását 1956-ban, de dolgozott együtt John Wayne-el, Elvis Presley-vel, és Steve McQueennel is. A forgatás összesen 10 napig tartott, Siegel azonban az utómunkálatok során arra kérte a stúdiót, hogy ne tüntessék fel a nevét a stáblistán, vagyis lemondott a kreditjeiről, hiszen, ahogy megfogalmazta, a napi munkálatokat úgyis Widmark irányította. Miután Totten kétszer annyit forgatott, a stúdió az ő nevét számolta volna el rendezőként, a férfi azonban annyira haragudott a kirúgásért, hogy ő sem kért a kreditekből.
A törvény éber őre, mely életre hívta a polihisztort
A DGA a különleges helyzetre való tekintettel hosszan mérlegelte a kérdést, de még a film bemutatója előtt eldöntötte, hogy enged a stúdió kérésének, hogy egy ismeretlen álnév kerüljön a stáblista élére. Megfelelően hétköznapi, ugyanakkor mégis felismerhető név szükségeltetett, így először az Al Smith, majd az Al Smithe, később az Alan Smithee mellett döntöttek.
A későbbiek tekintetében érdekesség ugyanakkor, hogy a film egészen tűrhető kritikákat kapott, a leghíresebb amerikai filmkritikus, Roger Ebert például azt írta a Chicago Sun-Times-ban: „Az általam eddig ismeretlen Alan Smithee engedi a cselekménynek, hogy természetes keretek közt bontakozzon ki.”
A DGA-nek köszönhetően persze a Smithee-projekt híre filmrendezői berkekben hamar elterjedt, és számos, a filmjét szégyellő rendező kérvényezte a későbbiekben, hogy hadd használja fel az álnevet. A jelenség egyre általánosabbá kezdett válni, olyannyira, hogy még 1968-tól visszamenőleg is kikerült a név néhány, az alkotója által szégyellnivaló film kópiájára, és adatlapjára. A hír persze hamar kiszivárgott a DGA keretein és szabályozásán kívüli alkotók számára is, akik szintén előszeretettel használták Alan Smithee nevét. Az ismeretlen és nem létező férfi az elkövetkező közel három évtizedben így aztán már volt sminkes, vizuális effektekért felelős szakember, operatőr, vágó, rendező, író, producer, és néha-néha még színész is.
Alan Smithee filmjei
Azt gondolhatnánk persze, hogy Smithee neve csupán kétes minőségű produkciók stáblistájára került ki, de valójában akadtak köztük egészen figyelemreméltó, sőt, máig kultikus státusznak örvendő alkotások is. David Lynch 1984-es Dűne-filmje, az Egy asszony illata Al Pacino-val, Michael Mann legendás akciófilmje, a Szemtől szemben, vagy éppen a Ha eljön Joe Black nem éppen ismeretlen alkotások, és bizony Smithee mindegyik filmen „dolgozott” ilyen-olyan minőségben, akárcsak a korszak olyan népszerű sorozatain, mint a MacGyver, a Vörös cipellők, az Alkonyzóna 1980-as évekbeli szériája, vagy épp Luc Besson Nikita-sorozata. 2000-ben aztán Smithee egyik pillanatról a másikra eltűnt, mintha – ahogy valójában – sosem létezett volna.
Akkor ugyanis a már 70. évéhez közeledő, és fiatalon Alfred Hitchcock-al is dolgozó Arthur Hiller úgy döntött, filmet forgat az Alan Smithee-legendáról. Az 1998-ban debütált szatíra főszerepére ráadásul megnyerte magának a Monthy Python tagját, Eric Idle-t, a forgatókönyvet pedig az Elemi ösztönnel korábban nagyot gurító, magyar származású Joe Esterhas írta.
A borzalmasan sikerült film végül a következő évben összesen 8 Arany Málna-díjat vitt haza, sokan – köztük Roger Ebert is – az évtized legrosszabb filmjének is nevezte.
Arthur Hiller félresikerült vállalkozása
A DGA végül 2000-ben látta úgy, hogy a filmesek túllőttek a célon, amihez persze saját engedékenysége is nagyban hozzájárult, így úgy döntött, végleg betiltja az Alan Smithee álnév használatát, ám ekkor már nem volt érvényben a rendezők álnevére vonatkozó szabály, ráadásul Hollywoodban annyi független film futott, hogy az intézkedés végül egyébként is feleslegesnek bizonyult, és inkább egyfajta útmutatás lett, ajánlás, mint konkrét tiltás. Így aztán törvényszerűen még ugyanabban az évben meg is született Alan Smithee utódja. Történt ugyanis, hogy Walter Hill, aki korábban a nagy sikerű 48 óra, és Megint 48 óra, no meg Az utolsó emberig című akciófilmekért felelt, elkészítette karrierje addigi legrosszabb filmjét.
Alan Smithee utódja tehát Thomas Lee lett, így ha e két név valamelyikét látjátok felbukkanni egy film stáblistáján, érdemes azt az alkotást nagy ívben kerülni. Miután a szabályok az azóta eltelt 20 évben alaposan megváltoztak, nem igazán tudni, hogy Thomas Lee nevén kívül hány álnév kering még Hollywood stúdióinak légterében, mindenesetre reménykedünk benne, hogy az internetnek hála, már kevésbé van lehetőség elbújni, így nem szaladunk majd alá emiatt egy-egy rémesen béna filmélménynek.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
