Kovács Krisztián
2021. július 27. | Becsült olvasási idő: 7 perc

A japán történelem krónikása – Akira Kurosawa-portré

Manapság már, mikor nem csupán elképzelhető, de egyenesen valósággá váló tény egy dél-koreai alkotás legjobb filmnek, és legjobb forgatókönyvnek járó Oscar-díja, és amikor évről-évre a Távol-Kelet a maga egyéni hangú, és utánozhatatlan hangulatú mozijait termeli ki, egészen idegenül hathat megemlíteni azt, hogy volt idő – nem is olyan nagyon régen – amikor a nyugati filmvilág a teljes távol-keleti filmkészítést egyetlen ember nevével, és művészetével azonosította. Hollywood egy valamiben nem tévedett: ha nincs ez a saját elképzeléseihez konokul ragaszkodó zseni, talán az elmúlt két év sem a távol-keleti filmek, és alkotók sikereitől lett volna hangos.

Több japán filmrendező is megemlítette már interjúikban, hogy véleményük szerint a teljes második világháború után született generáció szakemberei egyetlen alkotó köpönyegéből bújtak elő, és bár immáron 23 éve, hogy ő nincs köztünk – sőt, a filmes kánon is jóval kevesebbet emlegeti már – hatása mindmáig érezhető nem pusztán újító filmművészeti eszköztárában, de leginkább egy igazi szamurájhoz méltó, eltökélt, és bátor hozzáállásában, mellyel az ember lélek mélységeit kutatta a vásznon.

Akira Kurosawa (1910-1998)

Soha ne hunyd be a szemed!

Kurosawa 1910. március 23-án egy sokgyermekes család nyolcadik tagjaként látta meg a napvilágot. Vérvonalán, felmenői közt ott voltak a béke japán harcosai, a szamurájok, és mintha ez a történelmi és rokoni hagyaték később a már szárnyait bontogató filmrendező egész művészetére rányomta volna a bélyegét, nem csupán a filmjei tematikáját tekintve. Ahogy minden zseninél, Akira Kurosawa esetében is meghatározó volt a gyermekkor, és későbbi művészi eszközei, a filmek mögöttes mondanivalója tulajdonképpen az itt szerzett tapasztalatok nyers kohézióját adta, mely a mester minden egyes alkotásában kivétel nélkül visszaköszönt. Iskolaigazgató édesapjának köszönhetően már egészen kisgyermekként látogathatta családjával a mozikat, melyek éppen ebben az időben kezdtek először nyugati filmeket vetíteni.

Kurosawa lenyűgöző fogékonysága a művészetek, különösen a rajzolás iránt, egészen kisgyermekként megmutatkozott, a filmek pedig bővítették azt az egyre csak gyülemlő kreatív energiát, mely később a japán film úttörőjévé tette.

A leginkább kézzelfogható élmény azonban 1923-ban érte a fiatal fiút, aki a fél Tokiót romba döntő földrengést követően a romokat járta bátyjával, és megpróbált segíteni esetlegesen azokon, akik a törmelékek alatt ragadtak, ám csak véres, élettelen testeket talált. A mindössze tizenhárom éves Akira megpróbálta elfordítani a fejét, lehunyni a szemét, hogy ne kelljen szembesülnie a halállal, ám bátyja nem hagyta neki.

Végig kellett néznie, milyen könnyedén, egyik pillanatról a másikra ér véget egy emberi élet, és ez az élmény örökre meghatározó maradt a néhány év múlva a filmes világba csöppenő fiatal tehetség életében.

A rendező munka közben

Az útkereső

Kurosawa bátyja, Heigo, akitől a fiatal fiú rengeteget tanult nem csupán a szakmáról (a férfi némafilmeket szinkronizált), de az élet és a halál spirituális kérdéséről, a bátorságról, kiállásról, és eltökéltségről is még azelőtt öngyilkos lett, hogy öccse bekerült volna a japán filmgyártásba. A zaklatott gyermekkor, a politikai hatalomtól való félelem, illetve a filmek és művészetek iránti feltétlen elkötelezettség és érzékenység ekkor még nem tudta elnyerni végső formáját, ám a második világháború utáni radikális társadalmi változások már teret engedtek az újszerűen gondolkodóknak, Japán pedig minden téren igyekezett nem csupán felzárkózni a nyugati hatalmakhoz, de lehetőleg legyőzni őket. Ebben az időszakban újult, fékezhetetlen energiák szabadultak fel a filmkészítésben is, melynek vezéralakja leginkább 1951-es világsikert hozó filmjével maga Akira Kurosawa lett.

A vihar kapujában végleg szakít a háború előtti nacionalista Japánban forgott, erősen propagandaszagú filmek stílusával, és egyértelműen nem csupán megkezdi, de szinte már-már be is tetőzi a felzárkózást a nyugati filmkészítéshez.

A 12. századi feudális Japánba helyezett történet egy szamurájgyilkosság körül bonyolódik három ember szemszögén át, fő motívumai pedig gyakorlatilag innentől minden egyes Kurosawa-filmben visszaköszönnek. A rendező ugyanis rávilágít, mennyire viszonyítás és nézőpont kérdése minden, ami csak körülvesz minket, ugyanakkor olyan összetett emberi érzésekről is mesél, mint a hazugság, vagy épp az önzés. Utóbbiról nyugodtan mondhatjuk, hogy a rendező központi motívuma is egyben.

Kedvenc színészével és barátjával, Mifune Toshiróval

A japán filmművészet császára

Ahogy azt az első bekezdésekben is említettük, Kurosawa származása, és gyermekkora minden egyes filmjében megjelenik, és szándékosan kutatja is Japán történelmében azokat a mozaikokat, melyek évszázadokkal korábban, de még ma is meghatározták az ország gondolkodását. Témái összetettsége és forradalmi ábrázolása újszerű technikákkal is párosult, melyben a rendező szintén úttörőnek minősíthető a modern filmkészítés terén. Kurosawa minden körülmények közt a természetesség, és a hitelesség híve volt, az igazság krónikása, és az olyan filmekben, mint a Véres trón, A hét szamuráj, vagy A félkegyelmű mindezt a törekvést már technikai megvalósításában is meg akarta jeleníteni. Így aztán többek közt eltávolította a kamerát a színészek közeléből, és teleobjektívvel vette őket, hogy azokat ne zavarja a szerepformálásban az eszköz.

Ahogy a filmek témáiban is utal rá, hogy nézőpont és nézőpont közt a különbség nem az igazság, csupán egy másik igazság, úgy ezzel rendezői eszköztára is igyekszik konzisztens lenni. Éppen ezért minden jelenetet akár három kamerával, három különböző beállításból, egyidejűleg is felvett, így a vágóasztalon kedvére variálhatta a nézőpontokat, amitől a filmek megkapó vizuális élményt is nyújtanak, mindezt ráadásul egy szintén egészen egyedi, és minimalista, csak indokolt esetben megszólaló zenei aláfestéssel bolondította meg.

Ezekkel a lépésekkel szépen-lassan a távol-keleti filmművészet emblematikus alakjává, és a japán film császárává vált, ám ahogy másokat, úgy őt sem kímélte a formálódó ízlés és filmes divat.

Kurosawa ma már az egyetemes film ikonja

Önmagát folyton újradefiniáló

Bár Kurosawa konzekvensen tartotta magát kedvelt témáihoz, melyek gyakorlatilag olyan érzelmi húrokat pendítettek meg a nézőben, mely minden ember sajátja, saját keretein belül ő is igyekezett fejlődni a változó ízléssel, és a filmszakma formálódó divatjával, ám ez nem mindig ment könnyen. A második világháború után a történelmi, kosztümös filmekkel komplett korszakot képző Hollywooddal felvenni a versenyt gyakorlatilag lehetetlen küldetésnek tűnt, így aztán Kurosawa is belekóstolt a más országokkal közös koprodukciók, no meg a hagyományos témáitól némileg elütő filmek világába, aminek csúfos bukás, és egy alkotói válságba merülő géniusz öngyilkossági kísérlete lett a vége. Japán ekkor már kinevelt egy teljes rendezőnemzedéket, akik egyre inkább, és főleg Kurosawa-nál jóval könnyedebben voltak képesek alkalmazkodni az adott kor elvárásaihoz.

Mintegy öt éves alkotói szünet, és saját karrierjének újjáépítése után a rendező a csúcson tért vissza, és Derszu Uzala című legendás filmje, mely japán-szovjet koprodukcióban készült, a megjelenése utáni évben elhozta az Oscar-szobrot az idegen nyelvű filmek kategóriájában. Kurosawa évtizedek maximalista és megfeszített munkája után ért végleg révbe, hatvanöt éves volt, mikor átvette a kitüntetést Los Angelesben, ám ekkor már olyan, később legendává váló filmesek tekintették elsőszámú példaképüknek, mint Sergio Leone, Francis Ford Coppola, vagy George Lucas.

Utóbbi bevallotta, hogy a japán zseni Rejtett erőd című filmje nélkül vélhetően sosem készül el a popkultúra leghíresebb sagája, a Csillagok háborúja sem.

George Lucas és Steven Spielberg is legnagyobb példaképének tartotta

Egy örökké élő legenda

Kurosawa sosem pihent, Oscar-díja után már haláláig egyöntetű siker övezte filmjeit, a japán, sőt, az egyetemes filmművészet élő legendája volt, egy-egy újabb alkotása eseményszámba ment. A rendezőt 1998. szeptember 6-án érte a halál tokiói otthonában, 88 éves korában. Mindvégig, szamuráj módjára hű maradt Japánhoz, hitt az alapvető emberi értékekben, és filmjeiben az azokhoz való visszanyúlást, az általános önzés elvetését, és megsemmisítését vitte vászonra. Kereken ötven évet felölelő karrierje végigkísérte a japán, sőt, a távol-keleti filmek felfutását, melyet nagyobbik részben ő maga segített elő kérlelhetetlen magatartásával, és higgadt céltudatosságával.

Akira Kurosawa élete során minden léteződíjat megnyert, az Ezüst Medvét, az Arany Oroszlánt, a Cézár-díjat, az Arany Pálmát, a BAFTA-t, a David di Donatello-díjat, és két ízben az Oscart is, először 1976-ban, aztán 1990-ben életműdíjként.

Egyetlen távol-keleti származású rendező sem büszkélkedhet mindezzel, ugyanakkor az is biztos, hogyha Kurosawát kérdeznénk, bizonyára nem erre lenne a legbüszkébb, sokkal inkább arra, hogy ahogy bátyja, Heigo tanította neki, soha nem fordította el a tekintetét, sőt, filmjein át képes volt másokat is rávenni arra, hogy ők maguk se tegyék meg ezt, és szálljanak szembe mindazzal, ami tönkre teszi a világot, és az alapvető emberi kapcsolatokat.