• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Ugyanaz a karakter, ezer színben, megunhatatlanul

Film

A jóságos pofonosztó, és a szerencsés dilettáns – 5 éve hunyt el Bud Spencer

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Gyermekkorunk ikonjait nem féltjük, ők végigkísérték felnövésünket, halhatatlan bábként magasodnak fölénk, mosolyt csalnak az arcunkra, és egyben biztonságérzetet adnak, mert úgy ismerjük őket, mint egy barátot, aki mindig fogja a kezünket, és akihez mindig fordulhatunk, ha baj van. Éppen ezért, amikor egy ikon haláláról hallunk, hirtelen arcul csap a valóság, hirtelen megszűnik a biztonság, mi pedig csak nézünk magunk elé, mondván, ez valóban lehetséges?

Carlo Pedersoli, azaz, ahogy mindenki ismerte, Bud Spencer számomra ilyen ember volt. A jószívű óriás, a jóságos pofonosztó, aki önmagát szerencsés dilettánsként definiálta, akiből valahogy áradt a jóindulat még mogorva alakításain át is, és aki filmjeiben olyan volt, akár egy szuperhős: óvta a gyengéket és az elesetteket, móresre tanította a rosszfiúkat, és olyan jókat evett, amitől valósággal még a néző is jóllakhatott. Öt évvel ezelőtt Bud Spencer annyit mondott, „köszönöm”, aztán elaludt, és nem ébredt fel többé, mi pedig most az évforduló után egy nappal igyekszünk méltó módon emlékezni rá.

Ugyanaz a karakter, ezer színben, megunhatatlanul

Ugyanaz a karakter, ezer színben, megunhatatlanul

Szűnni nem akaró népszerűség

Azt hiszem, teljesen felesleges újra végigmennünk Bud Spencer életének kronológiai sorrendbe szedett eseményein, aki egy kicsit is szerette a filmjeit, alighanem tisztában van a részletekkel, de ott van két megjelent önéletrajzi kötete, vagy épp a nemrég a Piedone nyomában címmel megjelent, egészen kiváló magyar dokumentumfilm, ráadásul a magyarok iránti szeretete nyomán gyakorlatilag az is tisztában van sportolói eredményeivel, amerikai filmes debütálásának körülményeivel, legendás társával, Terence Hillel történt megismerkedésükkel, vagy épp az utolsó közös film, a Bunyó Karácsonyig utáni évtizedek filmes pályájától eltérő munkáival.

Sokat elárul hazai népszerűségéről az is, hogy gyakorlatilag bármelyik csatorna tűzi is műsorra az olykor több mint 40 éves filmeket, arra a napra garantáltan megnyeri a nézettségi versenyt.

Leginkább azért, mert a Spencer-Hill filmek a verekedésen, vagy a heccelődő poénokon kívül olyan egyetemes, és rémesen egyszerű igazságok nyomában jártak, melyek éppúgy szórakoztatóak ma, mint 40 éve voltak, és vélhetően ez így lesz a jövőben is. Annál is inkább gondolom ezt, mert a Spencer-Hill filmek rajongói száma mintha nem akarna csökkenni, sőt, látva az évről-évre megrendezésre kerülő baráti és közönségtalálkozókat, vagy a Terence Hill tavalyi magyarországi látogatásán összegyűlt gigászi tömeget, ezeket a filmeket és így Bud Spencer nevét is egyre több és egyre újabb generációk fedezik fel maguknak.

Kincs, ami nincs

Kincs, ami nincs

Forma és humor

Kétlem, hogy létezne ember a világon, aki a maga robosztus testalkatával, morózus kinézetével is kedvesebb benyomást tudna kelteni, mint azt Bud Spencer tette. Belőle valahogy még a képernyőn át is áradt egyfajta megfoghatatlan báj, ő volt a tisztaszívű óriás, aki mindig a rossz ellen harcolt, és aki ezért nem várt el még egy kósza köszönömöt sem, csak tette a dolgát, mert tudta, érezte, hogy mik azok az értékek, melyeknek engedelmeskednie kell. És tette mindezt olyan leplezetlen humorral, és finom önkritikával, mely szintén minden gesztusából áradt.

Ha valaki akkor is képes megőrizni az egyediségét, amikor a pénzcsinálás lenne az egyetlen cél, azt jelzi, hogy a lelke is működik, nem csak a szakértelme.” – mondta Spencer, és tartotta is magát ehhez.

Ahogy fogalmazott, ő sosem volt színész a szó klasszikus értelmében, ő csupán egy karakter maradt, és jó viszonyát a stáb tagjaihoz, vagy épp kollégájához, Terence Hillhez éppen ez határozta meg. Tisztában volt saját képességeivel, saját határaival, és nem akart azon túl nyújtózkodni, ellenben, ha környezetében tehetséget látott, segítette annak kiteljesedését. Jó példa erre Hillel való kapcsolata, melyről így fogalmazott önéletrajzi könyvében: „Bud Spencer és Terence Hill életre szóló barátok, jóban, rosszban. Carlo Pedersoli és Mario Girotti viszont olyan barátok, akik ugyanazokban az értékekben hisznek, sok a közös tapasztalatuk, ám ahogy véget ér a forgatás, mindegyikük hazamegy a családjához és éli a saját életét. Sohasem követtük el azt a hibát, hogy rátelepedjünk a másik életére. A barátság nemtől független szeretet, és az a szeretet, ami börtönné válik, tönkreteszi a barátságot.”

Halála után nem sokkal készült graffiti a Filatorigátnál, Budapesten

Halála után nem sokkal készült graffiti a Filatorigátnál, Budapesten

A Carpe Diem új értelmezése

Bud Spencer szeretett élni, élvezte az életet, a saját életét, az őt körülvevő emberek, a családja, a barátai, vagy a filmes kollégák társaságát, és emellett – bár nem ez jut róla először az ember eszébe – istentelenül vagány fickó volt. Állítólag mielőtt első olaszként 60 másodperc alatt leúszta volna a 100 métert, a rajtkövön lazán elpöccintette a cigarettáját, majd vízbe ugrott, de sokat elárul adottságairól, hogy 16 évesen már vegyészmérnöknek tanult, ám végül jogászként szerzett diplomát, de tehetséges pilótának számított, miközben Brazíliában élve énekes-dalszerzőként adott ki lemezeket, és autókkal kereskedett.

Mindezt, még Carlo Pedersoli néven, mielőtt kedvenc sörének és kedvenc színészének nevéből megalkotta volna a legendás Bud Spencert. Egy ölelnivaló, jóságos óriásból vasöklű, hallgatag, magába forduló nyers erő vált,

ám Pedersoli a filmvásznon életre kelő alteregójába átmentette saját személyiségének hihetetlen összetettségét és tehetségét, és ennek a kettősségnek a teremtménye lett az a Bud Spencer, akiért én, és alighanem több millió magyar rajongott még.

Az ördög jobb és bal keze

Az ördög jobb és bal keze

A vasöklű tanítóbácsi

Talán ma már fel sem tűnik egy igen fontos pontja Bud Spencer létének és filmjeinek, mely gyakorlatilag determinált minket magyarokat arra, hogy szeressük őt. A szocializmus idejének kőkemény és szigorú cenzúrája a vértelen pofonoktól hangos önálló, vagy Terence Hill-el közös filmjeit gyakorlatilag egy rajzfilm szintjén kezelte, melynek hála nem sok akadályt gördített a hazai megjelenés és vetítések elé. A filmek pedig olyan tájakra kalauzolták el a Vasfüggöny mögött élő kis hazánk fiát, melyekről korábban talán csak könyvek hasábjain olvashatott. Megfordulhattunk Brazíliában, Egyiptomban, Kolumbiában, az Egyesült Államokban, vagy épp egy eldugott Csendes-óceáni szigeten, miközben, ha apróságokat is, de megtudtunk az ott élő népek társadalmának mindennapjairól.

Spencer világéletében hangsúlyozta, mennyire irtózott a fizikai erőszaktól, ugyanakkor Hillel közösen rendkívül kreatívan, és ironikusan koreografálták meg a verekedéssel tarkított jeleneteket éppen azért, mert ez minden erőszakon alapuló akciófilm karikatúrája is volt egyben, ugyanakkor jól kidomborított olyan alapvető emberi érzelmeket, mint a barátság, a bátorság, a kitartás, a bajtársiasság, és ami a legfontosabb, a jó győzelme a rossz felett. Hillel közös filmjeik nyilván új dimenziót is jelentettek, modern Stan és Pan párosuk humora kettejük figurájának különbözőségén alapult, ami kiváló alapot jelentett annak megvilágítására, hogy még a legkülönbözőbb emberek is képesek lehetnek a jó ügy érdekében összefogni.

Ahogy mondta: „A kihívások nem arra valók, hogy győzz, hanem hogy megtudd, milyen ember vagy.”

A tehetséges pilóta

A tehetséges pilóta

Mi szerettük, és ő is szeretett minket

Spencer sosem rejtette véka alá, mennyire tiszteli és szereti a magyarokat. „Imádom Magyarországot és a magyarokat. Rengeteg szép emléket őrzök az úszó- és vízilabdázó-karrierem idejéből, hiszen Magyarország és Olaszország mindig nagyszerűek voltak ezekben a sportágakban.” – mondta egy két héttel a halála előtt készült interjúban is. Spencer filmjei saját hazájában, Németországban, Magyarországon, a minden furcsaságra érzékeny Japánban a legnépszerűbbek, de az Egyesült Államokban is akad egy meglehetősen masszív, igaz, aprócska rajongói bázisuk.

Bud Spencer az az ember volt, akiről soha senki, semmiféle rosszat sem mondott. Ezt Király Levente, a Piedone nyomában című dokumentumfilm rendezője mondta, aki több, mint 40, Bud Spencert közvetlenül is ismerő emberrel készített interjút a forgatás előtt és közben. Megállapítása alighanem helyes lehet, Bud mindig a jószívű védelmező volt, a szerencsés dilettáns, aminek magát tartotta, végtelen szerénységgel szinte tudomást sem véve saját, rendkívül szerteágazó tehetségéről, és elbűvölő személyiségéről. Alakja nem csak azért hiányzik, mert megszoktuk, hogy ott van, valahol római irodájában, vagy nápolyi otthonában, családja körében komponálva legújabb dalait, hanem azért is, mert ez a tény megnyugvást adott arról, hogy a jószívű óriás halhatatlan, és egy pofonnal bármikor elintézi a rosszfiúkat.

Önéletrajzi kötetében azt írta: „Ki tudja, talán úgy megyek majd el, mint apám, aki békésen elaludt a heverőn, miközben Pippo Baudót nézte a tévében.” Bud Spencernek még ez a terve is összejött, ahogy szinte minden az életében, ő pedig végtelen hálával viseltetett minden iránt, amit az élet, vagy a gondviselés kirendelt a számára.

Utolsó szava annyi volt, mintegy összefoglalva saját személyiségét és életét: „köszönöm.” Nem, kedves Carlo, kedves Bud, mi köszönjük. És hiányzol.

Kapcsolódó cikkek

Interjú Kovács Patríciával

Kovács Patrícia: Elfogadtam, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni

A népszerű színésznővel telefonon beszélgettünk, miközben budapesti otthonában éppen a kislányára vigyázott.

Mihal Gorbacsov és Ronald Reagan az INF-szerződés aláírásakor

Oscar-díjas sztárokkal készül film Gorbacsov és Reagan izlandi csúcstalálkozójáról

Az 1986-os csúcstalálkozó rengeteget alakított a szovjet-amerikai kapcsolatokon.

Ágyúgolyó futam, avagy a Cannon Films hiteles története, ahogy azt Hollywoodban mesélik

Nem akármilyen történet a kitartásról és a gátlástalanságról.

Húsz év után visszatér a testhorror műfajához David Cronenberg

Cronenberg 2002 után húsz évvel tér vissza kedvenc zsáneréhez.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Interjú Kovács Patríciával

    Kovács Patrícia: Elfogadtam, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni

    A népszerű színésznővel telefonon beszélgettünk, miközben budapesti otthonában éppen a kislányára vigyázott.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. július 28.

    Ágyúgolyó futam, avagy a Cannon Films hiteles története, ahogy azt Hollywoodban mesélik

    Nem akármilyen történet a kitartásról és a gátlástalanságról.

    • 2021. július 27.

    A japán történelem krónikása – Akira Kurosawa-portré

    Az ember, akivel a nyugati világ azonosította a távol-keleti filmgyártást.

    • 2021. július 22.

    Túl Hollywoodon – 9 Oscar-díjas film 9 különböző országból

    Avagy az élet Hollywoodon kívül, amit még Hollywood is értékelt.

    • 2021. július 21.

    Szigorú itészek – Legendás filmek, melyeket ki nem állhatott a korabeli kritika

    Kultikus alkotások, melyek megítélésének jót tett a premier óta eltelt idő.

    • 2021. július 20.

    Hollywood-i akták 45. – A zálogos (1964)

    Sidney Lumet mára némileg elfeledett klasszikusa számos téren az első volt Hollywoodban.