- Kovács Krisztián
- 2022. május 23. | Becsült olvasási idő: 7 perc
Hollywood egyetlen hatalmas gépezet milliónyi apró fogaskerékkel, melyek lassan, és manapság már – sajnos csupán – a stúdiók gazdasági érdekei mentén forognak, nem pedig az értékteremtés oltárán áldozva. Öröm az ürömben, hogy az álomgyár látszólagos belterjességének pozitív következményei is vannak, azaz, amikor egy-egy színészként korábban akár már kimagaslót is alkotó színészt beengednek a kamera mögé, akkor ő általában – talán presztízsből is – valami egészen különlegeset lesz képes alkotni.
Hollywood gépezetében a határok valamikor a 70-es évek környékén kezdtek elmosódni. Addig is előfordult, hogy egy-egy színész a kamera mögé állt – tipikus példa erre John Huston és Orson Welles – de a határvonalak jóval élesebbek voltak, mint manapság. Az elmúlt 30-40 évben azonban már messze nem számít egyedi esetnek, ha egy színész rendezőnek áll, így aztán most össze is gyűjtöttünk egy 15-ös listát róluk, és mindenkitől ajánlunk is a figyelmetekbe egy-egy kiváló alkotást.
Washington generációjának egyik legnagyobb tehetsége, szinte mindegy, hogy történelmi drámáról, maffia- vagy akciófilmről van szó, mindig kitesz magáért. A kamera mögött mégis inkább a kemény, de lélekmelengető drámákat részesíti előnyben. Így van ez a 2016-os Kerítések című színpadi darab szóról-szóra történő filmes adaptációje esetében is, ahol Viola Davis-szel karöltve egy széthulló, ám tűzön-vízen át mégis egymáshoz kapcsolódó család történetét elevenítik fel. Csendes, olykor könnyre fakasztó, máskor lélekmarcangoló darab kitűnő párbeszédekkel.
Washington kortársa, aki két egymást követő évben vitte haza az Oscar-szobrot, és már egészen fiatalon kipróbálta magát rendezőként, hiszen 1992-ban a Mesék a kriptából című széria első epizódját is ő készítette. Rendezett persze Az elit alakulatban, és a Végtelen szerelmesei című szériában is, első önálló filmje pedig az 1996-os Nyomul a banda volt, mely az 1960-as évek Pennsylvaniájába kalauzolt vissza egy fiatalokból álló banda befutását bemutatva. Jóleső nosztalgiával nyakon öntött időutazás ez, igazi, az 1990-es évekre jellemző családi mozi üdítő történettel, és finom poénokkal.
Norton az Oscar-díj szempontjából az egyik legjogtalanabbul mellőzött tehetsége a jelenkor Hollywoodjának, akinek mi az Amerikai história X főszerepéért biztosan szobrot adtunk volna. Norton eddig két filmet rendezett, közel 20 év különbséggel, az egyik, az Ég velünk egy kellemes romantikus vígjáték, míg a másik, a 2019-es Árva Brooklyn egy igazi noir, mely egyfajta szerelemprojekt is volt a számára, így nem csupán rendezte, és szerepelt benne, de még a forgatókönyvet is ő írta. Lassú, kimért, és a műfaj szabályait nem feltétlenül betartó darab, de üde színfolt Norton karrierjében.
Harris nemrég a Westworld című sorozatban alakított nagyot, pedig már majdnem elfelejtettük mennyire kiváló karakterszínész, és bizony rendezőnek sem utolsó, ezt bizonyítja a 2000-ben megjelent Pollock című film, melyben az egyik legnagyobb XX. századi amerikai festőnek, Jackson Pollocknak állított emléket, végigkövetve az alkotás folyamatát, és a művész tragikusan rövid, és függőségekkel tarkított életét. Harris a főszerepet is magára vállalta, ami abban az évben rögtön a legjobb férfi főszereplő Oscar-jelölését is meghozta a számára.
Az idén már 92 éves Clint Eastwood a lista egyik nagy öregje, ma már inkább talán rendezőként, mint színészként ismerik el, amiért sokat tett, hiszen a szűkszavú vadnyugati pisztolyhősből, és önfejű zsaruból az egyik legkiemelkedőbb rendezővé vált, aki hiteles krónikása filmjeiben a kisember mindennapos küzdelmeinek legyen szó nincstelen hobókról, háborús veteránokról, vagy egyedülálló anyákról. Eastwood filmjei közül személyes kedvencem a 2008-as Gran Torino, egy felemelő, és tragikus történet a barátságról, a feltétlen bátorságról és a megbocsátás mindent lebíró erejéről.
Costner egykor Hollywood legnagyobb tehetségének számított, különösen, amikor átnyergelt a rendezői székbe, és 1990-ben elkészítette az egyik legnagyobb western eposzt, a Farkasokkal táncolót. A sereget hátrahagyó, és az indiánok közt újra hazára talált magányos férfi történetét azóta többször viszontláttuk a vásznon (Az utolsó szamuráj), de Costner nem hiába vitt haza két Oscar-díjat is a filmért: érzékeny, és átélhető történet, mely éppen annyira beszél a természeti törvények tiszteletéről, mint az alapvető emberi elfogadásról.
Gibson igazi akciósztár volt hála a Halálos fegyver-filmeknek és Mad Max szerepének köszönhetően, első rendezése pedig a kor egyik legnagyszabásúbb történelmi drámájává vált, mely gyakorlatilag letarolta a mozikasszákat, és az Oscar-díjkiosztón is remekelt. A rettenthetetlen kapcsán sokszor és sokan elmondták már, hogy számos ponton ferdíti a történelmet, de lendületes tempója, nagyszívű története a bátor skót hazafiak szabadságharcáról, és garantáltan könnyfakasztó fináléja ugyanakkor gyakorlatilag predesztinálta a sikerre.
Redford szintén már egészen korán kezébe vette a gyeplőt, kereken 40 évvel ezelőtt az Átlagemberek című filmmel debütált rendezőként, mellyel azonnal megnyerte a legjobb rendezés Oscar-szobrát is. A Judith Guest regénye alapján készült dráma egy fiatal fiúról szól (a szintén Oscarral jutalmazott Timothy Hutton), aki bátyja halála után keresi az útját, és megkísérel visszarázódni a saját életébe. Kiváló film a veszteség feldolgozásáról, a felnövéssel járó tinédzserproblémákról, és a családi kapcsolatok törékeny mivoltáról.
Talán a lista legnagyobb legendája, a problémás színészként, de zseniális és egyéni hangú rendezőként ismert Welles, akinek első filmje, az 1941-es Aranypolgár mindmáig a legfontosabb amerikai filmnek számít Hitchcock Szédülése mellett, ami egy egészen új típusú, a lineáristól eltérő, több rétegben értelmezhető koncepciót honosított meg a filmkészítésben, mondhatni az első mai értelemben vett művészfilmet és szerzői filmet létrehozva William Randolph Hearst médiamágnás életének botrányt keltő átiratával.
De Niro-t sajnos manapság már botrányosan rossz filmekben is viszontlátjuk színészként, de amikor beült a kamera mögé, abból még rossz film nem született. Első saját alkotása az 1993-as Bronxi mese a korszaknak megfelelő kiváló maffiatörténet, második filmje pedig a sztárokat felvonultató 2006-os Az ügynökség, ami lassú és kimért történetmesélése dacára is korhűen mesél a CIA kötelékébe került fiatalember idealizmusának megbicsaklásáról, a hidegháború alatt uralkodó társadalmi paranoiáról, és az igazságért meghozandó áldozatokról.
Afflecket a legtöbben maximum középszerű színésznek tartják, ehhez képest rendezőként viszont egészen kimagasló, amit Az Argo-akció című filmjéért kapott Oscar-díj is mutat. Ugyanakkor én most mégis az eggyel korábbi Tolvajok városát ajánlom tőle 2010-ből. Egy újabb „nagy balhé” története, azonban ezúttal cseppet sem az Ocean’s-filmektől megszokott túlzó romantizálással, hanem mélyen karakterközpontú, és lélektanilag hiteles megközelítésben, mely végig egy feszültséggel teli akciódrámát eredményez.
Penn színészként is kiemelkedő, a 2000-es években mindössze pár esztendő alatt két legjobb férfi főszereplői Oscar-díjat gyűjtött be, ugyanakkor már legnagyobb szakmai sikerei előtt is számtalan rendezést tudhatott maga mögött, köztük Peter Gabriel, vagy Bruce Springsteen klipjeit is. Egyik legjobb rendezése a némileg eklektikus hangvételű 2001-es Az ígéret megszállottja, Dürrenmatt darabjának egyéni feldolgozása a szakmai démonaitól szabadulni képtelen nyugalmazott detektív alakjával, akit Jack Nicholson kelt életre hibátlanul, tovább emelve Penn komor rendezésének fényét.
Manapság már kevesebbet hallunk az olasz-amerikai kiválóság felől, aki pont ugyanolyan jó volt az Ikrekben, mint Pingvinként Tim Burton Batman-filmjében. 2001-ben az Erin Brochovich – Zűrös természet című filmért producerként Oscart is nyert, rendezőként pedig kevesebbet emlegetett Hoffa című filmjét ajánlom nektek, melyben Jack Nicholsont dirigálta, aki a nyomtalanul eltűnt szakszervezeti nagyfőnök bőrébe bújt. A Hoffa egy egyenletes színvonalú történelmi dráma a XX. századi amerikai történelem viszontagságos éveiből, mely sajnos kissé elsikkadt a megjelenése évében.
Robbins Sean Pennel karöltve nyerte el az Oscart Clint Eastwood Titokzatos folyó című művéért, rendezőként ugyanakkor már 1986-ban feltűnt a Saturday Night Live egyik epizódjával. Direktorként legjobb filmje kétségkívül a Ments meg, Uram! című 1995-ös dráma a Susan Sarandon által alakított apáca, és a Sean Penn által játszott halálraítélt különös kapcsolatáról, barátságáról. Számtalan rendkívül kemény témát érintő alkotás ez, mely körbejárja a másik lelkének megmentése, és saját hitünk mibenlétének témáját is egy megkapó igaz történeten keresztül.
Stiller színészként meglehetősen megosztó személyiség, a kritika sem feltétlenül becsüli sokra, rendezőként ugyanakkor egészen kimagaslót alkotott a 2008-as Trópusi viharral, ahol egy sor sztárt csődített össze, hogy egy gigantikus szatírát forgasson Hollywood mindennapi működéséről, és a csillogás fonákjáról. Lenyűgözően szellemes, aranyköpésekkel dúsított forgatókönyve mellett ugyanakkor valóban görbe tükröt tart az álomgyár elé, és mintegy eltúlzott, de még így is komolyan vehető karikatúrát nyújt át egy a végletekig pénzorientált világról, ahol már mit sem számít az értékteremtés.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?