A korhatáros pornómacska, aki változást hozott a rajzfilmkészítésbe – Ralph Bakshi-portré

Ma már nem igazán hat meglepetésként egy ízes káromkodás egy animációs filmben, ahogy a fedetlen keblek, a szex, a kínzás, az egykor blaszfémiát jelentő vallási jelképek meggyalázása sem. Az, hogy a South Park, az Archer, a Family Guy, és még megannyi társuk manapság már kultikus státusznak örvend, vélhetően annak is köszönhető, hogy mindegyik sorozat vagy sziporkázó humorral, vagy éles társadalomkritikával képviseli a hozzáadott értéket, amit lényegében csak kiegészítenek az obszcén, vagy épp vulgáris vizuális és szövegbeli megoldások.

Nem volt azonban ez mindig így, hiszen ne feledjük, sokakban a mai napig tartja magát a sztereotípia, hogy az animáció csupán mese, mely leginkább a fiatalabb korosztálynak szól. Az, hogy ezt az állítás még Walt Disney életében megcáfolták az egész estés családi rajzfilmek, általában nem zavarja meg azokat, akik az animációs filmek és sorozatok infantilis voltára hivatkoznak, nekik egyébként jelen esetben végső érvként elég lenne csak megmutatni Ralph Bakshi bármelyik alkotását, hogy végérvényesen elismerjék vereségüket a vitában.

Ralph Bakshi kezében valami egészen mássá formálódott a modern rajzfilm

A Disney-éra

Mielőtt Ralph Bakshi-ról beszélünk, fontos beszélnünk magáról az animációról, hiszen így válik igazán érthető Bakshi munkásságának jelentősége, és célkitűzése, mely olyan heves lánggal lobbant fel az 1970-es évek elején. Azok, akik a rajzfilmeket a gyerekek szórakozásának tekintik, vélhetően felszínes ismereteikre hivatkozva teszik ezt, és ezért a legcsekélyebb mértékben sem hibáztathatók. A rajzfilmkirály, Walt Disney által készített egész estés filmek ugyanis a mai napig olyan hihetetlen népszerűségnek örvendenek, hogy mellettük a bevezetőben is említett sorozatok valójában csak valamiféle animációs underground szcéna halkszavú képviselői lehetnek csupán. Az esetről persze nem csupán Walt Disney tehet. Ott van többek közt a William Hanna és Joseph Barbera páros, akik nevéhez a máig leghíresebb, olykor Oscar-díj halmozó animációs sorozatok és rövidfilmek fűződnek, ám nyilvánvalóan Disney-vel ők sem vehették fel a küzdelmet.

Walt Disney jelentősége nem csupán azért óriási, mert kiváló filmeket alkotott, hanem azért is, mert tudatosan igyekezett privatizálni az egész estés rajzfilmek világát, így aztán az 1950-es évektől ebben a zsánerben már nem igen versenyezhetett vele senki.

A Disney-cégnél dolgoztak a legjobb írók, a legjobb rajzolók, a legjobb animátorok, és mindez egyetlen teljhatalmú főnök, Disney kezében összpontosult, aki aztán éppen emiatt húzhatta fel mesehősei tematikájára többek közt világhírű parkja ötletét is.

Mikor 1964-ben a Mary Poppins hibrid technológiával készült filmje (azaz élő szereplők, és mesehősök egyaránt megtalálhatóak voltak benne) az az évi Oscar-gálán öt díjjal távozott, már végképp senki sem merte megkérdőjelezni, hogy ami Disney kezébe kerül, az lényegében arannyá változik, még akkor sem, ha egyébként tudjuk, hogy messze nem minden üzleti döntése térült meg az 1940-es évektől kezdve.

Fritz, a macska

Az új modell

Egy ilyen sikerszéria után derült égből a villámcsapásként érte a céget, mikor Walt Disney 1966. december 15-én tüdőrákban elhunyt. Miután addig minden fontos üzleti döntés kizárólag az ő kezében összpontosult, a cég valósággal megrogyott, és mindenki azt kérdezte – ami egyébként szállóigévé is vált akkoriban – „Mit tenne Walt?”. A rivális Warner Bros. animációs részlege már korábban, 1963-ban bezárt, és ezek a változások már érezhetően a modern animáció új szeleit vetítették előre olyan fiatal és feltörekvő alkotókkal, mint Chuck Jones, Fritz Freelang, vagy épp jelen cikkünk alanya, Ralph Bakshi. Az animáció mögöttes ideológiáját tekintve szintén fordulópontot jelentettek ezek az évek.

Javában zajlottak a polgárjogi mozgalmak, Vietnám, és persze a hidegháború, így az új hangok joggal kívánták, hogy az animáció már ne kikapcsolódást jelentsen a való világból, hanem reflexiót a társadalmi történésekre.

És itt lépett a képbe a palesztin származású, de már gyerekkorától az Egyesült Államokban élő Bakshi, aki felismerte a rajzfilmipar kényszerű stagnálását, melyben egy radikális lépésre volt szükség, hogy jelentős elmozdulást produkáljon. Bakshi akkor már dolgozott a Pókember első, szerény sikert elért animációs adaptációján, de saját cégén át inkább animált tévéreklámokból tartotta el magát és családját. A Bakshi Productionst jóbarátjával, Steven Krantz producerrel hozták létre, és egy új céges modell megteremtésén fáradoztak, melynek keretében az underground animátori körökből válogatták a fiatal tehetségeket, akik megfelelés esetén a többi céggel összevetve jóval magasabb fizetést kaptak, Bakshi ezzel kívánta táplálni a becsvágyukat, és segíteni nekik felszínre hozni kreatív energiákat.

Tűz és jég

Az első felnőtt rajzfilm

Az első Bakshi-film megszületése lényegében a véletlen műve volt. A rendező Manhattanben sétálgatott, amikor egy könyvesbolt kirakatában meglátta Robert Crumb művét, a Fritz, a macskát. Csípős, és olykor zavarba ejtő szatíra volt ez, egyértelműen illeszkedve a 60-as évek végének hippimozgalmi vezényszavaihoz, mint a szabadság, a szex és a korlátok nélküli szórakozás. Bakshi tudta, hogy szüksége lesz egy nagy durranásra az első körben, és bár korábban kizárólag szerzői darabok készítését tűzte ki célul, végül a rendkívüli alapanyaghoz igazodva feladta korábbi elképzelését, és megvásárolta a megfilmesítési jogokat.

Az elkészült filmmel már csak egy gond volt – legalábbis látszólag – az Amerikai Mozgókép Szövetség a legszigorúbb, X jelzésű besorolást adta neki, amivel ez lett a világ első, kizárólag 18 éven felüliek számára készült, és általuk megtekinthető animációs mozija.

A szövetség azt várta a döntéstől, hogy az olykor nevetségesen pornográf, és szerintük uszító tartalmat majd minél kevesebben nézik meg, ám épp ellenkező hatást értek el. A 18+-os besorolás nyilvánvaló módon tett kíváncsivá mindenkit, aminek köszönhetően a film 100 millió dollár felett termelt világszerte, amivel egyébként független animációs stúdióként Bakshiék a mai napig csúcstartónak számítanak. Bakshi az Egyesült Államok bigottságára akart rámutatni a filmmel, ami persze a kasszasiker mellett kíméletlenül dühös kritikákat kapott jogvédő szervezetektől, sőt, egyenesen a rendőrségtől is, amiért disznóként ábrázolta a testületet, de a kritikák végül még inkább Bakshi malmára hajtották a vizet, aki ezzel egy teljesen új irányba terelte a még jobbára mindig a Disney-filmek által uralt animációs piacot, és persze az ezzel kapcsolatos közízlést is.

A Gyűrűk Ura

A kezében vált felnőtté az animáció

Bakshi és a képregény alapanyagért felelős Crumb viszonya a film bemutatója után menthetetlenül megromlott, Crumb azzal vádolta Bakshit, hogy öncélú változtatásokat eszközölt a polgárpukkasztás kedvéért, Bakshi szerint viszont Crumb egyszerűen gyáva volt ahhoz, hogy következetesen végig vigye a saját koncepcióját.

A szakítás után aztán Bakshi egyre-másra gyártotta a hasonlóan komoly, sőt, olykor jóval sötétebb tónusú animációs filmeket felnőtteknek. Bár a Heavy Traffic, az American Pop, a Hey Good Lookin’, a Tűz és jég, vagy a Varázslók a Fritz, a macska sikerét már nem tudta felülmúlni, lényegében önálló, és megbízható minőségként volt jelen a piacon, végeredményben még a megbukott – bár azóta bizonyos körökben szintén kultkedvenc – Tolkien-adaptációval, A Gyűrűk Ura első kötetének animációs feldolgozásával együtt.

Bakshi és művei csillaga valamikor 1987 környékén már ereszkedőben volt, és bár folyamatosan dolgozott a 90-es években is, az olyan televíziós szériák, mint a Beavis & Butt-head, vagy a Simpson család, majd nem sokkal később a South Park – melyek alkotói egyértelműen Bakshitól tanultak, és az ő alkotásain nőttek fel – valósággal leigázták a felnőtt animációs piacot, melyen az időközben a műfaj élő legendájává váló Bakshinak már nem igazán maradt sem hely, sem pedig a tarsolyában elég muníció. Erre tulajdonképpen már nem is volt szükség, hiszen ő maga volt az, aki segített felnőttkorba lökni a modern animációt, a 70-es, 80-as években született művei pedig a mai napig kétségtelenül egyedi és bizonyos fokig hangulatában legalábbis utánozhatatlan vizuális élményt nyújtanak.

Hey, Good Lookin’

Kapcsolódó cikkek

Fekete-fehér cinizmus – 9 legendás film noir Hollywood aranykorából

Kontrasztos fekete-fehér világ, tele bűnnel, és szexuális devianciákkal.

Kovács Patrícia: Elfogadtam, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni

A népszerű színésznővel telefonon beszélgettünk, miközben budapesti otthonában éppen a kislányára vigyázott.

Oscar-díjas sztárokkal készül film Gorbacsov és Reagan izlandi csúcstalálkozójáról

Az 1986-os csúcstalálkozó rengeteget alakított a szovjet-amerikai kapcsolatokon.

Ágyúgolyó futam, avagy a Cannon Films hiteles története, ahogy azt Hollywoodban mesélik

Nem akármilyen történet a kitartásról és a gátlástalanságról.