- Kovács Krisztián
- 2022. március 28. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
A kritikus mindig megosztó személy, ugyanakkor szavának egykor komoly hagyománya és súlya volt Hollywoodban, egy-egy szigorú és lesajnáló kritika filmek sikertelenségéért, néhány dicsérő szó komplett sikertörténetekért felelt, ám amikor az amerikai film mondhatni a Vietnámi-háború időszakában belépett a felnőttkorba, és célul tűzte ki magának, hogy leszámoljon az amerikai álommal, és a felesleges és céltalan cenzúrával, a régi iskolák tanoncai hirtelen egy olyan világban találták magukat, melynek attitűdjét és hangnemét nem feltétlenül tudták magukévá tenni. És ahogy korábban ők egy-egy szóval komplett filmek társadalmi értékeléséről döntöttek, úgy most egy-egy szavuk akár saját nimbuszuk végleges lerombolásához is vezethetett.
Bosley Crowther 1940-ben kezdett írni a The New York Times-nak, éles bírálója volt a feleslegesen hatásvadász és hazafias hangnemű filmeknek, nyíltan ellenezte Joseph McCarthy szenátor kommunistaellenes boszorkányüldözését, és számos újszerű alkotás formáját segített legitimálni, így az Elfújta a szél eposzi léptékét és látványvilágát, az Aranypolgár merőben új narratív megközelítését, vagy a Délidő a divatos westernhősképtől jelentősen eltérő karakterformálását. Amit Crowther mondott, sokáig egyfajta szentírásnak hatott, tárgyilagos, mégis a filmek iránti szenvedélytől túlfűzött írásai szigorúak voltak, és minden esetben alkalmazták a művészet eszköztárának mondhatni tudományos megközelítését is, ám az alakulóban lévő új iskola már alapvetően más irányt diktált.
Crowther szava így is szentírásnak számított gyakorlatilag közel harminc éven át egészen 1967-ig. Akkor mutatták ugyanis be Arthur Penn merőben újszerű filmjét Faye Dunaway és Warren Beatty ikonikus alakításával. Ez volt a Bonnie és Clyde, ami azért jelentett ábrázolásmódban komoly újdonságot, mert a cenzúrát jelentő Hayes-kódex megszűnésével elsőként merték ábrázolni a lövedék testbe csapódásakor fröccsenő vért, ami mérföldkőnek számított az erőszakos ábrázolás tekintetében, maga Bonnie és Clyde története pedig kiváló apropót nyújtott az újítás bevezetésére.
1968 elejére aztán realizálódott az eredmény, a film megtízszerezte gyártási költségeit, és tíz Oscar-díjra jelölték, de az addig tartó pár hónap nem volt épp fáklyásmenet Arthur Penn filmje, és annak főszereplői számára, amit különösen Warren Beatty szenvedett meg, aki szerelemprojektjeként is tekintett az alkotásra. A premiert a World’s Fair Film Fesztivál keretében tartották, ahol Bosley Crowther volt a The New York Times egyetlen delegáltja, és írt is egy hosszabb cikket, melyben a fesztivál első néhány napi programját mutatta volna be zanzásítva, ám már ebben is ki-kiszólt a Bonnie és Clyde kétes minősége okán, de ezt az olvasók még nem vették komolyan, mert kétértelmű tartalma olybá tűnt nem feltétlenül, vagy nem csak a filmnek, sokkal inkább valóban az egész fesztivál felhozatalának szólt. Tíz nappal később aztán megszületett a hosszabb recenzió, mely már kizárólag a filmet elemezte, és bár nem sejtette, ez indította el Crowther későbbi kálváriáját is.
Crowther nem köntörfalazott, a filmet ízléstelennek, Arthur Penn-t felelőtlennek nevezte, amiért némi humorral igyekezett kezelni a filmben látható véres leszámolásokat, és károsnak vélte annak tartalmát az amerikai mozilátogatókra nézve. A filmet forgalmazó Warner Bros. egyébként előre tartott Crowthertől, és végül számításaik bejöttek, a borzalmas negatív kritikára válaszul pedig két hónapra a legtöbb moziból vissza is vonták a film kópiáját, remélve, hogy így elkerülhetik a komolyabb anyagi bukást. Hozzá kell tegyük az igazságosság kedvéért, nem Crowther volt az egyetlen, aki negatívan értékelte a látottakat, így tett Alan Rich a Time Magazine-ban, és a Newsweek írója, Joe Morgenstern is, de egyikük sem számított az amerikai filmkritika intézményesült véleményformálójának, így Penn, Beatty és a többiek a formálódó sikertelenséget egyértelműen Crowther nyakába varrták.
Beatty állítólag depresszióval küzdve egy The New York Times-t szorongatva járkált fel-alá a szállodai szobájában a film sajtókörútján: „Bosley Crowther megszólalt, azt mondja, a filmed az erőszak dicsőítése. A New York Times megszólalt, örvendjetek!” – mérgelődött állítólag a színész. Furcsamód a Bonnie és Clyde kezdeti negatív értékelése hamar megfordult, amikor 1967. szeptemberében a Chicago Sun-Times-ban lelkendező kritika jelent meg egy bizonyos Roger Ebert tollából.
Ugyanezen a véleményen volt a másik feltörekvő és később nemzetközi szinten tisztelt kritikus, Pauline Kael is, és az új vélemények hatására Penn és Beatty tárgyalásokat kezdett arra vonatkozóan, hogy a film visszakerüljön a mozikba.
Miután Kael és Ebert kritikái után a New Yorkerben Penelope Gilliatt is felmagasztalta a filmet, a The New York Times kezdte kínosnak érezni, hogy az ő kritikájuk látszólag totálisan szembemegy a kortársak ítéletével, és megkérték Crowthert, hogy értékelje újra a szavait, kényszerítő erőnek pedig egy levélsorozatot használtak, melyet szintén a lapban publikáltak, és melyben pellengérre állították a kritikus szakmai hírét és elmaradottságát, és saját munkatársai vádolták meg azzal, hogy szíve szerint visszahozatná a bigott Hayes-kódex prűd cenzúraszabályait. Crowther féltette ugyan az állását, ezért megírta idestova harmadik recenzióját a filmről, amiben már néhány pozitív gondolatot is kiemelt, ám nem érezte úgy, hogy ez mentőöv lenne, így a kritika második felében leírt egy olyan mondatot, melyben kifejtette, hogyha idealizáljuk Bonnie és Clyde tetteit, az már csupán egyetlen lépés attól, hogy empátiát keltsünk Adolf Hitler és Lee Harvey Oswald iránt is.
Kennedy állítólagos gyilkosa, Oswald évek óta a nemzet első számú közellenségének számított, Hitler szerepét pedig nem kell ecsetelni, a gondolat így aztán benzin volt az amúgy is lángoló ellenszenvre Crowther iránt. A szakember menesztésén az év decemberében töprengett el a Times, és végül 1968 elején leváltották, mint vezető kritikust, és áttették a Roving Reporter rovathoz. Crowther cserébe felmondott, és tanácsadónak szegődött a Columbia Pictures-höz, azaz ezzel lényegében véget ért filmkritikusi pályafutása. A Times részéről a fő indok az volt, hogy Crowthernek láthatóan nincs kapcsolata a mozi jelenével, mivel olyan értékek közvetítését várja el, melyek már egy letűnt kor szinonímái.
Fontos ugyanakkor érteni azt is, hogy bár a Bonnie és Clyde valóban új irányvonalat szabott a naturális ábrázolásmódnak, melynek híján olyan filmek sem születhettek volna meg, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, a Piszkos Harry vagy A keresztapa, Crowther nem rosszat akart, csupán megkövetelte volna a rendezőtől, hogy a nézők érdekeit is szem előtt tartsa a túlzott erőszakosság humoros ábrázolásával, mellyel kapcsolatban etikai és morális aggályai voltak.
Az ugyanakkor kétségtelen, hogy Crowther a régi iskola gyermeke volt, az olyan ifjú titánok pedig, mint Ebert vagy Kael mást láttak, mást értékeltek és mást vágytak a mozgóképtől, és még ők is elismerték, hogy bármennyire is nem értettek egyet Crowther szigorú ítéleteivel, írásai nélkül ők maguk sem lehettek volna azok, akik lettek.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?