Tóth Imre
2020. október 29. | Becsült olvasási idő: 7 perc

A mozgóképes rémisztgetés hajnala, avagy a horrorfilm korai évei

Egy újabb év, egy újabb október és ezzel el is érkeztünk a horror hónapjához. Noha nálunk annyira nem elterjedt a Halloween, főleg a tengerentúlon és a nyugati kultúrákban ez az időszak összefonódott a borzongással, a túlvilág miszticizmusával, ez az az időszak, amikor óhatatlanul is előbújnak a kísértetek. A tömegkultúra szerves részévé vált horror műfajnak ugyan csak szezonális, de állandó rajongói vannak, akiknek az egész év egyetlen hosszú Halloween, és talán éppen ők azok, akiknek a legnehezebb újat mutatni.

Bár a horror esztétikailag manapság is lesajnált műfaj – hozzáteszem, némelyik újvonalas alkotó sokat tett érte, hogy azzá váljon – valójában a filmtörténelem egyik legősibb ágazata, melynek első alkotásai már akkor megjelentek, mikor a filmművészet még nevet sem kapott igazán, így aztán úgy gondoltuk, érdemes lehet utánajárni, hol is gyökerezik az olyan nagy formátumú rendezők választott zsánere, mint George A. Romero, John Carpenter, Wes Craven, vagy épp Alfred Hitchcock, és milyen filmek születtek abban az időszakban, amikor még nem vált mindennapossá és megszokottá a jumpscare a mozivásznon.

A horror hajnala

A szörnyek hajnala

Talán meglepődtök rajta, de a horror műfaj történetét valóban egészen a XIX. és a XX. század fordulójáig vezethetjük vissza, mikor Georges Méliés rendezésében, 1896-ban megszületett az első klasszikus rémületkeltésre szánt mozgókép, A kísértetkastély. A gótikus horror alapműve, Mary Shelley Frankensteinje persze ekkor már vagy 70 éve elérhető volt, ráadásul éppen ezekben az években születtek olyan klasszikusok, mint Robert Louis Stevensontól a Dr. Jeckyll és Mr. Hyde különös esete, Bram Stoker Draculája, vagy H. G. Wells-től a Dr. Moreau szigete, de mozgóképen viszontlátni a korábban csak elképzelt rémségeket, merőben új és borzongató élménynek számított. Méliés – aki később elkészítette a világhírű Verne-adaptációt az Utazás a Holdba címmel – azonban hiába volt úttörő, a Lumière fivérek találmánya széleskörben csak az 1910-es években kezdett elterjedni.

A némafilmes korszak a horror terén nyilván nem önálló történetekben, sokkal inkább irodalmi művek adaptálásában kereste az utat, és a Méliés által kiötlött storyboardok használatával vázolta fel a szakaszos cselekményű némafilmeket. Az első komolyabb alkotás ebben az időszakban éppen a Frankenstein volt 1910-ben, de három évvel később, 1913-ban követte a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete vagy a The Cabinet of Dr. Caligari 1920-ban.

Volt is mivel riogatni, hiszen olyan nagyszerű írók munkái kerültek a vászonra, mint Edgar Allan Poe vagy Victor Hugo, a filmek pedig – különösen a kor viszonyaihoz és technikai hátteréhez képest – meglepően kreatívan keverték a félelemkeltés lélektanát a horror vizuális oldalával,

mely sémák a hangosfilmek időszakában kezdtek élesebben különválni egymástól, és olyan olcsó megoldásokra építeni, mint a jumpscare, melynek gyökerei szintén a némafilmes korszak csúcsalkotásaiig nyúlnak vissza.

Lugosi Béla Dracula gróf szerepében

A műfaj alapkövei

A horror igazi sikerére az 1930-as évekig kellett várni, noha 1922-ben még megszületett Friedrich Wilhelm Murnau kultikus Dracula-átirata, a Nosferatu, melyben a vámpír ábrázolása a mai napig meglepően borzongató hatást képes kiváltani, és ami vélhetően a némafilmes horrorok egyik legjobbja volt. A hangosfilmek megjelenése azonban teljesen újfajta értelmet és lehetőséget adott a horrortörténetek ábrázolásának, és az atmoszférateremtésnek, mely a műfaj egyik sarokpontja. A Universal viszonylag hamar monopolhelyzetbe tornázta magát az 1931-es Frankenstein remake-el, mely már a szerepében ikonikussá váló Boris Karloffot állította a középpontba, és néhány éven belül Lugosi Béla is feltűnt Bram Stoker regényének könyvhű adaptációjában, mint a vérszívó Dracula gróf.

A horror ebben az időszakban nem történet, sokkal inkább karakter-, még inkább szörnyközpontú volt, a jelmezekbe bújó színészek pedig a korszak igazi sztárjaivá váltak.

A klasszikus vonalon maradó, ám sikert-sikerre halmozó időszak a korai horror egyik aranykora volt Lugosin és Karloffon kívül olyan nevekkel, mint Lon Chaney, és fia Lon Chaney Jr., Vincent Price (akinek a monológja hallható Michael Jackson Thriller című klipjének elején), Claude Rains, Basil Rathbone, a szintén magyar származású Peter Lorre, no és persze később a Star Wars-filmekben is feltűnő Peter Cushing, valamint A Gyűrűk Ura-filmek Sarumánja, Christopher Lee. Általános tendenciának tűnt azonban, hogy a horror – ahogy manapság is – képes skatulyába zárni a színészt, így aki Lorre-hoz, Lee-hez, vagy Cushinghoz hasonlóan nem hagyta el időben a zsánert, menthetetlenül beleragadt, és bár manapság ugyan a filmtörténelem legendáiként emlegetjük, karrierjük kései szakasza sokkal inkább tragédia, mint sikertörténet, ahogy pl. Lugosi Bélánál is láthattuk.

King Kong

Az új irány

Az addig jobbára könyvadaptációkra, és csak ritkán önálló és eredeti történetekre épülő horror az 1940-es években kezdett formálódni, mely javarészt a korábbi filmek immáron az írott alapanyagoktól elrugaszkodó folytatásairól, valamint a filmes rémek crossoveréről szólt több-kevesebb sikerrel. Ez az az időszak, amikor az olyan nagyszabású és közönségsikert arató filmeknek köszönhetően, mint az Elfújta a szél, vagy az Óz, a csodák csodája, a stúdiók is mérlegre tették, hogy melyik típusú alkotásnak, milyen büdzsét szavaznak meg. Törvényszerűen a látszólag faékegyszerűségű eszközökkel riogató horror a rangsor aljára került, ami egyenes ágon hozta magával a B-kategóriás filmek megjelenését, melyek egyik prototípusa lett az I Walk With a Zombie 1943-ban.

Az új ötletek elmaradása, és a látszólagos önismétlés némileg unalomba fojtotta a műfajt, ráadásul az éppen dúló második világháború olyan, jóval kézzelfoghatóbb borzalmakat hozott, melyek összehasonlíthatlanok voltak az Operaház fantomja, vagy Dracula gróf teátrális rémtetteivel. Az új műfajok megjelenése, mint A máltai sólyommal startoló film noir ráadásul tovább szűkítették a horror lehetőségeit.

Furcsa ezt kijelenteni, de a műfaj számára lényegében a hidegháború hozta el az újabb fellendülést, ekkoriban ugyanis a mindennapos atomháborús fenyegetettség okozta paranoia, valamint az elharapódzó kommunistaüldözések az 1950-es években elkezdték mozgóképi úton adagolni az embereknek az elnyomó és gonosz szovjetekre vonatkozó allegóriákat, melyeket a leginkább észrevétlen módon a horrorfilmekbe csempészhettek bele.

A nukleáris szennyezettségtől gigászira nőtt rovarok, pókok, polipok, hangyák időszaka volt ez, ám érdekes módon ezúttal a műfaj leghíresebb alakja nem az Egyesült Államokban, hanem Japánban jelent meg. Honda Ishiró 1954-es filmje, a Godzilla kultuszt teremtett a kaiju-mitológiában, és bár kissé esetlen szörnyfilmnek tűnik mai szemmel, valójában tele van rejtett szimbólumokkal, Godzilla bőre például azért olyan egyenetlen és durva, mert ezzel utal a bombatámadás túlélőinek sugárzás okozta elváltozásaira, utalva rá, hogy Japán az egyetlen ország a világon, amely saját bőrén tapasztalta meg a nukleáris hadviselés borzalmát, és lényegében Godzilla alakja is ennek allegóriája, hiszen a rettenetes órásgyíkot a sugárzás termelte ki, hogy aztán porig rombolhassa Tokiót.

A hatalmas jelmezt egy kezdő színész, Nakadzsima Haruo viselte

A fejlődés időszaka

Stephen King szerint a horror gyakorlatilag halott volt az 1960-as évekig, és az olyan írók megjelenésére volt szükség a változáshoz, mint Ray Bradbury, Ira Levin, Richard Bloch, vagy Richard Matheson, akik nem csak regényeikben, de a forgatókönyvekben is képesek voltak komplex gondolatiságot átadni, és a műfajt más műfajokkal, sci-fivel, krimivel, vagy fantasy-val vegyíteni, melyeken keresztül jóval rétegzettebb módon volt ábrázolható mindaz, amit a társadalmukról gondoltak. Ahhoz pedig, hogy ez a vásznon is működjön, olyan látnoki erejű, az innovációt kutató rendezőegyéniségekre volt szükség, mint amilyen Alfred Hitchcock, akit nem véletlenül neveztek el a feszültségkeltés nagymesterének.

Ő volt talán az első, aki képes volt e lesajnált műfajnak művészi koncepciót kölcsönözni, ami több szempontból is létfontosságú elem, mert ez ad valódi élt az élménynek, és ez az, ami a képsorokon túl is nyit egy újabb értelmezési dimenziót a látottaknak.

Amikor pedig később visszaemlékszünk egy filmre, sokkal könnyedebben idézzük fel ezt a bizonyos mögöttes tartalmat, vagy nevezzük művészi koncepciót, mint magát a történet fordulatait, vagy akár a karaktereket, és alighanem a később klasszikussá érett, – Rosemary gyermeke, Ómen, Cápa, Az ördögűző, stb. – és már a filmkritikusok, sőt az Akadémia által is dicsért horrorfilmek reneszánszát éppen ez a törekvés hozta magával.