Kovács Krisztián
2021. szeptember 6. | Becsült olvasási idő: 7 perc

A pokol megtelt, a holtak a földön járnak – George A. Romero, a zombifilmek atyja

Az 1960-as években valami történt a horror műfajjal, akár irodalmi, akár filmes vonatkozásban kezeljük is a kérdést. Különös ezt mondani egy olyan zsánerről, mely korábban a később a popkultúra ikonikus alakjaivá váló rémségeket termelt ki, mint Dracula, Frankenstein teremtménye, Mr. Hyde, vagy épp H. P. Lovecraft szörnyistenségei, de egészen addig hiányzott a horrorból egy rendkívül fontos vonás, mely valóban művészi koncepcióvá változtatta az alapvetően félelemkeltésen alapuló történeteket: szembesítette az embert önmagával.

Ennek a törekvésnek kétségkívül egyik vezéralakja volt az a George A. Romero, aki idén ünnepelné 81. születésnapját. A zombifilmek atyját, a horror ikonját négy évvel ezelőtt ragadta el a tüdőrák, és nem hiába emlékeztek meg róla olyanok, mint Stephen King, John Carpenter, vagy a The Walking Dead alkotója, Robert Kirkman; Romero a horrorfilm Richard Mathesonja volt, aki nélkül vélhetően az említett urak sem merészkednek bátran a félelem korábban feltérképezetlen területeire, és aki egy komplett és a saját lábán, saját szabályai szerint is megálló szubzsáner elsőszámú megalkotójává vált.

80 éves lenne George A. Romero

A horrorfilm Richard Mathesonja

Matheson neve kétlem, hogy túlságosan is ismerősen csengene az olvasók nagy részének, márpedig ő az az amerikai író, aki nélkül ma nem rajonganánk King, Dean Koontz, Peter Straub, vagy épp Clive Barker regényeiért sem. Matheson, akit leginkább az egész vámpírmítoszra nagy hatást gyakorolt Legenda vagyok című kisregénye tett világhírűvé meglehetősen széles karrierívet futott be. Azon túl, hogy Rod Serling legendás Alkonyzóna című szériájához is számtalan epizód forgatókönyvét tette le az asztalra, fontos alkotások egész soráért felelős a fantasy, a horror, és a sci-fi műfajokban is, amivel az amerikai szórakoztatóirodalmi aranykor lebefolyásosabb szerzője lett.

Matheson volt az, aki először gondolt bele, aztán pedig alkalmazta műveiben a horror modern megközelítését, hőseit, és történeteit véglegesen eltávolította a kietlen tájak ódon kastélyaiból, a rémségeket pedig beköltöztette a kis- és nagyvárosok szűk utcáiba.

Hogy ez miért volt úttörő jelentőségű? Mert véget vetett a horror meseszerű voltának, megszüntette a távolságot az olvasó, és az olvasott rémségek közt azzal, hogy a tematikát berántotta a mi kis szürke életünk szürke hétköznapjaiba, az olvasó pedig hirtelen úgy érezte, mindez vele is megtörténhet. George A. Romero ugyanezt vitte véghez a filmek világában. Az 1950-as években, valamint az 1960-as évek elején Hollywood a hidegháború lázában égett, egyre-másra jöttek a kommunistákat a testrablók, vagy földönkívüliek allegóriájaként megjelenítő alkotások, no meg a nukleáris háború fenyegetését előirányzó óriásrovarokat, polipokat, szörnyszülötteket szerepeltető filmek, gyakorlatilag mind-mind egy kaptafára írva, és forgatva. Romero egyszerűen megfogta ezt a koncepciót, és tövestül kicsavarta a földből.

A rendező fiatalon

A modern horror úttörője

Romero első művével iskolát teremtett, ez volt az 1969-es Az élőhalottak éjszakája. A rendező filléres költségvetéssel valójában meglévő panelek átalakításával és újrafelhasználásának rendkívül steril bemutatásával érte el a nem várt katartikus, és műfajfordító hatást. Miután Az élőhalottak éjszakája független filmként, a minimálisnál is csekélyebb költségvetésből készült, így a rendezőnek, és a jobbára amatőrökből álló stábnak a legkevésbé sem kellett foglalkoznia azzal, vajon milyen bevételt termel, ami a művészi koncepció teljes szabadságát biztosította a számukra. Romero pedig élt a lehetőséggel, megfogta a főleg Haitiról ismert zombik legendáriumát, és annak miszticizmusához hozzáadott egy plusz dimenziót, mindezt pedig a lehető legkendőzetlenebb nyers brutalitással tárta a néző elé.

Az a fajta – manapság leginkább gore, vagy slasherfilmből ismert – bizarr, és látszólag tökéletesen steril hangulat addig teljesen ismeretlen terepnek számított a korabeli horrorfilmek terén. A hatást ráadásul fokozta a látszólagos dokumentarista megközelítés, a kilátástalan, fojtott atmoszféra, és az a felszín alatti társadalomkritikus réteg, mely különös módon sokkal inkább az ember egyéniségéről állított ki egy igencsak pesszimista világképet.

Romero semmiféle elvárásnak sem engedett, és ezért bátran volt képes olyan témákat is beemelni, melyek teljes mértékben tabunak számítottak mindennemű társadalmi diskurzusban. Így jelenhetett meg a kannibalizmus, vagy az anyagyilkosság is a szélesvásznon, és botránkoztathatta meg az Egyesült Államok mozibajáró közönségét a keleti parttól a nyugati partig.

Egy legendás horrorlegenda

Szatirikus-társadalmi horror

Nem tudom, létezik-e ez a megjelölés, de ha igen, ha nem, Romero filmjeire tökéletesen ráilleszthető, és ő maga is ezt a vonulatot fejlesztette tovább a sorozat további részeiben, a társadalmi problémák éppen aktuális, és globális problémáira azok allegóriáival reagálva. Az első film még egyértelműen az 1960-as évek szociális közhangulatából táplálkozott, hangulatvilágának teljes frusztráltsága egyértelműen párhuzamba állítható az egy lehetséges atomháború paranoiájában tobzódó, a polgárjogi mozgalmak, az etnikai feszültségek, valamint az elhúzódó Vietnámi-háborús veszteségek, és a konfliktus látszólagos értelmetlenségének motívumaival, a tíz évvel később érkező folytatás, a Holtak hajnala, majd az 1980-as években debütál Holtak napja pedig ugyanezt a sort folytatta.

A Holtak hajnala ugyanilyen fontos kérdést érintett, és a fogyasztói társadalom vérgőzös paródiáját jelenítette meg, ráadásul úgy tudott még hangsúlyosabb lenni elődjénél, hogy kevésbé direkt módon közelített a témához. Romero itt tette először azt a filmben is kimondott nyilatkozatot, mely csak megerősítette a néző elképzelését arról, mit is jelentenek valójában a zombik, és mit képviselnek: minket, magunkat.

Az embert, és az emberi reakciót, melyet a társadalmi szabályok szabnak az ösztönszerű viselkedésünk gátjául. Romero világosan elmondja, mit gondol az egyre inkább kiteljesedő kapitalizmusról, mely szépen, lassan beeszi magát a társadalom, és a gazdaság minden létező szintjére, és amiről az átlag fogyasztók naivan azt gondolják, hogy a polgárok érdekeit szolgálja.

Stephen Kinggel a Creepshow forgatásán

A crossover-horror

Manapság már nem számít meglepőnek a műfajokat átívelő játékos világépítés, ennek lett nagymestere John Carpenter, és ugyanezt a vonalat képviseli művészhorrorjaival az immáron Oscar-díjas Jordan Peele is, azonban a 60-as, 70-es években az ilyesmi meglepőnek, és szokatlannak számított, népszerűségéhez pedig nagyban hozzájárult, hogy a horroron belül is több olyan alzsánert érintett és teremtett, melynek az undergroundban meglehetősen lelkes rajongótábora volt már akkoriban.

Romero filmjei valahol a B-kategóriás trashfilmek (erre utal a kis költségvetés, és látszólag amatőr megvalósítás), a slasherfilm (a kendőzetlenül ábrázolt csonkítások), valamint az ún. exploitation film (az ember állatias ösztöneihez való leásás, és azok felszínre hozatala.)

Bár e három alzsáner meglehetősen közel áll egymáshoz, és már gyakorlatilag kialakult stílusokról beszélhettünk Romero pályakezdetére, mégis elmondhatjuk, hogy ő volt az első, aki olyan filmet tett lesz asztalra Az élőhalottak éjszakájával, ami mindhárom stílus kritériumainak megfelelt, és lényegében ez vezetett a film hihetetlen népszerűségéhez. Romero ezt a jelleget képes volt megőrizni a következő két filmben is, mindig éppen annyival bővítve a repertoárt, hogy az ne vegyen el a stílusok rajongóitól, ám hozzáadjon valamit saját világához. Olyannyira, hogy a Holtak napja című harmadik epizódban a 80-as évek reagani, militarista politikájának bemutatásával következetesen jutott el arra a pontra, amikor már szinte a néző nem is tud dönteni, kik a veszélyesebbek, az emberek, vagy a zombik, egy ponton pedig már sokkal inkább drukkol az élőholtaknak, mert az ő szándékaik legalább tiszták.

Az úttörő rendező immáron három éve nincs köztünk

Romero, az ikon

Maga a rendező is olykor némileg sérelmezőn fogalmazta meg egy-egy interjúban, hogy a zombifilmjei mellett gyakorlatilag teljesen mindegy volt, milyen alkotással rukkol elő, a kutya sem tudna idézni tőle egyetlen további címet sem, melyben a holtak éppen nem falják fel az élőket. Éppen ezért öröksége is lényegében a zombifilmekre korlátozódik, noha azt hiszem, ez egyáltalán nem bántás rá nézve, sőt. Romero hatása nélkül nem születhetett volna meg A kaptár-sorozat, a The Walking Dead képregény, és sorozat, vagy épp Danny Boyle 28 nappal később duológiája sem. Érdekes egyébként, hogy azok a filmek, melyekre Romero a kedvenceiként hivatkozott, mennyire rányomták a bélyegét arra, amit csinált. Filmjeiben világosan felfedezhető a Casablanca, a Dr. Strangelove, és A gonosz érintésének hatása is többek közt, az pedig egyenesen üdvözlendő, hogy ahogy ő képes volt ezeket továbbfejleszteni saját zsánerében, úgy az ő követői is megtették ezt a zombifilmekkel.

Kétségtelen, hogy a zombifilmek manapság összetettségükben, szimbolizmusukban talán már nem közelítik meg Romero alkotásainak komplexitását, ugyanakkor akár a The Walking Deadről, akár A kaptárról, akár a Z világháborúról beszélünk, mindegyikben megjelenik ugyanaz a kritika a film jelenkoráról, melynek lehetőségét maga Romero építette be a horror kulisszái közé.

Bár a világ nagyobbik része inkább csak a vért, és a brutalitást látja a filmjeiben, a 2017-ben elhunyt rendező számomra inkább egy élesszemű kritikusnak tűnik, aki meglátta, és el merte mondani mindazt, amit kifogásolhatónak látott az emberi gondolkodásban és viselkedésben.