Koczó Olivér
2021. augusztus 4. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A pre-method actor, avagy az első Oscar-díjas, akiről megfeledkezett a szakma

1929-ben ítélték oda első alkalommal a mai napig a legrangosabbként számontartott filmes díjat, az Oscar-t. Az első díjazott pedig Emil Jannings volt, akinek A hontalan hősben nyújtott alakítását találták legjobbnak az ítészek. Mégis az utókor szinte alig emlékszik erre a korszakos sikerre, holott a svájci származású német/amerikai színészlegenda nemcsak korának egyik legkiválóbb színésze volt, de sok későbbi méltán híres aktor példaképe is.

A továbbiakban e remek színész két kiemelkedő filmjét – a már említett A hontalan hős-t (1928), és Az utolsó ember-t (1924), – bemutatva kívánom alátámasztani, miért is érdemes olykor a némafilmeket is újra elővenni, még a mai kor emberének is. A két film sokban hasonlít egymásra, nem csupán arra gondolok, hogy mindkettőnek a rendezője német volt (Josef von Sternberg, Friedrich Wilhelm Murnau), s természetesen nem is csak Jannings a közös pont, hanem a korszakra jellemző színészvezetés, és a főszereplő által, oly szabatosan hozott színjátszási technika is.

Emil Jannings, az első Oscar-díjas

Ám még mielőtt bármibe is belekezdenék, fontosnak tartom megjegyezni a két film forgatókönyvíróit. Az utolsó ember forgatókönyvét Carl Mayer, míg A hontalan hősét Herman J. Mankiewicz írták. E két úriember más könyveivel is forradalmit alkotott a filmművészet e korai szakaszában. Érdemes talán megemlítenem, hogy a német expresszionizmus legkiemelkedőbb darabjának, a Dr. Caligari-nak is Mayer felelt a forgatókönyvéért, míg Mankiewicz később olyan filmekkel lesz még ismertebb, mint az Óz, a csodák csodája, Mégis szép a világ, vagy éppen az Az aranypolgár, aminek keletkezéséről, és Mankiewicz alkohollal folytatott önpusztító harcáról David Fincher készített tavaly Gary Oldman főszereplésével egészen kiváló filmet.

De hogy miért volt fontos ez a kis kitérő? Úgy gondolom azért, mert a két szerző más darabjaival összevetve, felfedezhetünk bizonyos hasonlóságokat, és különbségeket – úgy, mint a XX. századi ember szociális kiszolgáltatottsága, az elitek és a tömegek közötti különbségek mélysége, vagy akár a szellem egzisztenciális válsága – melyek hatással voltak, és vannak akár még ma is a filmművészetre.

Kezdjük is Jannigs egy még Németországban forgatott filmjével, Az utolsó ember-rel. Ez a film egy kamarajáték, viszonylag szűk térben, kevés helyszínen és kevés szereplővel készítették. A készítők célja kettős volt, egyrészt tudatos reakció a kalandfilmek és a monumentális expresszionista filmek túltermelésével szemben. Éppen azt próbálta adni, ami az expresszionizmusból egyre inkább kimaradt: a lelki folyamatok filmszerű ábrázolását, másrészt a korabeli német társadalom adekvát tükrét kívánta felmutatni. Miután a németek szabotálták a háborús jóvátételek kifizetését, s 1923-ban Franciaország megszállta a Ruhr-vidéket, forradalmi helyzet alakult ki Németországban. Ez inflációval, tömeges elbocsátásokkal, és munkanélküliséggel járt. A film a bukott forradalmi helyzet után készült, és ekkor is játszódik: egy korban, mikor a társadalmon apátia, és létbizonytalanság uralkodik. Ez a hangulat, érzelmi élmény tükröződik kiválóan Az utolsó ember-ben. A lecsúszás és a bukás keserűsége, az ellene való lázadás erőtlensége, az álom csillogó kontrasztja, és végül a lelepleződés szégyene és nyomorúsága.

Emil Jannings, az első Oscar-díjas

A kamarajáték kialakulására nagymértékben hatott a német avantgardizmus, és a francia impresszionizmus, mely ekkortájt tűzte ki céljául a film, mint művészet felkarolását. És míg a Dr. Caligari-ban az expresszionizmus inkább csak a grafikai megoldásaiban tükröződött, addig az Utolsó emberben, Carl Mayer már a történetben is ábrázolni óhajtotta az ember belső lelki folyamatait. A rendező a világítási technikával felhasználja az expresszionizmus eredményeit, ezekkel a fény-árnyék játékokkal teremt két külön helyszínt, a portási és a mosdói színtereket, melyek kiválóan viszonyulnak a főszereplő lelki-érzelmi állapotához. A megszégyenülés jelenetében a nevető, majd összefolyó arcok mutatják legjobban a lelki hatás mélységét.

És ebben a jelenetben érződik az impresszionista hatás is a leginkább, a látomásszerű álomjelenet megvilágítását jól egészíti ki az egyébként jellemzően nehézkesen mozgó ex-portás lebegése, szökdelése. Az utolsó ember, s benne Jannigs alakítása, fontos lépés volt a realista filmek, és a karakterközpontú színjáték irányába.

A másik film, A hontalan hős, már Hollywoodban készült. A történet szerint 1928-ban járunk, egy oroszországi emigráns rendező szereplőt keres készülő filmjéhez, melynek témája a Nagy forradalom. A fényképek között lapozgatva egy ismerős arcra bukkan, Sergeus Alexander nagyhercegre, aki mint később kiderül, a rendező oroszországi hányattatásainak főszereplője volt. Mikor a producerek felkeresik, és értesítik Sergeust, hogy milyen munkát tudnának neki kínálni, akkor kezdődik a címszereplőt alakító Emil Jannigs Oscar-díjat érő alakítása. Hasonlóan Az utolsó ember-ben nyújtott alakításához, Jannigs ebből a karakterből is kihozza a legtöbbet. Ahogy az ember nézi a vásznon azt a végletekig meggyötört arcot, maga is átérzi a hazáját elhagyni kényszerült nagyherceg fájdalmát. Jannings nem használ széles, teátrális gesztusokat, mozdulatai finomak és precízek. Egy pillanatra nem esik ki a szerepből, mi pedig a film narratív technikájának hála megtudjuk, hogyan fonódott össze a rendező és a nagyherceg története, valamint fény derül arra is, hogy miért kényszerültek elhagyni a hazájukat a szereplők.

Emil Jannings, az első Oscar-díjas

A film továbbá egy igen erős, Oroszország (vagy inkább azt lehetne mondani, kommunizmus) kritika is. Fontos kitérni rá: 1928-ban járunk ekkor. Van egy jelenet, amikor a szereplők/statiszták állnak a filmstúdió kapuja előtt. Az a tumultus, a türelmetlen arcok remekül példázzák az anyagi létbizonytalanság állapotát, mely már a gazdasági válság előtt jellemezte Oroszországot.

Amint már említettem, a Hontalan hős forgatókönyvét, Herman J. Mankiewicz jegyzi, aki bő egy évtizeddel később Orson Welles-szel karöltve a filmtörténet sok szempontból – kamerahasználat, színészvezetés, narratíva – forradalmian provokatív forgatókönyvét is írta. De míg Az aranypolgár központi karaktere egy kapzsiságtól megrészegült sajtómágnás, addig a Hontalan hős címszereplője egy végtelenül szimpatikus alak. Erre jön rá a filmbeli rendező is mikor a nagyherceg valóban életét veszti a film forgatása közben. Utolsó perceiben azt kérdezgeti, hogy megnyerték-e a csatát. A segédrendező megkérdezi a végén: „Ki volt ez az öreg ember? Nagyszerű színész volt.” Andrejev, a rendező azt feleli: „Nagyszerű ember volt.”

Jannigs, ebben a filmben is egészen hihetetlen hatásossággal ragadja meg a karakter belső fájdalmait, és szűkös színészi eszközökkel adja át egy olyan ember lelki vívódásait, aki azt volt kénytelen elhagyni, amit mindennél jobban szeretett: a hazáját. A brecht-i iskola, valamint a már említett, különböző európai avantgarde mozgalmak, és a két háború közötti hatalmas német ajkú művésztömegek kiáramlása Hollywoodba, elvitathatatlan hatással voltak egy újfajta, ha tetszik lélektani filmkészítési módszerre.

Emil Jannings, az első Oscar-díjas

Emil Jannings pedig méltán lehetett példaképe a később Konsztantyin Sztanyiszlavszkij színésztechnikai módszerét alkalmazó és követő híres színészeknek. A method acting kialakulása előtt már Emil Jannings elindult egy úton, mely a karakter belső problémáit igyekezett elemezni, megérteni, hogy aztán lényegében belülről azonosulva a szereppel „eljátssza” azt a vásznon. Az utolsó ember méltán került az 1958-as brüsszeli tizenkettők közé, mert lényegileg segített a filmet a művészetek szintjére emelni.