
- Kovács Krisztián
- 2019. december 23. | Becsült olvasási idő: 7 perc
Lassan itt az év vége, természetesen mi sem maradhatunk ki, hogy közre ne adjuk, mely filmeket szerettük idén a legjobban. Szerencsére, ahogy 2018, úgy 2019 is meglepően erős évnek bizonyult, és itt most messze nem a sorozatzáró Csillagok háborúja, vagy a minden bevételi rekordot megdöntő Bosszúállók filmre gondolunk. Ezúttal szigorúan szubjektív szempontokat figyelembe véve állítottuk össze az általunk leginkább kedvelt idei 10 film toplistáját, melybe ugyanúgy bekerültek közönségkedvencek, mint függetlenfilmes meglepetések, látványos visszatérések, és meghökkentő alkotások egyaránt.
2020-ra már napról napra egyre több bemutatódátum érkezik, jön majd első világháborús eposz (1917), Clint Eastwood új drámája (Richard Jewell balladája), legendás filmek folytatásai (Amerikába jöttem 2., Bad Boys 3., Jay és Néma Bob visszavág 2., Bill és Ted 3.,), lesz nagyívű sci-fi eposz (Dűne), új James Bond-film (Nincs idő meghalni), és persze újabb képregényfilmek (Fekete özvegy, Ragadozó magadarak). De addig is, alighanem van még mit nézni az idei remekek közt is, hiszen az évnek még nincs vége, az alábbi listával pedig hátha adunk néhány tippet, mivel tölthetitek el a pihenős estéket a két ünnep között.
A szerkesztőség 2019-es kedvencei
Stephen King, a horrorkirály műveinek feldolgozásai ismét reneszánszukat élik, talán még inkább, mint a 90-es években, az pedig egészen biztos, hogy jóval minőségibb történetek születnek az alkotók kezei közt, mint 20-25 évvel ezelőtt, elég csak a Mr. Mercedes, vagy a Castle Rock szériákra, vagy az Az első és második részére gondolni. Ebbe a sorba illeszkedik szervezesen a Ragyogás folytatásaként megjelent Álom doktor adaptációja is, mely nyilván nem képes felülmúlni Stanley Kubrick félelmetes klasszikusát, ellenben tisztelettel, és szakértelemmel nyúl a nagy elődhöz, és bár hangulatilag, sőt, még műfaj terén sem feltétlenül hasonló a kettő, mégis kiváló atmoszférával bíró, korrekt adaptáció, amit ráadásul egy, a szerepét fantasztikusan játszó Ewan McGregor is emlékezetessé tesz, és akit annak ellenére is élvezet nézni, hogy a film két és fél órás játékideje még így is némileg indokolatlannak tűnik.
Álom doktor
Szerencsére idén több kiváló magyar produkció is a mozikba került, és bár szerettük az Oscar-díj rövidlistáján is szereplő Akik maradtak, a FOMO, vagy a Seveled című filmeket is, a prímet a magyar filmekhez képest elképesztően üdítő, megcsavart koncepcióval bíró Drakulics elvtárs vitte. A Kádár-kori vámpírtörténet, tipikusan magyar ízei mellett felidézte bennünk egyik kedvenc szatíránk, a Sztálin halála sajátságos humorát, ráadásul úgy képes autentikus módon megidézni az 1970-es évek Magyarországát, hogy az egyszerre ismerős, egyszerre pedig egy alternatív valóságnak tűnik. Ugyanakkor el kell mondanunk azt is, hogy a Drakulics elvtárs atmoszférateremtés szempontjából kiemelkedő, de történetét, és annak működőképességét illetően meglehetően eklektikus, és olykor választott zsánerein belül sem tud megfelelően egyensúlyozni, emiatt sokszor éreztem, hogy talán minisorozatként, jobban kibontva erőteljesebb alkotás született volna, ugyanakkor elképesztő módon értékelem, hogy egy magyar film mert újító koncepcióhoz nyúlni.
Drakulics elvtárs
Mikor az Agave Könyvek bejelentette A legsötétebb óra írójának, Anthony McCartennek új regényét, akkor tudtam, hogy ez kötelező olvasmány, akárcsak a belőle készülő adaptáció. A film a Szentszék állásfoglalásának egyik legfontosabb és örökké fennálló ellentmondását járja körbe, azaz, hogy lehet, hogy a pápa elvileg tévedhetetlen, ugyanakkor két egymást követő egyházfő mégis tökéletesen eltérő nézeteket vall bizonyos kérdésekben. Fernando Meirelles filmje rendkívül intim alkotás két, egymástól némileg idegenkedő férfi bizalmas beszélgetéseiről, mely ráadásul az aktuális társadalmi, és közbeszéd tárgyát képező kérdéseket is mindenféle didaktikus kinyilatkoztatástól mentesen képes feszegetni, üdítően optimista végkicsengése okán pedig még karácsony előtti időzítése is tökéletes. És akkor még nem beszéltünk Jonathan Pryce és Sir Anthony Hopkins rendkívül átélt, és ihletett játékáról, melynek hála olykor el is feledkezünk róla, hogy valójában nem XVI. Benedeket, és I. Ferenc pápát látjuk a vásznon.
A két pápa
Ez az a film, melyet soha többé nem szeretnék látni, ugyanakkor feltétlenül helye van az év végi listánkon. A rendező Ari Astert már előző filmje, az Örökség kapcsán is sokan William Friedkinhez, Az ördögűző rendezőjéhez hasonlították, fojtott atmoszférateremtő képességét mindenféle hatásvadászatot nélkülöző ijesztgetéseivel pedig sikeresen mentette át következő filmjére, a Fehér éjszakákra. Olykor kifejezetten sokkoló, máskor érthetetlenül groteszk, de összességében embert próbáló mozi, mely tökéletesen mutat be egy a számunkra teljesen idegen, és olykor érthetetlen rítusokkal bíró kis közösséget, mindezt rendkívül intelligensen tárva a nézők elé. Tény ugyanakkor, hogy akik az amerikai típusú horrorokhoz szoktak, vélhetően unni fogják ezt a kimért, néha mégis gyomorforgató alkotást, ami minden elemében képes arra, hogy másfél órás feszült nyugtalanságban tartsa az embert, és kibillentse megszokott és kényelmes komfortzónájából.
Fehér éjszakák
Alejandro Landes új filmje egyértelműen az év egyik legaktuálisabb, és legnagyobb meglepetést keltő alkotása lett. A Monos központi témája egyértelműen a gyermeki ártatlanság elvesztésének természetesnek tűnő, ám jelen esetleg inkább tragédiába illő elvesztése. Ezzel együtt a gyermekkatonák alkalmazásának a XXI. században talán minden korábbinál aktuálisabb gyakorlatának kérdését járja körbe ez az eredeti helyszíneken, Kolumbia hegyvidékén forgatott alkotás. A korábban főleg dokumentarista megközelítésű Landes ebben a filmjében némileg eltávolodik korábbi szerzői hangjától, de annak bizonyos elemei mégis megmaradnak. A minimális párbeszédek, az erőteljes képek, a rendkívüli atmoszféra akár egy dokumentumfilmben is megállná a helyét, a téma, és a karakterek sorsa ugyanakkor érezhető drámaisággal nehezedik a néző vállára. A Monos úgy mesél a háború borzalmairól, hogy közben a háborús helyzetről gyakorlatilag semmit sem mond, a film mégis működik.
Monos
Szinte nyilvánvaló, hogy James Mangoldtól a zseniális Logan után sokat vár az ember, ezért kicsit tartottam is legújabb filmje témájától, úgy érezvén, hogy ami volt ebben a koncepcióban, azt vélhetően néhány éve a Hajsza a győzelemért ki is játszotta. Tévedtem. Mangold kiváló érzékkel vezet be minket egy olyan szubkultúra, egy olyan világ kulisszái mögé, melyet nem feltétlenül ismer az átlagember, még az sem, aki amúgy rajong az autóversenyzésért, ugyanakkor egyetlen pillanatra sem válik öncélúvá, vagy unalmassá a törekvése a laikus nézők számára sem. El kell mondani ugyanakkor – ha már hoztam a fenti példát – hogy túl sok párhuzam nem fedezhető fel a Lauda-Hunt-filmmel kapcsolatban. Míg az egy a történelem tényeit ismerve is feszült és izgalmas mozi volt, addig Az aszfalt királyai sokkal inkább egy jóleső, nem túl rizikós, és nem túl mély dráma, mely azonban kiváló arányérzékkel lavírozik az autós szakma háttere, a karakterek magánélete, és persze a humor hármasa közt. És akkor még nem beszéltünk Matt Damon és Christian Bale alakításáról, akik közös pillanataikban egyértelműen ellopják a show-t.
Az aszfalt királyai
Kis híján felkerült a dobogóra Martin Scorsese monumentális gengsztereposza, ahol nem csakhogy újra együtt játszik Robert de Niro és Al Pacino, de még Joe Pesci is otthagyta a nyugdíjat, hogy ne maradjon ki Charles Brandt regényének adaptációjából. Hogy látunk-e valami újat Scorsese-től a Casino, az Aljas utcák, a Nagymenők, a Taxisofőr, vagy A tégla után? Nem. Azonban, amit látunk, az nem csupán egy nagyívű, és elképesztően stílusosan elmesélt történet, de mintegy esszenciája is a rendezőzseni, és két főszereplője karrierjének; az a típusú gengsztertörténet, és korrajz, amit így vélhetően rajta kívül senki sem lett volna képes elmesélni. Operatőri munka, vágások, zene, sőt, még a színészek megfiatalításáért használt CGI-effektek is mind-mind kiválóak, és bár maga a történet egyébként a valóban gigászi három és fél órás játékidőt nem feltétlenül indokolja, a film úgy tud izgalmas lenni, és lekötni a nézőjét, hogy klasszikus értelemben vett csúcspont tulajdonképpen nincs is benne. Scorsese kiváló arányérzékkel gördíti a sztorit, karrierje legszebb filmjeinek hagyományait tartva szem előtt.
Az ír
Talán meglepő lesz a dobogó legalsó foka, de nem tudunk némán elmenni az idei év egyik legfurcsább, ugyanakkor legszórakoztatóbb filmje mellett sem, mely nem az Egyesült Államokból, még csak nem is Európából érkezett, hanem egyenesen Dél-Koreából. A Snowpiercer-t is rendező Bong Joon Ho mozija, mely bizonyos mértékben rokonítható Todd Philips Jokerével is, hiszen mindkét film a különböző társadalmi osztályok kiváltságaiból, vagy épp egymáshoz viszonyított hátrányaiból születős feszültségek robbanásának krónikája. Bong filmje elképesztő műfaji- és stíluskavalkád, ahol már az elején sincs fogalmunk róla, vajon hova juthatunk el a végére, az alkotás ráadásul olykor hol dráma, hol vígjáték, máskor igazi thrillerként is működőképes. Bong története a társadalmi különbségeket egy mikroközösségen keresztül vázolja fel, nem foglalkozik a nagy egésszel, mint a Joker, ugyanakkor ettől lesz a film még zsigeribb, és átélhetőbb, hiszen azokat az indulatokat látjuk forrongni, melyeket alighanem olykor mi magunk is átéltünk már.
Élősködők
Talán különösebb indoklás sem szükséges listánk második helyezettjéhez. Ritkán ülök még percekig a moziban a stáblista legördülése után is, Todd Philips filmjének hatására mégis képtelen voltam felállni a székből. Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiájával már megmutatta, miként lehet valóságközeli képregényfilmet készíteni, és nem hittem volna, hogy azt még lehet fokozni. Philips megtette, a személyiségzavarral (és bizonyos fizikai problémákkal is) küzdő Arthur Fleck története tökéletes példája annak, milyen veszélyeket rejt magában egy a társadalom, vagy épp közvetlen környezete által magára hagyott ember, akinek sorsát tulajdonképpen két jó szó már jobbra fordíthatta volna, ám azt mindenki megtagadta tőle. Bár a képregényrajongók némelyike felháborodott, hogy Philips szándékosan semmibe vette a képregények eredetsztorijait, én ezt üdvözlendő döntésnek látom, a film ugyanis ezáltal olyannyira valóságos, és aktuális, amennyire csak lehet, és arra ösztökél, hogy Flecket figyelve két órán át feszengjünk kényelmetlenül a székünkben. És akkor még nem is beszéltünk Joaqiun Phoenix-ről, aki nagy szavak nélkül is élete alakítását hozza, amiért (remélem) teljes joggal nyerheti el majd jövőre a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját.
Joker
Ha nem érkezik meg év végére Noah Baumbach filmje, akkor most a Joker állna a lista élén. Adam Driver és Scarlett Johansson párosának darabjaira hulló házassági története azonban egyértelműen az idei év kimagasló alkotása, egy minden didaktikus kijelentést mellőző, a válást számtalan nézőpontból körbejáró, parádés párbeszédekkel operáló, szívszorító dráma, ahol végre a Csillagok háborúja, és a Marvel-filmek után mindkét főszereplő képes megvillantani igazi színészi képességeit. Johansson az anyaszerepbe lassan beleszürkülő, ambícióira újra ráébredő fiatal nő szerepében egészen magával ragadó, Adam Driver pedig a fiatalon zseninek kikiáltott, ám saját hibáira lassan ráébredő színházi rendező karakterében egészen elementáris alakítást nyújt. Baumbach kiváló szimbolikával, finom képekkel és zenével ültet fel minket némileg önéletrajzi ihletettségű melankolikus érzelmi hullámvasútja, hogy a film végére mindannyian levonhassuk a konzekvenciát: egy ilyen történetben nincsenek győztesek, itt mindenki csak veszít.
Házassági történet
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?